 |
| Mohácsi János fotó: Mohácsi János jr. 2011 |
"“Everyone must leave something behind when he dies, my grandfather said. A child or a book or a painting or a house or a wall built or a pair of shoes made. Or a garden planted. Something your hand touched some way so your soul has somewhere to go when you die, and when people look at that tree or that flower you planted, you're there. "
― Ray Bradbury, Fahrenheit 451
“Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépítettél, egy pár cipőt, amit csináltál. Vagy egy kertet, amelyet beültettél. Valamit, amit a kezed megérintett, hogy a lelkednek legyen hova költöznie a halálod után, hogy ha az emberek arra a fára vagy arra a virágra néznek, amit te ültettél - téged lássanak abban. “
- Ray Bradbury, 451 Fahrenheit
- Ray Bradbury, 451 Fahrenheit
"Kedves Barátaim!
Részemről nagy a csend, talán nem mindannyian hallottátok, december 2.-án meghalt édesapám.
A házukhoz közel eső óvodába ment, hogy onnan unokáinak, és édesanyámnak ételt vigyen, mikor a visszaúton rosszul lett.
Mint utólag megtudtudtuk, többen próbálták újraéleszteni, a végén egy szakszerű mentőcsapat is, de hiába.
A család csak 24 óra alatt tudta kideríteni, hogy nem tűnt el, nem fekszik kórházban, hanem egy orvostani műintézetben fekszik holtan.
Nehezek voltak ezek a napok. Megtekinettük, elbúcsúztunk tőle, sírtunk, és megpróbáljuk rendezni a sorainkat, kissé nehezen.
Sok szép emlék is kezd felénk jönni, összegzésre is kényszerülünk.
Édesanyám életének megszervezése is a feladatunk.
A temetés megszervezése, a mindennapok sűrű programjai egymást fedik.
Annyit talán elmondhatok, bár a halála hirtelen jött, volt rá eshetőség hogy megessék, ami történt, tudtuk, a jó szíve nem bírta mindig a kihívásokat.
Most hogy nekünk kell visszanézni az életére, mégis, a meg-meg nyilalló fájdalom ellenére, az ő 78 éve egy hihetetlenül gazdag, és termékeny életet mutat.
Nekünk, gyerekeinek megadatott, hogy a fiatal éveinken túl, még egyszer újra élhettünk vele, együtt is lakhattam vele és édesanyámmal, Krisztával és a gyerekekkel.
Ezek az évek új fénytörésben mutatták apám szellemi karakterét, a családért élő odaadó személyét.
Sosem volt könnyű ember, mindig vitára kész volt a vallások és a tudományos világkép ellentmondásai miatt.
Mélyen megvette azokat, akik a mások kiszolgáltatottáságán sikereket érnek el, akik személyes manipulációikkal egyéni érdekeiket követik.
A kiváló gépészmérnök, egykoron tanár, a családunk egyszemélyes technikai háttérintézménye, már nem figyeli többé a kozmosz, a világmindenség megfejthetőségének legújabb híreit.
Ahogy ő mondta, az az a anyag, amelyből én is felépültem, itt volt már a az ősrobbanás első néhány pillanatában.
Most ennek a robbanásnak egy másik, új hulláma érte el.
Aznap befejezte a karácsonyi sütemények első csoportjának elkészítését, megrendelte a karácsonyi ajándékok egy részét, és elindult ételért, hogy a családjának szétossza.
Négyen vagyunk testvérek, mindegyikünknek egy-egy, azonos könyvet rendelt meg.
Richard Dawkins új könyvét, melynek címe: A valóság varázsa.
Ennek a varázslatnak az újabb, nehezen elfogadható káprázatában élünk.
Temetése egy hét múlva lesz, december 19.-én, tervünk szerint szűk (Mohácsi értelemben) családi körben.
Utána tartunk egy megemlékezést nálunk, sejtésünk szerint 50-60 ember lesz itt.
Üdv! Sziasztok!
András
2011 12 11."
Egy hónapja nem tudok írni. Nemcsak a fájdalom, a rengeteg teendő miatt. Amikor szerettem volna írni nem lehetett, annyi mindent kellett tenni, menni, csinálni tovább. A gyász lassú, magába temetett figyelme elmaradt, valami más volt, a szédülés, és fájdalom keveréke, valamint a napról napra való aktív cselekedet, a temetés és megemlékezés előkészítése. Mikor az előző bejegyzést írtam, december 2-án, néhány utcával arrébb halt apám. Ő ment az utcán és összesett, miközben nem is messze tőle stilisztikai finomságokon rágódtam. Van ebben valami fájdalmas nekem. Halála előtti nappal beszélgettünk utoljára telefonon. Késő volt már, nem mentem fel, hogy meglátogassam az éppen hazaérkező nővérem. Ezek voltak az utolsó szavai felém: Ne gyere már fel, túl késő van.
Micsoda iszonyú egy hónap volt ez. Az élőtől könnyű búcsúzni, a halottól nem lehet, nincs közös jel, csak egyoldalú fájdalom, egyoldalú búcsúzás. Napról napra élve egy egy pillanatra valami nagyon nehéz fájdalom vágott belém. Sosem éltem nélküle. 48 karácsonyon hallhattam, az apám keze által hogyan csenget az angyal. Nézz vissza angyal! A titokzatos varázsból megszokott otthonosság lett, ilyen volt, vele teljes eddig az életem. Most magunkra maradtunk testvéreimmel, és egyáltalán nem tudtuk hogyan lehet elbúcsúztatni őt.
Apám sokáig azt akarta, hogyha meghal, testét hamvasszák el, és szórják be a hamvait a Dunába. Beszéltem vele többször is régebben, apa, te hogyan gondold ezt, hiszen ez iszonyú nehéz dolog, a rokonok hogyan tudják végigvinni ezt a folyamatot. Avval is vitatkoztam, hogy ne legyen egy hely, amely a temetéshez, a halotthoz köthető lenne köthető. A hely segítheti az emlékezést. Azt válaszolta, az már nem rám tartozik. De gondolatán mégis változtatott, mert a többiek szerint később azt mondta, szórjatok szét a hegyen.
Mérnök volt, a pontos használati utasítások értő, elváró kidolgozója. Szórjatok szét a hegyen, az már nem rám tartozik, ezek szerint a legkiválóbb mérnök is tud homályosan beszélni. De itt el kellett volna valami, pontosabb eligazítás. Használati utasítás haláli estekre. Ez nem volt az. Ott voltunk akkor a kibontandó dolog kapujában. Milyen a temetés, és milyen az a temetés amelynek nincs liturgiája, a formátlan valami, amelyhez mégis a legjobban kell hűnek lennem?
Négyen vagyunk testvérek. Összeültünk, és lassan, kicsit nehezen egyeztetve kitaláltunk valami formát, a temetés, a megemlékezés formáját. Elkészítettünk egy gyásziratot, melyet Csordi (Csordás Zoltán) öntött formába. A temetést elválasztottuk egy megemlékezéstől. A temetésre a szűk családot (ez nálunk kb 30 fő) hívtuk meg. Utána a nálunk az otthonunkban tereztünk egy megemlékezést.
A halál nem fekete. Nincsenek szellemek, a halál fekete romantikája helyett egyszerűen a valósággal kell szembenéznünk. Apám ahogy ott feküdt, olyan egyszerű volt, önmaga volt összesűrítve, mint egy mondat végén a pont. "Mint önmagának dermedt-néma szobra" mondta Kosztolányi. Ő volt, de valami már nem volt ott, a személyének egy része már eltűnt. Akkor láttam az ottmaradt őt és elfogadtam a halálát.
