Esztétikai szakadék

Konténer & szobor

Nézem a blog tiszta szagtalan oldalait, a képeket és látom, valamilyen kiemelt térbe kerülnek nemcsak a szobrok, hanem maga a szobrok lérthozásásának helye is. Önmagában nem lenne ez baj, de van ebben valami nagyon furcsa, különös. 

Régebben többször gondoltam arra, Van Gogh egyetlen levele is, melyet Theonak küldött, és most eladná, elegendő lenne ahhoz, hogy egész életében tisztességgel éljen, fessen, utazzon. Az időben való utazás furcsa összehasonlításra késztet. A művek elkészülése, a keletkezés egykori helyszínrajza elpárolog azokban a helyzetekben, amelyekben a művek tovább élnek. A parkok, galériák, múzeumok, tiszta lakások időszakos látogatói mit sem tudnak arról a helyzetről, amelyekben ezek a képek, szobrok születtek. A munkák egy új esztétikai térben léteznek tovább, magukra véve az egykori alkotástól független, új, szinte láthatatlan burkot.

Egyszer egy kis ákom-bákom régiségkereskedőnél találtam egy kicsi képet, Maticska Jenő egy kis, korai vázlatát, melyet Nagybányán festett. Nem volt drága, csak nekem, de nem mertem otthagyni azt a művet. Évekkel később meg akartam nézni, mennyit érhet a kép, és elvittem három nevesebb hazai műtárgykereskedőházhoz. Mivel a mű ismeretlen volt, a művész is alig tudott alkotni élete 21 éve alatt, a becsüsök egyike sem merte vállalni a döntést, hogy valódi Maticska kép lenne az. Mérges lettem, és megmutattam a képet Nádor Tibinek, Nagy Gézának, Fischer Balázsnak is, mint olyan festőknek, akikkel még egykoron kint a tájban festettünk sokat, és most elhagyott gyárakban festenek, lássák ők is, nézzék meg a képet, Maticska ez vagy sem. Az összehívott konzílium, döntése egyértelmű volt: a kép Maticska. Volt ugyanis egy-két olyan jel, amit tanult műértő nem vehet észre.  A kicsi tanulmány, a tájkép festésén nemcsak a stílusjegyek azonosíthatóak. A képen látható volt, a szabadban festés apró kis koszain, az ecsetkezelés, a kinti festés gyorsaságának jelein, a színek foltjainak összefoglaló jellegén, a kicsit esetlen kompozíció bizonytalanságán a kinti festés kínja, nehézsége, egyszerűsége, szépsége. A képen látni lehet a környezetét, a füveket, a port, az izzadást, a motívumkeresés nehézségét. Csak aki volt ilyen helyzetben, csak az tudja meglátni, felismerni az alkotás egykori auráját, az alkotás egykori levegőjét és benne a művet.

A munkáim legnagyobb része raktáron hever. A szobraim a telepen, a festményeim is raktáron, rajzaim, kis vázlataim ezrei dobozokban hevernek. Az elmúlt évek során az ajándékozás mellett döntöttem. Szét kell osztani a műveket, főleg a nagy szobrokat, amíg meg tudom mutatni, hogy kell összeszerelni. Tudom, és határozott célom volt mindig, hogy láttassam, írtam is erről, a szobor, a kép utal egy ideális téri, kulturális helyzetre a maga terével, hangulatával. Ahogy vízre rajzolja  a kiemelkedő kő a patakban a sodor és önmaga ütközésének hullámait, ugyanígy  érzékelhetőek a műalkotás keltette hullámok is, melyeket a mű az aktuális  kulturális sodorra vet.

Amikor a megmaradt köveim már újra állnak, az el nem égett festményeim már a falakon lógnak, akkor vesse össze valaki a szobor és kép akkori és mostani helyét, hogy megsejtse a kultúra létrejötte és a reprezentációja közötti holt sáv létezését. A jelenlegi hely ténye, a szétszedett szobrok esete szétfoszlik az előtt, akihez majd kerül a mű. A munkáim feltételezett esztétikai tere és a jelenlegi helyzetem között egy furcsa szakadék tátong. Furcsa lehetetlen, botrány, szégyen, amely beleépült a szobraim dőlésébe, a képeim sötét színeibe.

Ezt a bejegyzést Maticska Jenő (1885-1906) emlékének és a fent említett három gézengúz barátomnak ajánlom.

X-ray

Szélkő/ Windstone, 1996-98, mészkő, 210x260x80 cm   fotó:Szalontai Ábel 2003

30 11 2011 Telep

Ma nem faragtam, Csak beüzemeltem a targoncát és kezdtem előkészíteni télre a köveket. Némelyiket be kellett vinni a faragószínbe, hogy most még egy kicsit tudjak vele dolgozni, aztán tavasszal tudjam folytatni a faragást. Ahogy tegnap feltettem a blogomra az itt készült kis jegyzeteimet, valami megváltozott itt kint a telepen is. A telep egy részén ott hevernek a szétszedett, feltámadásra váró szobraim. Most hirtelen elhatároztam, hogy egyet újra összerakok. Órák alatt lassan átrendeztem a a raklapok kőtömbjeit és összeraktam a "Szélkő" című szobrom. A kő átalakította a teret. Maga körül rendet vág, kimagaslik az elfeledett kövek közül. Érdekes módon a gesztus, a felemelkedés kapcsolatban van a kicsi írásaimmal.

