 |
| Zárókő, 2011-2013, gránit, 360 x 100 x 150 cm, fotó: Szalontai Ábel 2013 |
Az év végére a szobromról. Két év munkája után elkészült. Rengeteget kínlódtam vele. A köveit eredetileg Dunaalmáson egy kőtelepen vettem. A kőtelep mellett volt egy hatalmas mező, tele otthagyott kőszélekkel. A kőszélek a nagyobb kőtömbök azon szélei, amelyeket a lemezekre vágnak, de a kő durva vége is ott marad, egyik oldal vágott, a másik nyers, olyan mint a kenyér vége a, a szépen leírt sercli. Ott a kis akácfákkal benőtt kőszélek között találtam, egymástól távol két törött gránit elemet. Mindegyik valamiféle záróköve volt egy kerítésnek, támfalnak. Mindkettő egyik vége egyenesre volt faragva, a másik vége ferdén volt letörve. Megettem azokat, és évekig ott feküdtek a Telepen. A Lánchídon bicikliztem, mikor rádöbbentem, köveim a híd egykori mellvédei voltak. Ugyanazok a kövek, ugyanaz a profil. Valószínű, az 1945-ös német hídrobbantások során megsérült kövek kerülhettek kacsakaringós úton hozzám.
Lassan tudtam csak megemészteni, mit is lehetne készíteni belőlük. Aztán két évvel ezelőtt, ősszel belekezdtem. Ez volt az a munka, amely Telepen rendelkezésemre álló összes lehetőséget a maximálisan kihasználta. A targonca legmagasabban is csak alig tudta elérni azt a magasságot, amely elég volt a két elem összeillesztéséhez ( emiatt minimálisra kellett csökkentenem az alsó kövek elemelkedését a talajtól), rövidebbre vágtam a felső követ (lehet, hogy kint a nagyobb térben ez már látszódhat), a gránit vágókorongjaim végére értem, a leghoszabb fúrószáram belekopott, és mindehhez egy éven keresztül kínlódtam, mire kitaláltam a csomópontját.
A legalsó két elemet egymástól elcsavarva süllyesztettem egymásba, nemcsak a magasságot növeltem így, de az alsó lap már elérte azt a szélességet, amely már biztosította a megfelelő szélességet ahhoz, hogy a szobor később fel ne boruljon. Az alsó két elembe állítottam be az alsó tartóoszlopot. Az alsó három elemet átfúrtam, roszdamentes acél rudakkal kötöttem össze őket, ragasztó anyagnak fehét cementet használtam. Az alsó tartó elemből a legalsókból kiinduló rudak két helyen párhuzamosan állnak ki. ezek a felső kőelembe illeszkednek be. Bár megtartják őket, mégis a végső zárást a középső zárókő adja. A csomópontok kialakításai adták a legtöbb nehézséget nekem. Minden a tudásom, és technológiai lehetőségem maximumát követelte ki. Ez a vékonyra visszafaragott két oszlopelem, melynek egy-egy oldalán meg-meg mutatom az eredeti mellvéd formai jegyeit, ez a két elem alig hagyott lehetőséget, ha magas szoborra törekedtem, hogy ne használjak furatokat és acél rudakat.
A célom, hogy a szobrai csomópontjai a szemlélő számára minél inkább leolvashatóak legyenek. Ez nem a stílus kérdése. A csomópontok a szerkezetek porcai, az elemek pedig a csontjai a szerkezetnek. A csomópontok láttatása a szemlélő bevonását jelentik az alkotás értelmezésébe. Ez egyfajta kényszerítés, arra való, hogy a a néző meglássa, a szobrász technológiai önképét, azaz hogy hogyan ítéli meg a világot, mennyit láttat, mennyit imitál, és minek is tekinti azt az embert, aki megláthatja a művét. A szerkezet tisztasága számomra a szobrászat igazmondásának egyik alapfeltétele. A szobrom motívuma és technológiai megvalósítása között, ismét komoly ütközések voltak. Ezek az ütközések hozzák a felszínre bennem, mit is értek meg abból, amit csinálok.
Ezt a szobrot én fizettem ki, én finanszíroztam a költségek legnagyobb részét. A Telep, ahol 1998-óta dolgozom az én szobrászati otthonom, Perjés Tamás tulajdona. Ő volt egyedül, aki támogat ma is. Ez a szobor legyen, amíg áll, az ő segítő akarata előtt való főhajtás is.
Miért érdekes ez? Ki fizeti a révészt, ez a művészet teremtésének egyik igen fontos kérdése. De ugyanígy kérdés az is, hogyan lehet megteremteni egy köztérre való szobrot úgy, hogy ennek a korszaknak egyáltalán nincs szüksége erre. Az erre a szoborra való támogatás, az önszuggesztió sajátos kiterjesztése. Pénz más munkákból, magamtól, a családomtól való folyamatos elvonásból volt lehetséges. Nekik is, Remete Krisztának, Mohácsi Lucának, Mohácsi Márknak, Mohácsi Julinak leírom, sok sok ebéd és utazás, és együttlét lehetősége áll most már ebben a szoborban.
Szalontai Ábellel újra elkövettük a fotózást. Amikor Ábel kocsijába beemeltük az összes lámpát, reflektort, vezetéket, Ábel visszament valamiért. Ez mi?- kérdeztem, amikor visszajött egy kis abrosz szerű annyaggal. Vitorla, mondta és betettük a kocsiba. Ez a kép úgy készült, hogy a Telep faragószínében Ábel felhúzta a vitorlát, és megvilágította azt. Eddigi munkái során a szobrok háttere mindig adott volt, direkt nem változtattunk rajta. Most, 1998-óta tartó munkánk végén, Ábel megváltoztatott valamit. A kép őrzi a Telep auráját, bár nem látni azt a kőfelhőt, ami a köveket folyton körbe vette, amíg faragtam, de mégis elemelkedik tőle. Valami megváltozot, a szobor egy útjára indult.
Mint írtam, a köveket törötten vettem 1998 körül. Évekig ott álltak a telepen, lassan fogalmazódott meg mit is kezdhetek velük. Már faragtam a két oszlopszerű elemet, amikor valami történt. A Lánchídon bicikliztem, mikor rádöbbentem, köveim a híd egykori mellvédei voltak. Ugyanazok a kövek, ugyanaz a profil. Valószínű, az 1945-ös német hídrobbantások során megsérült kövek kerülhettek kacsakaringós úton hozzám. A kövek, a letarolt város, egy szétrobbant kultúra tanúi felemelkedtek. Ezt a szobrot szánom a most készülő könyvem zárására. Egy idézetet fogok újra ismételni az első lapokon.
Mikor az első katalógusom (Scupltures of / Mohácsi / szobrai, 1998) elkészült, egy mottót emeltem be kezdésnek. "A kő, amelyet az építők megvetettek, lett a szegeletnek fejévé". "The stone the builers rejected has become the cupstone".
Zsoltárok 118, 22., Psalms 118, 22.