Megdöbbentő, hogy néhány pillanat alatt az összes rendelkezésre álló tudás, a felelősség, az önrendelkezés egy emberben megáll, elszáll, eltűnik. Néhány nappal a halála előtt még segítséget kértem tőle, lementünk hozzá a garázsba, a műhelybe és előkereste a 13-as csőkulcsot, és nekem adta. Még vissza tudtam adni, de azóta életemben először, már soha nem kérhetek tanácsot, segítséget. Ha nincs romantikus, feltuningolt halálkép, a szavakra is pontosan figyelni kell, lehet, hogy ezek a szavak is túlzást jelentenek. Még most is elő tudom hívni a válaszai egy részét. A genetikai kódjainak egy részét itt viszem magamban, amikor éppen írok, a gondolataim, egy része tőle ered. A döntéseim, a gesztusaim, az érvelésem, gyerekeim, akiket szeretett és nevelt, az információk itt vannak valamilyen módon bennem, velem, velünk. De milyen jó lett volna minden információját letölteni, megőrizni a kincset, a tudását pontosan megőrizni. A gépek tervei, egy probláma megoldásának feléítése, emlékeinek felhői, receptjei, az a mit csak ő tudott, az most végérvényesen eltűnik. Vagy nem teljesen tűnik el.
Öcsém azt mondja, nem akart maga után nyomot hagyni, nem jó az az idézet, amelyet én a gyásziratra fel szeretnék tenni. Apám nem ilyen volt. És nem szereti különben sem az idézeteket. Nem lett idézet. De ha ez igaz, hogy nem akart nyomot hagyni akkor az a valami ami én vagyok, akkor hogyan értelmezhető tovább? Milyen volt ő? Hogyan lehetne őt, vagy egyáltalán lehet-e valakit definiálni valahogy?
Most, hogy már nem él, most is érződik újra, ismét erősen, hogy mennyire belém ivódott ő. Alakja volt az életemnek, alakja, formája gesztusaimnak, reflexeimnek. Ez a sok miden, morál, ízlés, akaratlan választás, bennem él, szinte akaratlan diktál belülről bennem ő. Nehezen válik le a fiú az apjáról. De a fiúban ott él tovább az apa emléke, vívódik, küzd vele, igyekszik megfelelni neki. Az apa küzdelem, elvárás, nyomasztó súly, forma melyet akaratlanul visz tovább az ember, arcél a térben, mely általam is él egyre tovább. Az apa nem jelenség csupán, valami más, egyfajta késztetés, vívódás, munkakedv, tenni akarás, az élet akarása és szembenézés a halállal.
Mi maradt meg utána? A tárgyak melyek körülvették, lassan erednek szét. Ruhák, gyógyszerek, igazolványok, szerszámok, fűszerek, iratok, könyvek, mind távolodnak egymástól. Mint az ősrobbanás után az univerzum távolodó részletei. Mi a halál, mi az ami utánunk marad? Amikor a gyászjelentés készült, én a fenti idézetet szerettem volna megjeleníteni. Öcsém azt mondta nem szereti az idézeteket, és apám pedig nem szeretett volna nyomot hagyni maga után. Vitatkoztam vele. Ez az írás is vita. Vitatkozom az elmúlással, az emlékezettel. Az idézet ezért is volt számomra fontos, arról szól, ahogy élt, és az idézet önmagában is jel, jel arról, hogyan is kellene megfejteni azt ahogy ő élt. A forma kulcs a létező feltérképezésére. És nem akart volna jelet hagyni? Marhaság, vitatkoztam Isóval. Akkor miért lettünk mi, miért ültetett fát? Miért készített gépeket, szerszámokat? Miért faragott szobrot? Van-e kellő visszatekintés az élet folyamatára, még ha ennek nincs is letisztázott, írott változata? Milyen az élet és az abban megjelenő reflexió az életre való visszatekintés során?
Apám Budapesten született, kisgyermek korát Budapesten töltötte, később a család Nagykátára költözött, ahol nagyapám később kereskedő lett. Apám a budapesti Lónyai Gimnáziumban érettségizett. Gépészmérnök akart lenni. Apám a kiváló felvételi ellenére, származása miatt nem vették fel először a Műszaki Egyetemre. Nagyapám egykori gazdagsága miatt börtönben volt akkor, ott is halt meg 1950-ben. Ezt egy minisztériumi előadó mondta el, amikor apám érdeklődött, miért is nem tudhatja meg, felvették-e a Budapesti Műszaki Egyetemre. Akkor mondták meg neki, nem legyen naív, nem számítson arra, hogy felveszik oda. De van egy hely, a debreceni egyetemen fizika-matematika tanár szakra, menjen el oda, és azonnal kell döntenie. Apám elfogadta ezt az ajánlatot, és így lett diák Debrenecben. Az egyetem elvégzése után visszatért Nagykátára, ahol bátyjával, Mohácsi Bélával együtt tanított a Damjanich Gimnázumban. 1955 december 31-én házasodott meg anyámmal Jászberényben. Látom magam előtt a két fiatalt, gyorsan elutaztak Nagykátáról Jászberénybe, hogy titokban megházasodjanak. Hivatalos esküvőjük 1956-ban volt, Nagykátán. 1957-ben született nővérem, 1959-ben a bátyám. 1962-ben eladták a nagykátai főutca közepén fekvő piros házat, és felköltöztek Budapestre, ahol anyám a közgazdasági egyetemre, apám a vágyott Műszaki Egyetemre járt, mindketten esti egyetemen. Munka, két, majd 1963-tól három gyerek. Nagybátyámék Zichy Jenő utcai lakásában éltünk, 8-9 ember köztük 3 gyerek. Később a Ráth György utcai lakásba költöztünk 1968-ban, ide született öcsém 1969-ben. Nappal munka, este család, éjjel tanulás. Eleinte Járműipari Kutató Intézetben dolgozott. Egyik munkája az egyik Zsiguli autó ajtajának a fárasztó gépének megalkotója volt. Később a Műszeripari Kutató Intézetben volt főmérnök, automatikákat tervezett, pneumatikus szabályzási rendszerekkel működtették. Később az Autóipari Kutató Intézetben dolgozott.
Három nappal ezelőtt felhívott bennünket apám egykori kollégája, apámmal szeretett volna beszélni. Én mondtam el neki apám halálhírét. Nagyon megdöbbent, épp egy találkozóra szerette volna meghívni. Arról beszélt az egykori munkatárs hogy milyen nagyszerű főnöke volt apám. Együtt csináltak egy automata gépet, a fénycsövek gyártásához használták. Micsoda nagyszerű főnök volt, micsoda kiváló mérnök, mondta a munkatárs. Őriz egy számára fontos képet, melyen apám automatikája látható, melynek jelentős részét apám tervezte. Arra kértem, hogy találkozzunk, hogy megnézzek néhány fényképet az elkészült gépekről, és beszélgessünk az egykori évekről. Műszeripari Kutató Intézet egykori munkatársa valaki felhív, keresi, szeretettel beszél róla. Szerintem az ember hatása a mások életére, ha nem rombol, segít, az jelentős
Tanár volt, majd mérnök, gépészmérnök, aki mindig is szeretett volna lenni. Nyugdíjas éveit úgy kezdte, hogy otthon felépítette a tervező irodáját a nagyméretű rajzasztallal, és újabb és automatákat tervezett és kivitelezett. Egy idő után azt mondta, a hagyományos rajznak vége, és számítógépet vett és megtanulta az AutoCad programot és azontúl már azon tervezett. Legutolsó nagyobb tervezése egy színházi munkához kötődött. Bátyám 2010-ben Pécsett rendezte meg a Parasztopera című darabot. A díszletet én terveztem. A koncepció amit felállítottunk, a díszlet részének tekintett mobil nézőteret, melyet a Pécsi Nemzeti Színház stúdiószínpadának szántunk. Apámat kértem fel, hogy tervezze meg a 250-fős mobil nézőtéri fémszerkezetet. Amikor a színház kivitelező műhelyében apám megmutatta a nézőtér műszaki terveit, azt mondták, ilyen alapos terveket színházban még sosem láttak. Az a nézőtér megépült, ma is működik, és sokáig ott fogja tartani a közönséget, felemelve a térbe.