Nem hagyom magam magamra omlani. A kövek, a furcsa, mélyből előkerült geológiai leletek, melyekkel dobálózom, roncsolok, építkezem velük, segítenek, hogy a felemelkedésről tudjak üzenni. A mélyből kikerült több milliló éves anyagot  emelem ki a térbe, a horizont fölé, hogy lebegjen a pillantban. 

Ma van a névnapom. Úgy érzem, ezt a napot kiválóan X-eltem.

Telep

Készülő szobor egyik eleme, gránit, 200x60x25 cm, fotó: M.A.

A Telepen 1998-óta faragok szobrokat. 

2009 06 30

⁃ A szobor, mint a cselekvés ténye, nem szimbóluma. A funkciótlan tárgy az elfogadás hiányában él, és itt van valami új tere a cselekvésnek, létezésenek.

A semmi territóriuma helyett a mi vagyok keresésének heorikus volta áll. Ez lehet talán az a pont, ahol egyet lehet érteni Henry Moore-ral, ahol a szobor maga heorikus, kiemelő. 

05 2011

⁃ Bank

rabló bejön, pisztoly, de hirtelen valaki ártalmatlanítja, leteperi, megkötözi, majd odamegy a pulthoz és kéri a bevételt: " elegem van az amatőrökből"

⁃ Mennyország

Kimutatható távolságban van a mennyország, 2050-ben már mennek űrsiklók. Lehetséges-e az azonnali üdvözülés?

06 2009

⁃  Új valóságot teremteni. 

06 05 2011

Telepen

⁃ A műhelyben, a kövek, falak, bódék, rácsok, palánkok, porlepte üledéke létrehozott valami egyszerű esztétikát. Nem volt időnk hazudni. Kövek, vasak, szerszámok, az állvány alatt elsurranó patkány együtthatása úgy néz rám, mint a világ egyetlen tisztességes helye. Talán ezt kell a köveimmel elmondanom. 

13 05 2011

⁃ A nem létező élmény

X volt a legjobb kiegészítő író. Be nem fejezett művek, elkallódott részletek, hiányos kiadványok apró részletekig hatoló kitalálója, felépítője. Volt eset, hogy megírta egy mű hiányzó, hosszú részletét, mire a kortársak rátámadtak a mű lehetetlen, értelmezhetetlen kiegészítése miatt. Az eredeti mű később előkerült, és hősünk szinte tökéletesen beillesztett részlete szinte szóról szóra megegyezett az eredeti mű szerkezetével, formájával, szavajárásával. Az egyetlen mű, amit nem tudott megírni, az a saját ötletén alapuló eredeti munkája volt. Az igazi író egyetlen meg nem írt műve. 

és ekkor történt

1 szem. leírás a megkettőzött életről: az irodalom a második valóság. Minden hős ott van minden sarkon, minden történetben, az élet kiismerhetetlenül gazdag és végeláthatatlan. 

Szerelmi csalódás., a világkép szétesik. A mítoszok, az írói fogások felfogások szertefoszlanak és marad az egyetlen történet, a szembenézés története, a formával, az írással való szembenézés története. 

Megírja az egyetlen történetét. Miután elkészül ezzel, be kell látnia, a kiegészítő írói képessége eltűnt.

Mohácsi András: Balance, gránit, 220x40x40 cm, 19 05 2011

19 05 2011

⁃  az alkotás mindig a pusztulással való alapos szembenézés

⁃ lehet-e a szembenézésnek esztétikája? Maga a kérdéssorozat szerkezete jelenti ekkor a nyelvet, a világról alkotott vélemény jellegét, minőségét.

⁃ ma, most 10 perce összeállítottam egy szobrot, melyet tavaly nyáron kezdtem el, és melyen egy hónapja dolgozom. Ahogy összeállt a szobor, és nézem, érzem, a tekintetem egyre mélyül, valahogy mindinkább megszilárdul a nézésem, a tartásom. A szobor az én gerincem, a szobor adja a tartásom. Boldog vagyok, hogy szobrász lehettem.

17 07 2011

⁃  Meleg van, tikkasztó meleg, alig haladok a gránittal. A telep ilyenkor még jobban riasztó, mint máskor. Tisztességes szeméttelep. Ebben a tisztességben a kövek és törmelékek, építkezési hulladékok egyvelegében kell faragnom. Mi is ez a belső kényszer? Se megrendelő, se érdeklődő. Csak meleg, por, fáradtság. Azt hiszem az ami még mindig hajt, hogy ez még mindig szebb, mint az a világ amely körülvesz. A mű, a szobor a maga elképzelt környezetével is üzen. Ezt tehettem volna. A műveim, ha fennmaradnak, múzeumban, parkokban, háborúban, leomlásban is ott lesznek. Üzenet a csendről, a békéről, a minden áron való élni akarás keserű szépségéről.

26 10 2011

⁃ Alig van erőm dolgozni. Részint a betegség után, de talán valami más is van itt. A tét nélküli játék a legnehezebb. Faragni itt úgy csak magamban, magamnak faragok. Erővel rendet tettem a műhelyben. Mégis alig láttam a munka kiemelkedésének reményét. 

A faragás mindig tartalmazta nekem ezt a szétesettséget, amely a munka közben elkap. A faragás ebben a különleges tett, beépíteni a szoborba, beleroncsolni a annak a felületébe a reménytelenség nyomait. 

Talán így lesz a az egész, a reménytelenség üzenete a remény. 

