A kő emelkedik

Készülő szobor a Telepen 2012 december

Évutolsó nap. Év visszafelé, újra. Festés, rajzolás, tanítás, faragás, zsinagóga, lakásfelújítás, utazás, Erdély, London, temetés, faragás, tanítás, szobordöntés, szoborállítás, fotózás, betegség, temetés, család, ünnepek. 

Ma ezt a furcsa, kissé direkt álmot álmodtam. Egy kis utcaforduló, útkanyar, egyik oldalán házak a másik oldalán mélyülő út, közepén az út pereme alatt patak vize ömlik a mélyülő úthajlatba. Az utca közepén, egy magaslaton szobor emelkedik, melyet benőtt a repkény. Mondom Krisztának, nézd, milyen jól befutotta a növényzet, így már egész jól néz ki. A szobor talpazata, egy betonoszlop, belőle hiányzik egy jókora szív formájú rész. Mutatom, azt a darabot felhelyeztem a beton oszlopszerű rész tetejére, és olyan lett mint egy alak, szív alakú fejjel. Ezeket az össze nem illő részek látványát fogta össze a növényzet. Ekkor anyukámat látom, ahogy világos hálóruhában odalép és hirtelen kicsit meglöki ezt a szerkezetet, és akkor az a fej hirtelen beleesik abba a patakba ami az út alól esik a mélybe. Akkor azt mondtam, hú ezt a darabot már nem nagyon tudjuk kiemelni a vízből. Akkor anyukám ismét meglökte a betont és az betonoszlop beledőlt a vízbe. Akkor már maga a fél utca is omladozni kezdett, a víz kimosta akkora az út nagy részét. 

Az álom következő részében nagybátyáimmal rakunk köveket össze anyukám születésnapjára. Azt látom, hogy egy rész már készen van, egy karosszék faszerkezete tele van kavicsokkal. Nézem az elkészült szerkezetet és az anyukám utolsó karosszéke.

Nemcsak az emlék, az álom miatt írom ezt. A búcsúzás összeáll a fejemben a szobrászattal. A dolgok egyfajta megértése, kifejezése, felszíre törése számomra a szobrászaton keresztül kap életet. Tér utcák, tájak, tárgyak az álmaim és nappalaim otthona.  Mint Ottlik idézi Dylan Thomast, valami a munkán keresztül nyer értelmező életet. Ennek az évnek egyetlen összekötő eleme  egyetlen szobor faragása, mely lassan a végéhez ér. Szerettem volna befejezni, de nem haladtam eléggé, és végül, az idő és a megértés még nem hozta el a szobor legutolsó lezáró összeillesztésének pillanatát. 

Szobrot készítek, a tervem szerint 2013 március 10-én nyílik az a kiállítás, melyen bemutatjuk Ábellel és Mikivel és Kingával készülő könyvünket. Ebben a könyvben már ott kell lennie ennek a szobor képének. Mi mindent kell megtartania annak a kőnek.

Mindentől búcsúzom. Megéltem mindent amit fiatalként lehetett. Gyerekeim nőnek, lassan talpra állnak.    Ami most következik, nyitás, a tekintetem végső megnyitása, hogy amíg lehet, elmondjam miért is éltem. 

Ez a szobor remélem segít, hogy a következő évet megélni tudjam. És talán, ha még állni fog, segít majd másnak is éveket élni, önmagunkat kitárni a szabad térnek.

Az utolsó farkas

Úgy találtam erre könyvre, hogy nem olvastam bele, még a cím sem érdekelt. Annyira megtetszett a könyv, a kicsi mérete,  finom kiosztása, tiszta tagolása, a puritán angolvörös borító, hogy nem tudtam otthagyni. A könyv az alakjávalt üzent.

Mikor kezdtem olvasni, szépen, lassan szippantott magába a könyv, az egyetlen, hosszított Marquez mondat, a lassan, porosan, poroszkálósan kiterülő történet. Briliánsan tudja Krasznahorkai mozgatni a külöböző jelenléteket-idősíkokat. Lassan kibomló történetfoszlány, a történet, a nyelv kifejező lehetőségeiről lemondó egykoron író elbeszélése, vagy története. Szeretem azt, amikor valaki az elbeszélés nehézségeivel kezdi a történetet. Ottlik is, amkor evvel indítja az Iskola a határont, valójában pont a műfaj lehetetlenségeire kérdez rá. Lehet-e történetet írni, felvállalni a kifejezés automatikus értelmezési lehetőségét? Ez a szöveg szépen vállal, mint a talán főhőse, egy utolsónak tűnő, lehetlen vállalkozást, a meg nem írható történet elbeszélését.

A kötet szépsége igazolta a szöveget. Köszönet érte Pintér Józsefnek. Szerintem az egykori gyomai Knerek, Kner Imre, vagy egyenesen Haiman György is megdícsérte volna a kötetet. Ezek szerint írni, rajzolni mégis jó. A ritka, kihaló alakzat tovább él.