Én sokáig azt hittem, hogy az apák mind tudnak rajzolni, fúrni, faragni, elektromos gépeket bütykölni. Apám mindig tervezett, faragott, festett, varrt, javított, tervezett. Óvodás koromban egy jelmezbálra készített lámpából készített nekem egy sisakot. A lámpabúrát ezüst festékkel lefújt, tetején, a csatlakozó elem helyén, krepp papírból tollbokrétát bukkantott elő. Én lettem akkor ott, az óvodában Iwanhoe lovag, a legendás regény és Roger Moore filmje után. Ott jártam, emlékszem és tényleg én voltam a lovag, kezemben az általa készített kis fakarddal. Óvodás voltam, amikor készített nekem fából egy repülőt. Emlékszem arra a boldogságra, amikor vittem az óvodába a repülőt. Láttam, amikor polcrendszert tervezett Janó bátyám és amikor együtt kivitelezték azt. Később apám bútort is tervezett melyet lécből, gyalult, ragasztott, csiszolt, pácolt. Most is itt van, éppen rajta írom ezt a szöveget. Elképesztőek voltak számomra a kis réz lámpásai. Mivel gyakran mentünk túrákra, egyik célja volt, hogy egy jobb viharlámpát tervezzen, mint a szokványos viharlámpák. Sárgaréz lemezből készített lámpáihoz ő készítette az üveget. Egy karácsonyra kicsi gőzgépet tervezett, melyet a konyhai kuktára kötve kellett beindítani. A víz felforrt s a gép lendítő karja megmozgatta a nagyobb fémhengert és kis gépecske lassan pöfögni kezdett, mint egy miniatűr mozdony, ott a konyhában egyre szaporábban. Dűltünk a nevetéstől, mozdony a konyhában. Másik karácsonyra kis miniatűr focipályát készített nekünk, apró kapuval, melybe pingpong labdát kellett az ellenféllel szmben befújni. Fújtunk, veszekedtünk nevettünk, alig lehetett a labdát befújni. Amikor 8 éves lehettem egy dunai túrán nekiállt szobrot faragni egy egy talált farönkből egy fejet. Egy hét alatt elkészítette az általa készített bárddal. Ott állt, guggolt, ült, és lassan de biztosan haladt a munkájával előre. Ott, akkor láttam először valakit, aki szobrot készít. Akkor azt hittem ez a csoda természetes, mint a hatalmas Duna amely ott folyt előttünk. Folyó, lassan folyó roppant vízfelület, és valaki monotonan halad a faragással. Később több fejet is készített, a lakás falait ott díszítik ezek a maszkok.
Nem tudtam vele dolgozni. Nemcsak apa volt, de rettenetesen apa, diktált, űzött, veszekedett ahogy dolgozott, egy idő után már nem véletlenül, hanem tudatosan kerültem a vele való munkát. Csak később, felnőtt fejjel tudtunk már kialakítani egy olyan nyelvet, mely segítségével a munka feszültségét, az egymáshoz feszülő apa-fiú kapcsolatot kezelni tudtuk úgy-ahogy. Nem bírtam dolgozni ha nézett, mert leblokkolt. Kocsit is nehéz volt mellette vezetni. Külön kellet a forgalomra és az ő irányításaira figyelni. De ha nem volt ott, valahogy úgy volt ott, hogy csak a munka végén vettem észre a jelenlétét. Valami miatt egy bútor készítése, egy szobornak való nekiesés, valahogy olyan természetességgel történik meg velem, mint ahogy a folyó vize úszik el, nem érzek gátat hogy belekezdjek a munkába. A vízió és a munka között eleinte nincs távolság, a dolog úgy folyik át rajtam, mint a vér, gátlástalan lüktetéssel. A félelem, a neki való megfelelni akarás görcsössége is itt él bennem, és ez együtt alkotás belső késztetésével együttesen az apanyelvem.
A Képzőművészeti Főiskolán vettem észre, hogy egy-egy formát ha jól tudtam értelmezni, egy tömör, telt áthidaló elem jelent meg a kezem nyomán, hirtelen ő jutott eszembe. Először a keze, aztán a személye. A tárgyainak volt egy egy sajátos stílusa, ahogy összefogta a formákat, ahogy egy-egy formát a csomópontoknál előkészítette a másik forma találkozásához. Van egy asztal, amit én készítettem Nagy Gézával a Képzőművészeti Főiskolán, az Epreskertben. Van egy letörés az asztal lapjának szélén. A lágy formákat ott át kellett kötnöm egy letörött felülettel. A forma, a két eltérő elem összekötése jól sikerült. Ahogy sikerült, és ha ma is ránézek, apámat érzem. Bennem, a fiában, a munka egy-egy megoldása bennem őt sejteti. A most faragott szobrom elemei is emlékeztetnek rá. Sosem mondtam ezt neki. Nem tudom mi ez. Formai harmónia érzete, egy szobrász belső nyelvének egy belső hangütése egy személyt idéz, akaratlanul is, munkáról munkára.
Emlékszem, hogy jó ideig csak kis koromban dicsért meg. A rajzolást már figyelemmel kísérte, de aztán egy ideig legyintett, mert abba hagytam tizennégy éves koromban az ún. szürrealista rajzok készítését. Aztán sokáig a megbecsülés elkerült engem. elvárta, hogy legyek valaki, aki dolgozik, megteremti a maga életét világát. Ki kellett vívnom a saját utam, amely után kiérdemelhettem a megbecsülését. De a döntések meghozatalában nem segített, ott inkább édesanyám igazgatta a lépéseimet. Emlékszem, a Képzőművészeti Főiskolán volt egy év végi kiállításom, negyed év végén. Ilyenkor az összes diák kipakolja a munkáit, de én akkor az epreskerti kálváriában tettem ki a szobraimat és a festményeimet. Apám is eljött, ez már eleve kitüntetés volt számomra, és megnézte a kiállítást. Azt mondta nekem később, jók a munkáid. Nem magukban jók, megnéztem a többit is, és de a tied jobbak.
Nehezen tudta kifejezni az érzelmeit. Ha dühösen kellett beszélni, ha felháborodott, ha nem úgy csináltam, csináltunk valamit ahogy kellett. Azonnal tudott leszúrni, javítani, ha kellett, kiabálni. Nehezen viselte el, hogy a világot nem tudjuk olyan pontosan működtetni, mint ahogy ő elvárta, ahogy az elvei szerint a világnak működnie kellett volna. Amikor már felnőtt fejjel figyeltem meg ezt az ingerült dühödtséget, akkor láttam, valóban, a dolgok működtetésében gyakorta sokszor nem tudtunk olyan gyorsan, olyan pontosan felfogni, alkalmazni valamit, mint ő. Néha azt éreztem, a világ egy lelassult időben maszatol körülötte, amely lassú értetlenséget nehezen viselt. A precíz mérnök, a tárgyak, szerkezetek értő tervezője, kutatója, nehezen viselte a tárgyakkal babráló idegeneket, akik sértik a világ törvényeit, bántják a tárgyak összeépülésének pontos világát.
A tárgyakkal, és a tetteivel üzent. Sisakkal, repülővel, a családnak készülő ennivalóval. Mikor olvastam Ottlik Iskola a határon-ját, ott a gyerekek egymás elefántpuszilása, a térddel való rúgásának elemzése a nyelv nélküli nyelvről szól. Akkor értettem meg ezt a meta-nyelvet, a kimondatlanság körülírt formáit. Néha azt éreztem, eseményeknek kellett kiváltania a beszéd formáit nála.