28 11 2011 

⁃ A szobrom mostani készítése egy furcsa súlyozást, az egyensúly megtartását jelenti számomra. Miért is dőlnek, feszülnek a szobraim? Magam is eltűnődök ezen. A kikibillent egyensúly rizikós önmeghatározásának mozdulatait látom rajtuk. 

De van még valami, ami ezen is túlmutat. A szétesett, raktáron tartott szobraim  egy töredékes életművet mutatnak. A szoborkészítés így lesz több, mint egyszerű statikai önmeghatározások lenyomata. A kövek épp az elhagyatottság, a felejtés láthatatlan, roppant légrétegére támaszkodnak. A szobrász ebben a senki se várt állapotban a semminek támasztja szobrát. Ha valaki megérti a a szobor formáit, az ebből a gesztusból adódó, szinte egyedüli motívumot be tudja fogadni, akkor a tér elhagyott természete megszűnik, valami új viszony jön létre. A szobor a létezéssel kialakított új viszony megteremtésével üzen. 

A szobrászatom egy megbillent kultúra ellenében tett megtámasztási gesztus, egy kibillent kultúrában tett egyensúlyteremtési kísérlet.

⁃ Szobrászatom a kibillent kultúrában végrehajtott egyensúly keresés pillanatait rögzíti.

Tudja a faszom, mi a szobrászatom. Valami kibillent körölöttem. Igyekszem felállítani amit tudok, a formák izgató hatására keletkezett motívumot.

⁃ A szobor készítése számomra a reménytelenséggel való szembenézést jelenti. Maga az elkészült szobor már magába itta az ellehetetlenülés ellenvetését. Az alkotás részvét magunk iránt, a születés gyásztávirata.

Egyfajta boldog születési üzenet a postán kapható egyetlen gyásztáviraton. "Reeszvettel tudatom hogy leetezesuunk egyetlen remeenye megszuuletett -stop. Aapolja beekeet az emleekezes - stop - Eevike jool van -stop Aadaam -stop"

XIX ≠ XXI

No picture: 635 x 374 pixel

"Mert az igazi probléma, amelyet ma az emlékezet szakralizációja felvet, az, hogy vajon az egyenjogúsítás és a felszabadítás pozitív elve, amely az emlékezetet élteti, hogyan, miért és mikor fordul át, és válik a bezárkózás egyik formájává, a kirekesztés motívumává és harci fegyverré. Az emlékezet visszakövetelése elvileg egyfajta felhívás az igazságosságra. Következményeit tekintve azonban gyakran vált gyilkosságra való felhívássá." 
Pierre Nora: Emlékezetdömping

Modellt keresünk a történelemben. Hogy néz ki a világ? Nem is olyan egyszerű tetten érni ennek a kérdésnek a valódi súlyát. A forma megtalálásának kényszere, a hogyan élünk metaforájának keresése, mindig félelmetesen gomolyog bennünk. A képalkotás olyan reménység, melyhez fordulva lehetőséget kapunk, hogy egy olyan világot képzeljünk el, mely még elképzelhető. Ilyen a bölény, ilyen az ember, ilyenek az istenek, ilyen a mennyei Jeruzsálem, a nagy Bumm, a civilizáció alkonya és történelem hajnala. A vízióteremtés legősibb formája a képalkotás. Egy-egy korszakváltás során ezek a a képek megrendülnek, és a biztosnak hitt valóságok felszíne alatt ismeretlen világok gomolygó örvényeit lehet megpillantani. 

Közpénzen, pályázattal. 1896-ban Magyarország politikai vezetői (akkor még királyság) történelmi festészeti pályázatot írtak ki. A pályaművek elkészültek, a művek kifizetésre kerültek, de a pályázatra készült művek még meg sem száradtak, mikor kiült a felületükön a felejtés penészvirága, a hiteltelenség. Lyka Károly, mint kortárs, azt írta, nem az alkotók tehettek erről. Maga a műfaj, a történelmi festészet, mint művészi kifejezésre és történeti  igazságokat összefoglalásra alkalmas műfaj, addigra már kihalt. A kihalt állatfajokkal gyakori probléma: kitömött madár ritkán énekel.
Közpénzen, pályázat nélkül. 2011-ben Európa területén fekvő Magyarország kormányfője megbíz egy embert, hogy egy éppen összerakott alkotmány megünnepléséhez olyan festményeket rendeljen meg, közpénzen, személyesen, mely az adott ország elmúlt szász évének jelentős pillanatai örökíti meg.

A mostani kor is identitását keresi, mit minden eddigi. Az adott ország most képletesen keresi a feltámadás formáit. A történelem folyamatának művészi ábrázolása a XIX. századi értelmezési keretek között, lássuk be 100 év múltával, most is elavult. A kormányképviselői megbízásra készült művek természetesen rosszak lettek, mert lehettek mások. A képek éppúgy nem lehetek művek, mint száz évvel azelőtt. Látható, a történelem értelmezése ilyen formában már nem lehetséges.

Az irányított kollektív emlékezet. A XIX. századi historikus történelemszemlélet kreálásában az állam új szerepet játszott. Először volt arra lehetőség, hogy a nemzetállamok kialakulása után, az állam nemzeti történelmet hozzon létre. A történelmi szerepét vesztett arisztokrácia után, az új államok szélesebb rétegek összefogására kényszerültek, melyekhez új muníciót kellett szolgáltatni. A történelemben új alakulatoknak visszamenőlegesen kellett új történelmet alkotni. A keretek romantikusak, eklektikusak és historikusak lettek. Az új történelmi tudat kialakítása ekkor járult ahhoz hozzá hogy a szélesebb lakosságnak új közösséget kovácsoljanak (Pierre Nora: Az emlékezés helyei). Ez az összehozósdi a jelenről kialakított képeivel, egy mitikus, történelmében romantikus, a külvilágot (más kultúra, más ország) erősen kizárta.  Az eklektikus művészeti keretekben a civilizáció klasszikus elemeire való hivatkozás, mit a klasszikus zenében az alaphang, láthatatlanul is ott érződött a kultúrában, csakhogy eközben a világ már régen megváltozott. A semmiből gigantikus ipari államok jöttek létre, hatalmas városokkal, vasútrendszerrel, katonasággal, élelmiszertermeléssel, emberek tömegeinek gyors áthelyezési lehetőségével, bankrendszerrel, iskolarendszerrel. Az új ipari világnak azonban romantikus önképe volt. A XIX. század végi ipari monstrumok XIX. század eleji bukolikus önképpel rendelkeztek. A létrejött ipari társadalmat lefedő köznyelv nem alakult ki. Tudjuk, mihez vezetett ez.

Az I. világháború kitörését eleinte Európa szerte kitörő örömmel fogadták. Elő a lovakat, meg a kardot, végre egy kis romantikus csihi-puhi, amely a nemzeti becsületről fog szólni. A folyamat azonban elhúzódó iszonyú háborúról szólt, lövészárkokról, gáztámadásról, géppuskáról és a háború végén megjelenő iszonyú spanyol nátháról, mely újabb milliókat tüntetett el a létezés színteréről örökre. De nem csak az áldozatok tűntek el. Az I. világháború iszonyatos emberáldozatai elemire hullatták szét az addigi történelmi szemlélet idillikus voltát. A romantikus államképet, és ahhoz csatlakozó történelemszemléletet többé nem lehet elfogadni. Az iszonyú az, hogy a II. világháború során, a legelvetemültebb szörnyállamok, köztük Magyarország, pont a romantikus nemzetállami történelmi szemlélet feltámasztásával próbálták a területszerzési indokaikat, és a  polgári lakosság elleni gyilkossági tranzakciójukat fedezni. A modern ipari civilizáció már soha nem képzelhető el a görög klasszicitáson alapuló keresztény nemzettudat értelmezésén belül. A tükör és kép együtt robbant szilánkjaival az arcba. 

Már régen nem hihetünk egy érvényes történelmi felfogást teremtő képalkotás létezésében. A művészet leszakadt erről a lehetőségről. A legtöbb alkotó tudja ezt. A világ több helyén még a politikusok is olvastak erről. A XIX. századi értelmezési keretek újragyúrása csak akkor lehetséges, ha valaki előre megfontolt szándékkal tudathasadást idéz elő, hogy a történelem tapasztalatából kihagyhasson 100 évet. A XIX század történelmi szemlélete, államfelfogása nem melegíthető fel a XXI. század elején állami segédlettel. Ha mégis sikerül, félek nem lesz már olyan képalkotó, aki a maradékról hírt adhasson egy marslakó Fortinbras-nak.  Nem lesz akkor már se marslakó, se Fortinbras.  A történelem fog eltűnni egyszer és mindenkorra. "A többi néma csend."

Dark Frames

Mohácsi András: Dark and dark, 2010, black pigment, paper, 70x100 cm

"és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban."

Hetek óta töprengek, hogyan tudnék megszólalni. Könnyű beszédben önteni a gyors reflexiót, de az a miről most írok nehezen körülírható. A szorongásról, a lassan terjedő félelemről, az értelmetlenség kiterjedéséről, egy kultúra széteséséről próbálok írni. 

Egy évvel ezelőtt egy kiállításom nyílt meg. (Dark Frames, Artus Galéria, Budapest 2010). A kiállítást két hónapon át halogattam, nem készültem el az anyaggal. Vagy inkább egyre bővült  a kiállítás anyaga. Valami mélyen fojtogató érzés fogott körül, a sötétség kimondhatatlan érzése. Valamit el kellett mondanom, ami egyre jobban megjelent a munkáimban. A hazai demokratikus intézményrendszer értelmetlen ledarálása, a hazai patetikus-zavaros, az európai válságnak megágyazó gazdasági döntések, a rasszisták politikai térnyerése együttesen egy körülírható egzisztenciális bizonytalanságot jelöltek ki. 

Az akkori képek, amelyek felbukkantak a kezem nyomán, egyre sötétebbek, egyre egyszerűbbek lettek. A kiállításra készülő utolsó képek rajzok voltak. Kialakult akkor egy új technika a kezem alatt, már nem szénnel rajzoltam papírra, hanem kiszórtam a fekete pigmentet a vízszintes papírra, és ecsettel teríttem el a sötét port, majd utána fixáltam a képet. A munka folyamatában elmerülve, az eredményeket látva, különösen izgatott, képes vagyok-e a motívum lecsupaszítása során a kifejezés egyre mélyebb rétegeit feltárni. A képeimen az elmúlt évek alatt eltűntek a valamit felidéző motívumok. Bár eleinte riadva láttam ezt a kiürülést, lassan felismertem a megértés új irányát, azt, hogy innen nincsen visszaút. A rajzok, a kerengő sötétség képei láthatóvá tették, ahogyan, ahol élek.