Nehezen viselte az iskolai konfliktusainkat. Intők, rovók, fegyelmi, rendőrségi ügy. A hivatal és a családi mentalitás között nem lehetett morális hidat találni. Elvárt volna valami alapvető megalázkodást, melyet mi gyerekek nem tudtunk megfelelően teljesíteni. Verés. A gyereket meg kell törni - ez volt sokáig egy sötéten kerengő mondata, mely alapján egy iskolai konfliktus lerendezése egyértelmű volt: verés. A verés ritualitása a következő volt: először megbeszélés anyámmal apámmal, kiküldés a szobából, visszahívás, ítélet, eltiltás, verés fürdőszobában, vagy a hátsó szobában. Verés fakanállal. Utána egy ideig fájt. Előbb lila, aztán zöld. A verés nem volt jó. Az volt a legrosszabb, hogy a szobában, ahogy megjelent, mosolygott. Azonosulni próbáltam a verés indokával, igen azért igaza van, de törés volt az egész. Szép lassan nevelődött ki ennek nyomán egy belső elvonulás, egyfajta dac. A magam belső életének lassú kialakítása volt ez, melyben a legbelsőbb ügyeim önálló magánüggyé váltak. Belülről kezdtem kiépíteni egy rendet, belső játékszabályokkal. A kinti megfelelés és a benti igazságok kezdtek elválni, elkülönülni egymástól. Ebben is családi mintát követtem. Attól fogva a verés csak ideiglenes fájdalom volt. A leválás verés útján is erősödik.
Janó bátyám Kalocsán volt katona. Azon a télen busszal leutaztam hozzá. Lassú utazás, párás ablakok, lassú érthetetlen könyv, Pekingi ősz. Laktanya udvar, primitív szabályok, valamiféle khaki-zöld börtön. Zúzmara, beton, ácsingózó katonák, egy-két hirtelnkedő tiszt. Az étkezdei hodályban találkozhatunk. Jó volt látni Janót. Él. Elzárva, de él. De a környezet valahogy kivetett bennünket. Nem bírtam összerakni. Janó az én otthonomban nőtt fel, velem együtt, a család szövevényében, most meg egyenruhában volt, idegen törvények alá vetve. A teste elidegenítő burokba volt áthúzva. De én láttam, mindez valahogy törvénytelen volt. Ott beszéltünk apánkról. Két fiú, távol otthonról, az apjáról beszél. Janó mondata a következő volt: az értékrend, amit otthon megszereztünk és magunkkal vittük az iskolába, konfliktusokat szült. De a konfliktusok keletkezése után már nem állt ki mellettünk. Emlékszem a hideg ködre, ahogy egy kiürült kisváros ködében haladok egyre előre. Pekingi ősz. Attól a könyvtől kezdtem el újra olvasni, majd egyre mániákusabban olvasni. Apa, értékrendek, katonaság, bezártság, kimondhatatlan egymásnak feszülések. Ki tudja ezt elmondani, feloldani, élhetővé tenni?
A rendszerváltás lassú felszabadító erejű kimondásai az ő szavait is felszabadították. Az apa, akinek apját a börtönben ölték meg, vagy halt meg csak úgy magától (sosem tudtuk meg az igazat), akinek a származása mint fenyegető múlt is ott leselkedett, akinek az apósát is egy ideig nem ismerhette, mert ő is, anyai nagyapám, éppen Vácon ült a börtönben, mint politikai bebörtönzött, az az ember zárt, fenyegetően zárt világban nőtt fel. A kimondás, az elbeszélés erejének lehetősége hosszú ideig nem állt rendelkezésére. Az irodalom kifejezési formái, a történelemírás közvetett kifejezései, a sorsok nagyobb történeti képletei nem álltak rendelkezésére. A mérnök nem kokettált a hatalommal, megvetette, gyűlölte, és igyekezett a hatalom keltette konfliktusokat kerülni. A történelemben élő ember sorsának és morális konfliktusainak megélése nem volt számára értelmezhető. Morális volt, de a moralitás egyszer-egyje nem ért fel a bonyolult helyzetek értelmezéséhez. A felejtés, a ki nem mondás a kor szájára nehezülő pecsétje számára is zártabb világot jelentett számára amíg én is felnőttem. Az újabb világban, a 80-as évek közepétől, az ő politikai értékítéletei is egyre erősebbek és nyíltabbak lettek. A gyerekkorom zárt politikai taktikái, lépjek be a KISZ-be, mert különben nem vesznek fel az egyetemre, de ők nem lépnek be a pártba, mert az már vállalhatatlan, mindez az imbolygó, értelmezés nélküli taktikázás, egyszerre megszűnt. A hatalomtól való szorongás, a hatalom, család, perszonális kapcsolatok összepréselt jellege megszűnt a 90-es évek Magyarországában. Valami derültebbé vált. Már nem halottam többé a gyerek megtörésének elvét. A megfelelés iránti családi mentalitás, a történelmi mentalitás a szorongás kezelésében és az agresszió egymásnak feszülései akkorra már kilazultak. A verésről röviden beszéltünk később. Nem kerültük a témát. A verés, az nem volt jó. Akkor nem lehett másként, majd te máshogy nevelsz. Lezártuk. A megtörés elve addigra már megtört az országban is, a családban is közöttünk.
A pontosságot, az érthetőséget, a megfejthetőséget bele látta a létező világba. De nemcsak a tervezhető dolgok világában. Mélyen bántotta a dolgok megtervezetlensége a világban. Félte, gyűlölte a betegségeket, a háborúkat, a megismerhetetlenséget, a kiismerhetetlenséget. Mégis, életének egy kiemelkedő eleme lett a megismerés lehetőségeire való rákérdezése. Ő ismertetett meg avval a világképpel, melyben az univerzum anyagából felépülő ember néz és próbálja felépíteni azt a világot, melybe beleszületett. Az univerzum feltérképezésének történeteit szerette és ebben a napi ismerete kiemelkedő volt. Polcán ott állnak az utolsó harminc év csillagászati, kozmológiai ismeretterjesztő irodalmának jeles alkotásai. Az univerzum születésének, az idő, az anyag létrejöttének a távoli terek és az ember egymáshoz való viszonyítása csodálkozó, és kérdező embert faragott. Emlékszem, gyerekkromban, egy dunai táborozásnál Fred Hoyle A fekete felhő című regényét ismertette. Szinte hallom, ahogy mondja, a tudás megszerzése, vagy elviselése a legnagyobb kihívás nekünk, és nem is biztos, hogy a tudást el tudjuk viselni.
Most megtaláltam egy szekrényében a gimnáziumi ábrázoló geometriai füzetét. Az első lapon ez áll: Isten nevében. Valószínű, ez volt az iskolai rend, de életében az isten keresése, és az univerzumról fellelhető ismeretei hevesen ütköztek benne. Kereste az istent, szinte tűvé tette érte az univerzumot, de az univerzumról begyűjtött ismeretei mindig felülírták annak létezését. Hazudni pedig nem bírt. Mégis, hitviták tüzében égett, a reformáció hangján ha kellett, ha nem, vitázott, érvelt arról, hogy nem lehet egy előre tervező alkotó, aki ilyen világot alkotott. Nemcsak a vallást utálta, a manipuláció minden formáját mélyen elítélte. A vallás létezését a tudatlanság táplálásának látta. Utolsó, az egykori diákjainak előadott előadása is így keletkezett, a hitről és a tudásról vitáztak vele, ezért egy évvel később előadást tartott, arról, hogy hogyan tudták kiszámítani az ókorban a Hold Föld arányát és a Föld nagyságát.