A város és kultúrája, evvel az alcímmel jelent meg John Lukacs Budapest, 1900, című könyve (Európa, 1999). A mostani magyaroszági helyzet megértéséhez, értelmezéséhez, jó volt olvasni most a könyvet. Érdekes látni, ahogy Lukacs írásában rámutat, a XIX. század végén ért véget a hazai liberalizmus fénykora. A vasutak, utak, egészségügyi közszolgáltatás, bankrendszer, iskolarendszer, sajtóbirodalmak, irodalmi, színházi világ szinte 30 év alatt épült ki 1867 után egy rohamosan növő városban. A gazdasági bumm és a felvilágosodás XIX. századi kulturális elegye a sá1900-ra azonban a birodalom kiépítésének lendülete kezdett megtorpanni, bár a tehetelenség még vitte előre, a fejlődés lassulni kezdett. Egy olyan városban, melyben a lakosság sokszínű, egymás kultúráját közösen fejlesztő volt, a megtorpanás felszínre hozta, hogy a verseny nyerteseivel szemben a történelmi előjogait elvesztő rétegek lassan revansra készülődtek. Lukacs leírja hogyan jelenik meg a liberalizmussal szemben a keresztény "nem zsidó" fogalma, és hogyan indul el, egy addig a város és az ország életében tért nem nyerő eszme, a lassan kiterjedő antiszemitizmus. A sötétség erősödése kezdődött el egy eredendően liberális város kulturális, politikai életében.

A könyv " A bajok csírái" fejezetéből három idézetet emelek ki. Réz Mihály:  " Nem tagadom én meg az elmúlt  ötven év dicsőségét .. csak konstatálom, hogy a dicsőség még csak félszázados, a nemzet pedig ezeréves.. Nem akarom a nemzet életéből kizárni fővárosunk idegen eredetű és vallású osztályait, csak konstatálom, hogy ezek kultúrájukban máig idegenek." 

Herczeg Ferenc így szólalt fel a a Petőfi Társaság ülésén 1904-ben: "Budapest, ha nyelvében és érzelmében magyar is, vegyi összetételében sok idegen elemet egyesít, és a budapesti irodalom, ha végső céljaiban nemzeti is, szerves alkatában sok idegen elemet rejt önmagában."

Ignotus így válaszolt az elhangzottakra: " Mire való az egész megkülönböztetés magyar és nem magyar irodalom között…a magyarság szempontjainak irodalmi szemponttá és mértékké való emelése a mai irodalommal szemben, melynek emberei magyar nyelven írnak, magyarok földön élnek, s ha fejük tetejére állnának, sem tudnának egyebek lenni, mint magyarok? … Micsoda esztétikai jogon keresztelik el az "erkölcsöt" magyarnak, az "erkölcstelenséget" idegennek?…. Budapest városát nemzeti védekezés címén akarná kizárni a magyar irodalmi érdeklődés köréből … " ( 215-216 o.) 

Most 2011-ben, a budapesti főpolgármester nácikat nevezett ki egy közpénzen eltartott színház élére. A botrány abból fakad, hogy nincs botrány. Bár sokan tiltakozunk, maga a tény, hogy nácik majd közpénzen masíroznak egy színpadon, nem készteti a főpolgármestert, hogy visszavonjon, lemondjon és élete végéig szégyellje magát. Háttérben pedig az ország politikai vezetői vagy ízléstelenül hallgatnak, vagy szégyentelen morális maszatolással mellébeszélnek.

Meddig marad Európa az ami volt, egy értékeiben liberális, kultúráiban sokszínű, élhető hely? Vajon milyen lehetett még az I. és II. világháború előtt egy délelőtt  Budapesten, 1911 11 04-én? Sejtette-e valaki, hogy arról a tájról 50 éven belül egymillió embert fognak kiirtani? El tudta-e képzelni valaki akkor Európában, hogy közel 50 év alatt mintegy 100 millió embert fognak háborúkban, koncentrációs táborokban, lágerekben, internáló táborokban, börtönökben megölni?

A félelem bizonytalan, imbolygó érzéssel tölt el. Lehetséges, hogy a szemünk láttára esik szét eresztékeire az a rend, amelyben hittem, a lassan kiépülő demokratikus rend, a gazdaság, és a kultúra  versenyre való épülése, a globális információs mezőben megjelenő folyamatos tanulási kényszer, a szabad információáramlás, a beszűkült nemzeti alapú politizálás európai alapokra való felváltása. Valami egyre jobban szétesik.

A rajzaim bennem élő víziói most segítenek hogy beszélni tudjak, mit is érzek. A rajz, a képzőművészet nem napi publicisztika. A szorongás valami kiterjesztettebb félelem, mint a mindennapi tahók rémuralmától való rettegés. De érezhető, kitapinthatóan megváltozott valami. A sötétség terjed. Radnóti iszonyú szavai keringenek a fülemben:

"Hol azelőtt az angyal állt karddal,-

talán most senki sincs."

A rajzok keletkezését újra felidézve gazdagodik a szavak értelme is. Sem emlék, sem varázslat. A mítosznak vége. Nem az angyal, az angyal lehetősége tűnt el. Csak az űr néz vissza ránk a tekintetünkben. 