Most megtaláltam egy szekrényében a gimnáziumi ábrázoló geometriai füzetét. Az első lapon ez áll: Isten nevében. Valószínű, ez volt az iskolai rend, de életében az isten keresése, és az univerzumról fellelhető ismeretei hevesen ütköztek benne. Kereste az istent, szinte tűvé tette érte az univerzumot, de az univerzumról begyűjtött ismeretei mindig felülírták annak létezését. Hazudni pedig nem bírt. Mégis, hitviták tüzében égett, a reformáció hangján ha kellett, ha nem, vitázott, érvelt arról, hogy nem lehet egy előre tervező alkotó, aki ilyen világot alkotott. Nemcsak a vallást utálta, a manipuláció minden formáját mélyen elítélte. A vallás létezését a tudatlanság táplálásának látta. Utolsó, az egykori diákjainak előadott előadása is így keletkezett, a hitről és a tudásról vitáztak vele, ezért egy évvel később előadást tartott, arról, hogy hogyan tudták kiszámítani az ókorban a Hold Föld arányát és a Föld nagyságát.
Utolsó karácsonyi ajándéka, ez volt nekünk, a négy gyermekének: megrendelte Richard Dawkins könyvét. A címe, a legutolsó üzenete: A valóság varázsa. A könyv a valóság elfogadásáról, és annak a szépségének elfogadásáról, a tudományos világkép elfogadásáról szól. A könyv belső borítóján ez áll: Szeretett apám emlékére.
A halálról tőle hallottam fiatal koromban. Világosan emlékszem, vidáman, könnyedén mondta, nem érdekel a halál, ha meg kell halni, akkor az úgy természetes. Később is a beszélt a halálról, de egyre inkább érződött rajta egy megrendülés. Emlékszem, amikor ezt mondta, az az anyag, amely én vagyok, az már volt az univerzum keletkezésekor, és majd visszatér oda. Nézetem ahogy magyaráz, apám, ül a nagy karosszékben és arról beszél, hogy ő az univerzum egy darabja. Volt ebben valami szép, talán megnyugtató számomra.
A halál gondolata foglalkoztatta. Elmondta, majd a szerszámok ami a műhelyben vannak, majd a mieink lesznek. Ilyenkor rögtön azt mondtam, persze apukám, épp ez a legfőbb gondunk. És most már az elterelő mondatot nincs kinek mondanom. A gépek, szerszámok ott hevernek, ránk várnak, hogy már nélküle döntsünk felőlük. A temetéséről is beszélt. Szórjatok szét a Dunába. Emlékszem, talán egy éve vitatkoztam vele, hogy hogyan gondolja ezt. Tudod-e apukám, hogy milyen a valakinek kibontani az urnáját? Én már végigcsináltam. Az már nem az én gondom, mondta. Avval is érveltem, hogy akkor nem lesz hely, melyhez az emlék kapcsolható. Tudjuk, hogy az a test már nem lesz ott, de ha valaki a családban szeretné tudni, vagy oda menni emlékezni rá, akkor a Duna, túl nagy, személytelen. Amikor meghalt, testvéreim és Luca lányom is azt mondta, változtatott a testamentumon: szórjatok szét a hegyen.
Ettől féltem, és tudtam, hogy egyszer eljön az a pillanat. És megtörtént. Láttam halottan, bátyámmal, öcsémmel. Nagyon sírtunk. Édesanyám is látni akarta. Elkísértük. Mint egy ókori asszony úgy búcsúzott el. Erről nem akarok írni. Megpuszilta. Sírt, azt mondta, látod, nem mentünk el együtt. Megkérdezte, nem lehet-e maszkot készíteni. Azt mondtam, nem. Nem akartam, nem akartuk, hogy lefényképezzük. Nagyon sírtunk. De a látása számomra tisztán mutatta, az ő teste van ott, de valami nincs ott. Apám meghalt. Akkor vált bizonyossá a halál. Apám halála, az én halálom bizonyossága. Ezt is megtanította, így, a halála után. Ő volt ott, holtan, a maga egyszerű holt fenségességében, egy pontos pont egy pontos mondat végén. A legkisebb kiterjedésű mérteni test. Vagy ahogy ő mondta: egy szög, melynek kitépték a szárait. Egy hosszú szakasz egy bizonyos irányból nézve.
És a halál után az intézkedés. Halottá nyilvánítás, kérés a boncolás elutasításáról, annak elutasítása, halotti anyakönyvi kivonat (micsoda értelmetlen kifejezés, összevonni a halált és az anyát, és a könyvet, a születési anyakönyvi kivonat mintájára), intézkedés a hamvasztásról, és a temetésről való döntések. Az a hét, amelyben valamikor már tudom, apám teste végleg elég, és én megyek, eszem, iszom, beszélek, dolgozom, várok, és szorongok, minden porcikámban szorongok. Nemcsak a búcsúzás, nemcsak az értelmetlen helyzet, hogy tennem kell, és a halottam, a halottunk már hivatalosan el van idegenítve tőlem, tőlünk. Abszurd az egész. Napi értelmesnek tűnő begyakorolt cselekedetek és azok az új cselekedetek, amelyeket most tanulok tanulni. Intézkedni tanulok. Szorongva intézkedem. Csillagok, test, apa, és a lakásban mindenütt ott van. Még nincs hiánya, annyira itt van. Ez szörnyű volt, de nem ez volt a legnehezebb. Mi lesz a temetés?
Mi ez a szorongás? Mi volt ez a szorongás? Amíg nem tudhattam, hogy meghalt, csak kerestük, az is szorongás volt. A halál ténye már bizonyosság volt. Megtaláltuk. A cselekedetek elindulnak, de merre? Mindig féltem ettől, a búcsúzástól, de ami akkor igazán szorongással töltött el: mi lesz a temetés, milyen lehet apám temetése? Azt éreztem, most kell tisztességesnek lenni felé, amikor már nem lehet. De nem volt forma, nem volt terv, rítus, csak egy rendelkezés, hogy szórjátok el a hamvaimat. De hogyan, hol, kivel, kikkel, mikor? Testvéreimmel, el kezdtünk tervezni, valami furcsa ingerült, nyomasztó újrakezdési sorozatban. Valaki mindig elsírta magát. Legyen fent a hegyen. Megtaláltuk azt a helyet. Legyen fa ültetés, mondta a bátyám. De milyen fa az istenért? És ki szerzi be, mikor? Janó bátyám végre elvállalta, hogy a fát beszerzi. Utánanézett, mandula jó lesz. Épp az egyetem buszával mentem amikor ott volt egy kis faiskola. Megvettem két mandulát. Ki beszéljen a temetésen? Én azt mondtam, mi négyen, testvérek. Ők nem örültek ennek. Nem akarták. Vitatkoztunk. Nem tudtam mit akarok mondani, de emlékezni kell, el kell búcsúzni. Végül, lassan kialakult a képlet: a testvérek nevében Béla nagybáyám mond majd beszédet, majd mi, négyen Bukkica, Janó, Isó és én, a gyermekei.