XXXV - Ádám Krisztián kiállítása

Ádám Krisztián: Bangle, rozsdamentes acél, fotó: Ádám Krisztián, www.aadaam.com

A mindennap tárgyai, kommunikációs felületei betöltik az életünket anélkül, hogy az eredeti megteremtőit, tervezőit ismernénk. Különös világot jelent a design-on belül az ékszerek csoportja. Az ékszerek története messze a design fogalmának kialakulása előttre datálódik, most mégis, valahogy ez az a terület, melyen belül jól lehet értelmezni a  tárgyak divattól sújtott területét, ott ahol a tárgykészítés több évezredes hagyománya a high-tech kihívására felel. Az ékszerek, az ékszerek története, és a tömegtermelésre leginkább fókuszáló design különös fénytörésben vizsgálható meg egy olyan ékszertervező kiállítása kapcsán, aki leginkább a sokszorosítható tárgyak egyedi kivitelezésével foglalkozik.

Van egy úgynevezett Budapesti Iskola, mely kivételesen nem az egykori Lukács tanítványok filozófiai iskoláját takarja. Azt az ékszertervezéshez köthető csoportot nevezzük így a hazai design-ban, mely az egykori Iparművészeti Főiskola, majd egyetem, most MOME  fémműves tervezőit köti össze láthatatlan fémszálakkal, amelyek eredetileg két mester kezéből indultak el. Péter Vladimir és Bánfalvi András sajátos iskolát teremett, melyen belül az ékszer, a hagyományokon innen, a design-on túl, az egyéni jelhagyás eredeti ízét mutatják, egy jellegzetes iskola különös ismeretetőjelei fedezhetőek fel a tárgyak, alkotók, életművek megismerésével. A tárgyak minimalizmusa, a formaalkotás letisztult karaktere, az anyagválasztás visszafogottsága jellegzetsen kiemeli ezt az iskoláta az ékszertermelés tengeréből. A Budapesti Iskola fiatalabb nemzedékéhez tartozik Ádám Krisztián a kiállítás nevében is vállalt életkorával.

Ádám Krisztián kiállításán a kis kiállítótér alacsony terében egyetlen hosszú asztal áll, vékony lábaival magasra emelve a kiállítás tárgyait tartó lapot, ratja a közel 35 ékszert. A asztal kiemelésében válnak láthatóvá ezek a tárgyak ezüstök, alumíniumok, titánok. Gyűrűk, karkötők nyakláncok. Van-e az iskola és az abból kiemelkedő alkotó hagyományai között látható kapcsolat? Ádám Krisztián asztalán az elmúlt 10 év tárgyait helyezte el, és látható ezen az asztalon az a fejlődéstörténet, mely a tárgyak időben való változásait mutatja. Egykori egyetemi tárgyak egy zárt, keményvonalú tervezőt mutatnak, a Budapesti Iskola jellegzetes lekerekítő vonalvezetésével, majd későbbi tárgyak lassan kilépnek az egykori iskola kapuján és egy új, eredeti útra lépnek.

Az iskola egykori ékszerkészítési technikáinak nyelvezetét Ádám Krisztián az elmúlt évek alatt a saját kifejezésére formálta, kiegészítette, átalakította. A hagyományosnak mondható tervezés, viaszban mintázás, öntés, cizellálás, polírozás során létrejövő tárgyak egy hagyományosabbnak mondható formavilágot mutatnak. Bár az összes tárgyon érezhető a kemény, geometrikus formavilág, mégis, a jellegzetes ádámkrisztiáni tárgyakat egy másik technkai eszközrendszer kiépítése hozta létre. Az új technika a lézervágás, és a szikra forgácsolás beemelése a technológiai folyamatba, mely technika lehetővé teszi, hogy a fémet a digitalis tervezés után hajszálvékonyan, tűéles pontossággal vágjuk el. A technikai újítás egy új kifejezési lehetőséget teremt. Ádám Krisztián munkáin a pontos digitális tervezés, esztergálás, és az új fémvágás, majd a hagyományos ötvös utómunkálatok kíméletlen precíz alkalmazásának együttese látszik. Itt teremtődött meg valami egészen új, amelyet nem láthatunk mindennap a designerek háza táján.

Talán így is fogalmazhatok: a digitális tervezés kézműves hagyományait látjuk megteremtődni Ádám Krisztián műhelyében. A tárgyak egy része szinte még melegen került ki a műhelyből. Egy technológiai sor megújítása során, megmarad a tervezés és kivitelezés kézhez álló jellege, a tárgyak nem vesztenek minőségükből az új technikai eszközök nyomaitól, hanem valami naprakész derű árad ezekből a szigorú tárgyakból. Ez az a dolog ami miatt különösen érdemes megtekinteni ezt a kiállítást. Mégis, ez a szigorúság nem árt a tárgyaknak, Ádám Krisztián  alkotói alkata sikeres, használható tárgyakat hoz létre. Egy aktív felhasználó rövid mondatát kell idéznem: Cool!