Ki kell mondani, formát kell találni a létre. A kaddist el kell mondani. Azt éreztem, ki kell mondani ott a temetésén ki volt ő. De a formátlanságból megtalálni a végleges formát, úgy hogy az idő is szorít-ez iszonyúan nyomasztó volt. Tisztességesek akartunk lenni ott, ahol nem volt még semmi sem kitalálva. Nem legyen hazug, álcázó, teátrális a búcsúzás. Jöjjön el Ábel fotózni. Ábel nem jöhet fotózni, mert se Bukkica, se Isó, se Janó nem akarták, hogy kamera legyen ott. Nem értették, Ábel nem kattogtat, képet csinál, úgy ahogy ő lát. De azt megértettem, egyikük sem akar a pózolás lehetőségével is találkozni. De Janó azt mondta, jöjjön el Kovács Marci, hogy amíg elültetjük a fákat, addig hegedüljön. Azt mondtam a hegedű olyan mint a fotózás, az is emlékteremtés. Nem, az nem olyan mondta Janó. Nem a fenét. De mi legyen a megemlékezéssel? Javasoltam, legyen egy megemlékezés. Fel is hívtam Béla unokatestvéremet, kérje meg nagybátyámat, Mohácsi Bélát, tartson egy előadást, apám utolsó előadásának reprodukcióját. Kérdés volt, ki legyen a temetésen, ki legyen a megemlékezésen? A hegyen a temetés nem legális, nem temető a, hogyan legyen a legjobban? Mit eszünk, mit iszunk, hány szék kell? Ki értesíti ki a rokonokat? Milyen legyen a gyászjelentés? Mi egyen a szövege, melyik kép legyen rajta? Ki beszéljen a temetésén, Én mondtam, nekünk négyünknek kellene beszélni. nem akarták. De ehhez mindig visszatérem. Tudom, a temetésen kimondott szó jelentős számunkra. Azt nem tudtam, milyen lehet apám temetésén beszélni, de azt éreztem, kell, ki kell mondani a vállalását, tagadását, bármit, de vállalni a létét, azoknak, akik neki is köszönhetjük a létzést. A kimondás nemcsak a temetésre vonatkozik. A szó formát ad a létre, segít élni, eligazodni. Ami igazán nyomasztott, az a tisztesség volt. A tisztesség roppantó súlya nyomasztott. Hogy most már nem tud segíteni, tanácsot adni, korrigálni, javítani, és épp akkor kellene a legtisztességesebbnek lenni.
A Kozma utcai ortodox temetőben hallottam egyszer, a legönzetlenebb dolog amit tehetsz, ha segítesz eltemetni valakit, mert azt már a halott nem tudja meghálálni. Mintha most én lennék a halott, már sosem tudom meghálálni ezt az életemet.
Előző nap mi három fiútestvérek felmentünk a hegyre, és ástunk két gödröt, két kis mandulafának. Utána néztem, mandula kell a meszes talajba, mondta Janó. Kemény feltöltés, egy kicsit agyag, budai mészkővel erősítve. Az ásás jó. A nehéz ásás ott, akkor még jobb. Nem gondoltam volna, ahogy apámat tényleg sírba viszem, mondja Isó és nevetünk. Kezdem érezni, a temetés meg lesz. Úgy ahogy kell.
A hamvakat Isóval hoztuk el. Kis műanyagdoboz, egy nagyobb kartondobozban. Apa emléke. Kis papír mutatja, halála után nyolc nappal, éjjel kettőkor, a teste is megszűnt létezni. Nem voltunk ott. Egyedül halt meg az utcán, mikor a kremtóriumban elégett a test, nem voltunk ott. Minden elidegenedik. Mikor a halottasházban láttam, az Orvostudományi Intézetben, abban a furcsa kegyeleti és technológiai intézményben, akkor volt a fájdalomunkban is valami emberi. Mi a gyerekei, majd később édesanyám búcsúztunk el tőle. De a későbbi intézkedések, mind hivatalosan távolítanak tőle, a halottól, a halottunktól.
Hová tegyük a temetésig a hamvakat. Mikor Jóni Józsefet, Csokit temettük, ugyanitt fent a hegyen, előtte három napig az én lakásomon voltak a hamvai. Minden iszonyú éles volt akkor. Én bontottam ki akkor a hegyen az urnáját, iszonyú fájdalmas volt az az emlék. Most újra ez lesz? Öcsém azt mondta, ha ez probléma, ő addig hazaviszi, hozzá. Nővérem azt mondta tegyük a garázsba, a műhelybe, ahol nagyon szeretett lenni. Szerencsére Isó, aki vállalta, hogy elhozza, felajánlja, hogy hozzuk el ketten. Amikor kilépünk a temetkezési vállalkozó irodájából, kezünkben apánk hamvainak doboza, szemben az Üllői úton, ahol olyan sokszor mentünk el kocsival apámmal, ott szemben ránézek az I. világháborús szoborra. Mindig utáltam, olyan ronda, két alak elkap egy halott katonát. Most először érzek valamit a szobor kapcsán, ahogy ott állunk apám nélkül a hamvaival.
Ott ülünk a kocsiban és megyünk haza. Anyámnak megmutatjuk a dobozt, hová tegyük. Ő nem tétovázik, azonnal megmutatja azt a szekrényt amelybe tennünk kell.
A temetés napja. Be a kocsiba, ásókkal, két fával, vízzzel, késsel, kalapáccsal felszerelve beülök a kocsiba. Mikor megyek, meglátom Kovács Marcit, ahogy abban a szomorú hónapok óta tartó nyomorult decemberi novemberben megy az utcán, kezében a hegedűje. Felveszem, elmegyek apámékhoz, már anyukámhoz. Ot vannak Janóék, nővérem, anyukám. Ideges riadtsággal készülődnek. A szekrényből kiveszem a papírdobozból az urnát, és beteszem a kabátom alá, felhúzom a cipzárt, és indulok kifelé. Janó rám néz: Hol a szajré? Ráütök a hasamra, ott van, ő bólint és indulok kifelé.
Fent a hegyen a parkolóban már van két kocsi, rokonok. Nemsokára odaérnek többen is. Kocsis Pali kérdezi, tud-e segíteni. Igen, modnom, és megyünk, lapáttal, gereblyével, két kicsi fával, a hegy egy kis öble felé. Ott letszek mindent. Pali hagyj magamra mondom. Nem kértem. Most már más vagyok. Egyedül vagyok. Hová tegyem az urnát? Tehetetlenkedek. Ne tökölődj már annyit, mondta ilyenkor az apám. Vagy: nem szarakodj már. Aztán kialakul. A két kis gödröcske közé odateszek egy mohás követ. Előveszem az urnát, megkeresem a kést. Ha megnyitom, és szembe jut az elveszett firgyláda film, a szellem, az erő kiszabadulása. A kés most könnyen megy előre, három oldal és felnylik, tele az apró csontörlemyénnyel. Nincs szellem, csend van. Egy apró szilánk a jobb hüvelykujjamr kerül. Mit csináljak vele? Odalépek az egyik kis gödörhöz és bele szórom.
Az urnát lefedem újra, odateszem a kőre, középre. A két fácskát a gödrökbe teszem, ágacskáikat egymás felé hajtva, így a két ágseprű az urna felett ér össze. Oltár lett hát. Olyan, mintha megtervezte volna valaki. Majd lefekszem a fűbe, széttárt karokkal, szemben az urnával, fejem, testem a földön. Hegy, domb, kis tisztás, két gödör, két kicsi fa alatt egy megnyitott urna. Látom magunkat magasról, ott fekszem szétnyitott apró fekete kereszt, három kicsi folt előtt. Felkelek, meghajlok, szia apa. Úgy van ahogy kérted, itt vagyunk.
Először Lilike jön, Farkas, és Samu, a kisebb gyerekek. Elmondom nekik, mit lesz itt, a hamvakról is beszélek, hogy értsék, amit én sem értek, arról, hogy mi fog történni. Megnézhetjük a csontokat, kérdezi Lili. Megtorpanok, aztán mondom, persze. Odamennek, az urna fedele csak kicsit takar, a csontok emlékei fehéren szürkén világítanak ki s szürke műanyag urnából. Nem szörnyülködnek. Minden természetes, mintha évszázadok óta így csinálná a család.
Aztán jön a családom. Lassan, kis csoportokban. Öten fogunk beszélni. Először én, hogy elmodjam, a szertartás menetét. Alig bírom, de hallom hogy elmondom. Béla nagybátyám a testvérek nevében mond egy beszédet, ahogy ő mondja, egy két gondolatot. Higgadtan, világosan, tisztán beszél. A kis tömeg ott áll félkaréjban, és apámról hallunk, a kisgyerekről, aki felfedezi a nagymama varrógépét, letörik róla egy öntöttvas részlet, majd átszúrta az ujját, mert annyira érdekelte a gép. Hallunk arról, hogy igazságkereső volt. Kutatta a csillagok világát, nagyon szerette a természetet. Vörösmarty szavaival búcsúzik.
Nővéremnek kell most beszélnie. Mögötte állok, előveszi az írást, amin az előtti nap dolgozott. Alig tud valamit mondani eleinte. Ezért is akartam, mert tudtam, a beszéd meg fog indulni. És elkezdi. És olyan szépen beszél. És apukám, itt visszük tovább a genetikai kódjaidat magunkban. Volt még lehetőségünk arra is, hogy felnőttként is újra átélhettük vele a sok élményt, újra értékelhessük azt a sok gondolatot, amellyel megajándékoztál. És volt arra lehetőség, hogy lással a gyermekeid kiteljesedését. Most, úgy búcsúzok, ahogy te is annyiszor búcsúztattál, ahogy reggelente kilépzünk az ajtón: bérlet, kulcs megvan?
Körülnézek, szinte mindenki sír, Kriszta, Márkó Luca, Pali nagybátyám, olyan összemosott ez a kis csapat. Olyan hihetetlenül erős a fájdalomban.
Janónak kell jönnie, de inti a felhős szemével, hogy nem.
Nekem kell beszélnem. Valahogy kijön a hang. Hallom a hangom apám temetésén. Búcsúztatom a kis fiatal budapesti gyereket, a nagykátai kisiskolást, a fiatal gimnáziumi diákot, az egyetemistát, az apát, a mérnököt, a rajzolót, a faragót, a nagy családot összetartó apát. És végül, valahogy ez jön ki a a számon, ez az utolsó mondatom: mindezt, köszönöm.
Isó kezd bele a beszédbe.. Arról beszél, hogy előző este, ahogy ott matatott körülötte a három gyereke, hirtelen, mintha ő lett volna apám, és a gyerekei lettek volna mi, a testvérei. Mintha a család újra és újra egyetlen pillanatban élne, meg megújulva.
Bár előre nem volt megbeszélve, Laci nagybátyám is szót kap, ezt Pali nagybátyám szervezte meg. Mégis fog egy pap beszélni. Pedig megbeszéltük hogy nem fog. És jól beszél. Karácsonyról, a saját hitéról, a családról, apámról aki gazdag életet élt, gazdag nagy családot hagyott maga után. Az én hitem szerint búcsúzom, az egyszülött fiú nevében, Ámen. Na apa, nem tudtuk kikerülni.
Janó erre már előlép. Azt gondolom, most kezdődik a temetési hitvita. Ott áll mellettem, és egymásba kapaszkodunk, egymást támasztjuk meg, érzem a hatalmas testét, ahogy egymást fogjuk, a sírás őt is rázza, alig bír megszólalni: Ami itt volt az mind szilánkokká ment szét, mondja. Levegőt vesz. És csak akkor marad ebből valami, ha nem hagyjuk hogy mindez szétmenjen, ha együtt teszünk valamit.
Oda lépek a fákhoz, ásóhoz, és kezdem a fákat megállítani, szórni a földet, Marci hegedülni kezd, alig látok, csak kapkodva emelem a fákat, Janó szól rám, előbb ezt, mutat az urnára, és akkor emelem fel, mert elfelejtettem az urnát. Hol is vagyok? Megamhoz térek, felemelem az urnát akkor és szórom, az egyik gödörbe a szilánkok kicsi tengerét, majd a nővéremnek adom, most már por is száll belőle, szórják, szórjuk, a hamvakat, lapátoljuk, sokáig a földet, majd gereblyéval húzom össze a földet. Dolgozunk hegeszűszóra. Az urnát vízzel kimosom, lemossuk kezünket és lapátolunk. Az elnyúzott kis földön megáll a térben két kicsi mandulafa. Marci hegedűje tekeri a siratóból valahová a dallamot, cifrázza és hallom akkor, ahogy még a gereblyével húzom a nedves földet, hogy már a Szalárd alatt című dalt húzza, apám kedvenc dalát. És elénekeljük, ez a temetés vége, sírva rekedten, mint az ídőjárás, bánatos hangon a dalt. És vége.
Egy képet látok, Szalontai Ábel fekete fehér fotóját, mely nem készült el. Tél van, egy hegy hátán két fácska áll a szürke ég alatt szemben egy csapat emberrel. Egy pillanatra kimerevedik a kép, hogy eltűnjön végleg a semmibe,
Megindulunk lefelé, a hegyen. Bíró Péter a kedves szomszédunk Janóra támaszkodik és úgy mondja a neki, szépen éltünk és nagyon szeretett élni. Olyan szépen éltünk, mondja és elsírja magát. A sok szép év, az együtt töltött fiatalság évei, egy mondatban változik át édes emlékből sírássá. Olyan szépen éltünk.
Ahogy megyünk már lefelé az úton, Csordi jön mellettem, a gyászjelentésről beszélünk, amit ő készített, hogy miért volt fontos az grafikai jel. Ő mondja ki. Láttam már egy két temetést, de ha kívánhatnék, magamnak is ilyet szeretnék. És felgurgulázik bennem, magamban, hogy megcsináltuk, tisztességgel megcsináltuk, amitől a gyászban, a fájdalomban végig szorongtam, hogy ne szúrjam el, hogy ne legyen banális, teátrális, üres, hogy nem legyen egyetlen szemét dolog se, és megcsináltuk. Beszélni tudtunk, a négy testvér mind a temetésén. Formát adtunk annak, amit nem ismertünk. Úgy búcsúztunk, hogy nem hazudtunk.
A megemlékezés nálunk volt. Sok-sok ember, azonnal enni inni, te is itt vagy, hol a szék, menjetek beljebb, húzzuk arrébb a kanapét.
Lassan mindenki evett, ivott, helyet szerzett. És levetítettünk képeket apámról. Az összegyűjtött képek a fiatal korától a legutolsó napokig. A képeknél, iratoknál meg meg álltunk, ki van a képen, mikor készült, hol készült. És ott a képek nem az ő, hanem a mi múltukat mutatták, ahogy fiatalok voltunk, sok felé jártunk, és öregszünk. Apám gesztusai, ruhái, velünk, a nézőkkel együtt élők voltak.