Ádám Krisztián kiállítása / FISE Galéria / Budapest / Kálmán Imre utca

25 10 2011 

www.aadaam.com

Történetek - Nagy Márta kiállítása

Nagy Márta: Váratlan öröm, 2009, 24x19x10,5 cm, porcelán, kőcserép, lapezüst, hernyóselyem, pamut, fotó: Füzi István

A kerámia fejlődése az elmúlt évtizedekben egyre inkább a stúdióművészet irányába haladt, és az egyéni kifejezés új, eddig nem ismert szintjeire emelte a kerámia mestereit. A XX. század sok jellegzetes alkotót és terjedelmes életműveket hagyott maga után, mégis, a magyar kerámiaművészet megmaradt egyfajta szakmai belügynek. Kiemelkedő alkotói legfeljebb belső szakmai ismertséget tudtak maguknak elérni, de hosszabb távon, a jelentős kifejező erőt sejtető, összefüggő életműveket felvonultató kulturális térképre nem tudtak felkerülni. Az áttörés csak egy-egy pillanatra tört meg. Gorka Géza, Gádor István, Kovács Margit, Gorka Lívia, Csekovszky Árpád, Schrammel Imre, Pázmándi Antal munkássága egy-egy időre érdekes színfoltjai voltak a magyarországi iparművészetnek, művészetnek, de hatásuk és ismertségük csak rövid idejű és részleges maradt. A kerámia területén a hatvanas évek művészi törekvései megnyitották az utat az iparművészeten túlmutató autonóm művészi kifejezés felé, de a kérdés megmaradt: lehetséges egy archaikus szakmai körből az általánosabb művészeti közegébe betörni?

Nagy Márta életműve éppen ezért érdekes. Az archaikus tárgyak, tárgyegyüttesek megidézésével a kilencvenes évektől autonóm plasztikai kifejezés egyedi formáit alakította ki. Eleinte házak, szekerek, kelyhek, urnák motívumait használta fel munkái elkészítésekor. A későbbi kerámiáival megidézett tárgyi, építészeti attribútumok már nem váltak azonnal olvasható jelekké. Nagy Márta mítoszai ekkor már nem idézetek formáiban élnek, hanem egy önálló, magában értelmezhető renddé álltak össze. Munkássága sokunk által ismert archaikus formakincsre utal, melynek értelmezése már nem marad meg a kerámiaművészet keretei között. Az egyedi hang, a tárgyak átütő személyessége kiemeli műveit a stúdiókerámiák sokasága közül. 

Valami áttörés jelent meg a hazai képzőművészeten belül, amikor Nagy Márta szubjektív, fiktív tereit létrehozta. Megtörtént az,  amit a hazai művészeti szcéna Ferenczy Noémi kapcsán ismert meg először. Az addig csak egyszerű besorolással bíró kárpitművészet Ferenczy gobleinjei által kilépett az iparművészet addigi kulturális keretei közül és megjelent a kor legjelentősebb képzőművészeti törekvései között. Nagy Márta most megnyílt kiállítása épp ezt a párhuzamot bizonyítja. 

Látunk kell, a művészeti élet egy jelentős életművel gazdagodott. Nagy Márta elismertségét bizonyítja, az idén avatta fel az ország legnagyobb kerámiafalát Pécsett, a Kaptárban, a Tudományok Házában. Most Nagy Márta visszafogott hangvételű kerámiáit láthatjuk a  a Museion No. 1 Galériában, Budapesten.

Nagy Márta hosszú ideje az apró, sajátos építmények létrehozásából építkezik. Az apró kerámia dobogókon lehelletfinom porcelán elemek állnak, melyek formái egyedi kerteket, kutakat, tornyokat, építményeket tárnak elénk. Nézzük meg egy kicsit alaposabban ezeket az apró történeteket. A kerámiák falai, síkjai, nagyméretű tereptárgyakat idéznek, melyeken belül, falevelet megszégyenítő vékony porcelánlemezek, apró héjak, szirmok emelkednek ki. A samotttos agyag pasztellszínű mázai, a porcelán hideg színfekvésű árnyalataival a kora reneszánsz festők, Duccio, Fra Angelico  halk, feszült, hideg színálllású, derengő fényeket idéző színvilágát idézik meg. A színek lágy hangulatai érvényes feszültséget keltenek a nagy befoglaló formák durvább, erőteljes, súlyos tömegei és a porcelán belső, szinte papírfinomságú formái között.

A kerámia és porcelán találkozásai ebben a világban egy egyszemélyes terepasztal elemeit jelenítik meg. A kerámiaműhely asztala egy belső világ változó pillanatait örökíti meg. Amikor ezeket az építményeket nézem, az egyedüllét, a szorongás, a magára felejtett gyönyörködés, a csendes, szuggesztív szemlélődés, az éppen megengedhető remény egyedi történéseit látom megjelenni. Ebben az esetben azonban a nézés különös módon értelmezhető. Nagy Márta szuggesztív képessége abban rejlik, hogy bár mindegyik tárgy felidéz egy lehetséges egyedi kertet, tornyot, vagy nota bene "sivatagi vízgyűjtő"-t, mégis, ezek a tárgyi attribútumok egy önálló hangulat megjelenítésére képesek. Ezek tárgyak azonban nem mesélnek, hanem azonnal egy történet közepébe emelnek bennünket.

A tárgyak belső léptékei, a színek, felületek, motívumok arányai az apró történések kiterjesztésére, az idő lelassítására képesek. A létezés kertjei, a személyes történetek porcelán kertészete a belső rezdülések elementaritását mutatják. A történetek itt már hangulatokká válnak, költészet ez, melynek hatása alól nehéz kivonni magunkat. De talán ezért érdemes nézni a tárgyakat. Most Nagy Márta egyre gazdagodó életművének jelentős kiállítását láthatjuk. A kiállítótér egy kicsit sivár, a világítás túlságosan is telített ezeknek a tárgyaknak a bemutatásához. Mégis, az apró tárgyak hatalmas teret sejtetnek maguk körül. Mikor kilépünk a kiállítóteremből, valami megváltozik. A történeteknek nincs vége. Ezek a terek már bennünk jelennek meg.

Nagy Márta kiállítása,  Museion No. 1 Galéria, 1091 Budapest, Üllői út 3.

A kiállítás 2011 november 4-ig látható.

www.nagymarta.hu

Zsolnay díszburkorlat a Kaptárban

Szia Ábel!

Mohácsi András: Signed Stone 2003, photo: Szalontai Ábel

Megnéztem a fotókat.

A szobrok címei:

20_01: Szemkő / Eyestone

20_02: Kapcsolat /Connection

20_03: Jelentés / Meaning

20_04: Kereszt / Cross

20_05: Picuah Nefesh

20_06 : Kereszt / Cross

Talán ennyit a szobrászatomról:

Több eltérő hatás együttese jelenik meg a munkáimban. A megalit kultúra architektonikus építkezés módjának tisztelete, a formai jelenségek erős lecsupaszítása egy erőteljes kontúrhatás érdekében, insatbilitás éreztetése, a statikai helyzet kiélezése, a kőelemek egymásba építésének vállalt, megmutatott kapcsolatai és a kívülről leolvasható statikai rend.

Mindezek talán külsődleges jegyekként értelmezhetőek. Ilyenek ennek a XX. század végi szobrász munkáinak jellemzői. Talán mégsem erről van szó. Ami engem, úgy látom, egyre jobban érdekel és érdekelt is, az éppen a még vállalható híradás egy lézetésről. Híradás ez a szobrászat nyelvén, miközben minden elemében az éppen regnáló szobrászati kifejezés nyevére kérdez rá: lehet-e még tisztességel szobrot állítani. Az igenlő válaszok kíséreletei munkáim. Szembenézni a jelállítás, jelhagyás lehteőségével egy eleve archaikusnak tűnő szakma szétesett szótárát használva, egy újrarendezett nyelvtan keretében. A nyelvtan pedig a felvállalt statikai nyelvezet, az egymásba illesztés reális lehetősége egy instabil állapot megjelenítése során.

A kulturális elemek, a media megjelenési formái között egy peremvidéken helyezkedik el a szobrászat. Ezen belül is határvidéknek számít az a statikai elven nyugvó szobrászat, amelyet művelek. A tét ebben az esetben az archaikus elemek ütköztetése volt egy mai kifejezési lehetőséggel, a gépek, a fúrók, a vágógépek, a vésők mind otthagyták a föld egykori rétegeiből kiemelt kőtömbön a nyomaikat. Ez egy felvállalt kulturális attitűd: mélyen bízom abban, hogy kikutattam egy sokáig, az épen aktuális mediális üzeneteket túlélő jelhagyás lehetőségét a szobraimmal. Ez nem egy véletlen szembenézés a kulturális jelek elfogadása, használata során. Látható volt, amikor ezek a szobrok kezdtek felbukkani a változó műhelyeimből, láthatóvá vált, ezeknek a szobroknak a közvetítése, mediális megjelenése lehetetlen egy egyszerű filmezéssel, fotózással. A szobor magába rejti a róla alkotott vélemény lehetőségét.

Szalontai Ábel barátommal sok-sok időt töltöttünk el, hogy ő, mint forográfus, talál-e egyáltalán ezekhez a szobrokhoz illő, vagy inkább megfelelő kifejezési formát. Hosszú idő után, több próbálkozás végeztével, Ábel megjelenített valamit, ami ezeknek a szobroknak számunkra egyedül elfogadható ábrázolási lehetőségét mutatták meg. A mű és a róla készült képi interpretációja közel egy időben született. Az analóg fotózás, a nagyméretű negatív, a hátttér és a negatív lehetőség szerinti párhuzamos volta, a fények beállításai, a szobor mintegy dombormű elven való megközelítése, a perspektívikus torzulások elkerülése, egy régiesen új megközelítést adott a szobrászati kifejezés kapcsán. Ábel új képi világot teremtett. A szikár kompozíciók, a dokumentarista pontosság mellett, lágy, szinte színházi atmoszférában, belső terekben mutatják a szobrokat. Valami olyan jött létre, ami számos fotográfus alapvető kérdésével szembesít minket: mi hát a kép, és vajon van-e a tárgyábrázolás, dokumentálás lehetőségében valami új, valami tisztességes, valami vállalható?

Amikor tehát Szalontai Ábel fotográfiáit látom, amelyeket a szobraimról készített, mindig azt érzem: két egymással párhuzamosan a saját szakmájánek nyelvi kifejezéseire kérdező ember tudott egymás mellett dolgozni, alkotni, beszélni a képekről, térről, üzenetről. A képek mélyen őrzik ezt a szorgalmas, pontos, mélyen tisztességes kutatást. Amit még nagyon szeretek, az ami  már nem látható a képeken, az ami a háttérben történt a fotózásaink alkalmával. A képeken nem látszik, az a minimális, mondhatnám épphogy elégséges lámpasor, az az egy-két összetákolt létra, amelyen ott lógott  egy reflektor, vagy egy csupasz égő. Az egykori gyárcsarnok, vagy múzeum csupaszsága nem jelenik meg a szobrokon, a képeken. A képek mögött, a kamera túloldalán, mi ott állunk, vitatkozunk, néha iszunk, Ábel vezényel, melyik lámpát hova, és nevetünk, mert a szinte tragikusan fekete-fehér képek mögött mi már örökre fiatalok leszünk. Az üzenet közvetítve.

Remélem tudod használni a website-on.

Üdv!

András




http://www.abelszalontai.com