Eztuán Béla bácsi előadása, Arisztarkhosz, Eratoszthenész
Béla bátyám előadásához felfüggesztettünk egy lapot, melyt ő rajzolt meg. Bála bátyám elmondta. Ez az előadás János előadásának rekonstrukciója. Két évvel az előtt Jánost meg engem meghívtak az egykori nagykátai diákok a Damjanich Gimnáziumba, és ott János vitába keveredett egy két diákkal, a hitről, a tudásról. Egy évvel az előtt újra hívták, de ő azt mondta, csak akkor megy el, ha újra egy órát tarthat a volt diákoknak. Belementek. Miről szól az előadás? Ie. 475-ben Arisztarkhosz, Alexandriában arra a kérdésre kereste a választ, hogy hogyan lehetne a Föld Hold arányát kiszámítani. És Béla bátyám előadta a bizonyítás formáit. Én csak ültem ott, körülöttem a családom ül széken kanapén. Olyan volt mint egy varázslat. Temetés után egy család egy előadást hallgat, az ókori heliocentrikus világkép 2000 évvel ez előtti felbukkanásáról, mellyel apám egy évvel ezelőtt példálózott a tudás és hit összehasonlítása kapcsán. Aztán előadta , hogy i.e. 245-ben Eratoszthenész hogyan számolta ki a Föld átmérőjét. Az előadást ennek a részénél Márk fiam a maga 15 évével megszólalt: Itt a nagyapapa még tovább is elmagyarázta, hogy hogyan kell kiszámítani a Föld kerületét. És hogyan, kérdezett vissza nagybátyám. És a fiam elmondta a levezetés folytatását. Arisztarkhosz, Eratoszthenész, apám, apám előadása, apám halála, nagybátyám előadása, fiam kiegészítése, micsoda gazdagság az élet, a folytonosság élő folyama. Ez a pillanat belém vágott. A kultúra részben lassított információvesztés. Akarva akaratlan az információk átadása, mentése, átalakítása a dolgunk. Bár nem tudtuk előre milyen lesz a temetés, megemlékezés, mégis, a beszédek, emlékezések a kultúra folyamatosságáról üzentek számomra.
És most, ahogy napok óta írom napok óta ezt a szöveget, szinte csodálkozom. Hol van az az égető fájdalom? Néha elkap valami üres hiány, az apátlanság gyereki érzése, de azt a maró fájdalmat, amit a temetésig éreztem, már nem találom. Ahogy a temetés haladt, úgy szakadt le rólam valami, ami visszavisz már a mindennapi értékeléshez, valami lassú hanghoz. Nézem ezeket a sorokat, már nem lüktet benne a fájdalom. Isó ma azt mondta az előbb, miért nem akarom elfogadni, ha valaki csak úgy egyszerűen nem akar nyomot hagyni. És csak én akarok itt a saját szakmámnak megfelelni, amikor jelet akarok hagyni. Ő, mármint Isó nem szereti ha valaki a nevét ide-oda kaparássza falba, fába, hogy jelet hagyjon. Isó szerint apám se akart. És ő sem hagy jelet. És a gyerekek? És a tárgyai, és az élete? Négy napja, takarítottam anyukámnál, porszívóztam, port törölgettem. Apám ágyának fejénél található asztalon, sok papír, számla, lámpa és egyén rejtélyes doboz alatt egy papírt találtam, rajta apám keze írása. Címe: Eszmélkedés 1933-1938. A papír egy vázlat a kora éveiről, egy tervezett szöveg szerkezeti váza. Visszaemlékezés. Igen, hagyott és akart hagyni maga után nyomot. Nem akart nyomtalanul eltűnni. Ismerte az élet méretének viszonylagosságát. Az élete, és ez a temetés, a maga láthatatlan módján az szelleme hatását mutatja. Csillagok, univerzum, család, gépek, gyerekek, áldozat, segítség, vidámság, dühödtség, tanulás, tudás, alkotás, átadás, szeretet. A valóság varázsa.
Pontosan egy hónappal apám halála után, tegnap öcsém egy bicikli balesetben eltörte e lábát. Éjjel bementem a kórházba hozzá, vártunk addig amíg a műtétje elkezdődött. Ott volt vele apám sárga garbója, amit akkor a vállán viselt. Ma délután bementem hozzá. Már rajta volt apám sárga garbója. Az apró teremben, négy ágy van bezsúfolva, ott volt öcsém, mellette ült az ágyon a felesége, oldalt az ágynál a három kis gyerekük. Alig volt világítás, szinte homály ült szobában. Öcsém ott feküdt az ágyon és szinte alig látszott a családtól. Felolvadt szinte a családban. Valami furcsa, megnyugtató érzés töltött el. Mintha apámat láttam volna, ott egykoron, magunk között újra. Láttam azt, amiről Isó a temetésen beszélt, mintha ő lenne, ő lehetne apám. Valami tovább él, gesztusokban, jelekben, akaratokban. A beszéd képben vált szemem előtt valóra. A család élő burjánzása, a mindenek felett való továbbélése ott, abban a homályos kis teremben. Nem kellett sokáig maradom, nem volt már szükség ott rám. Hiába a fájdalom, halál, törés búcsúzás. Lehet hogy csak direkt áltatom magam, de valami rend mégis megmaradt.
Tegnap vele álmodtam. Beléptem egy szobába és ott ült az ágyon, a fekete kalapjában, az okker színű pulóverében, az általa szabott rövidnadrágjában, meztelen lágy vonalú lábai az ágyon. Valamit olvasott, előtte az ágyon könyvek és papírok. Felnézett: Szia Andriska, mondta örömmel, kedvesen, a leglágyabb hangján, amelyet ritkán hallottam, de mindig nagyon jól esett. Kezet fogtunk, meleg volt a keze, a hatalmas szép tenyere puhán, de erősen fogta meg a kezem. Csak ő tudott így kezet fogni érzékeny, erős határozottsággal. Felrémlett bennem, itt van és él. Itt van és él, miközben meghalt erre gondoltam. Megmondjam neki hogy meghalt? Vagy vigyázzak, el ne illanjon ez a pillanat is? Tehát van egy másik valóság, ez a gondolat furcsa, bizonytalan érzéssel töltött el. Apám felállt, odament egy ablakhoz, és mondta, itt ezeket még el kell olvasnom, el kell végeznem néhány számítást, és aztán bármi is történhet már velem akkor. Ekkor már háttal állt nekem. Még szerettem volna kérdezni a valamit, és arra gondoltam, igen itt a halál mellett egy párhuzamos valóságban él, mikor hallottam, nyílik az ajtó és öcsém lép be a szobába. Képzeld Isó, apám itt valahogy él. Öcsém nevetését hallottam az álomban utoljára: Persze, az én tudományos világképű testvérbátyám azt hiszi hogy van élet a halál után, nézz már körül, nincs itt senki. Nem volt időm körülnézni, az álom véget ért. De valami, a találkozás melege, az személyének kedves vonása itt van velem. Igen újra elbúcsúztam tőle. Igen újra búcsúzom tőle. Így lesz, talán mindhalálig.
"Epilógus
Hideg, esõs reggel volt, amikor elõször olvastam McNeil megdöbbentõ beszámolóját a Fekete Felhõrõl, olyasféle reggel, amilyet Kingsley láthatott sok évvel ezelõtt, azon a bizonyos januári napon. Egész délután és este szobám kandallója elõtt ültem a Queen's College-ban. A konklúzió után, amely igen szomorú volt, mert McNeil csak néhány napja hagyott el bennünket, azzal a megmásíthatatlan állandósággal, amelyet a halál jelent - a konklúzió után felbontottam az utolsó csomagot. Kis fémdoboz volt benne, abban pedig egy megsárgult papírszalag. A szalagon 10000, vagy talán még annál is több apró lyuk volt, ilyet használtak régen a fotoelektromos leolvasóknál. A szignál! Egyetlen mozdulat, és az egész a lángok martaléka lehetett volna, egyetlen pillanat alatt örökre megsemmisülhetett volna a Felhõvel való kapcsolat feltételének a lehetõsége.
De nem így tettem. Számos másolatot készítettem a furcsa tekercsrõl. Szétküldtem a világ minden részébe, hogy ezután ne akadályozhassa meg semmi, hogy valaki valamikor, elõbb vagy utóbb kapcsolatba léphessen a Felhõvel. Nagy nép akarunk lenni egy kicsiny világban, vagy inkább parányi nép az óriási mindenségben? Ez az a végsõ csúcspont, amely felé elbeszélésemet irányítottam.
J. B. 2021. január 17"
Gondolat, Budapest 1969
Fordította: Kuczka Péter
Fordította: Kuczka Péter
