 |
| Mohácsi András: Love 2011, akril, vászon, 79,5 x 40 cm |
18 02 2012
A romantikus Mahler I. szimfóniája (melyet szeretek, képzelem hogy hallgatta ezt a tisztelt bumfordi budapesti közönség) rávilágít arra, hogy ezek a fényes, szentséges művészeti pillanatok egyfajta telített érzelmi állapotot mutatnak. Pilinszky Bach írása, melyben az unalmat is el tudja viselni Bach, ez az írás számora arra utal, van olyan lét, melyben a pozitív kicsengés nem feltétlenül követelmény. Mikor kiürül az ember. Mikor a gigantikus érzések homályosak, dagályosak, felfújtak és hamisak lesznek. Így hagytam el az istenhitemet is. Jó lenne, de nem érvényes. Jó lenne de hiteltelen. A magara való minnél hitelesebb rákérdezés a művészetem eszközeivel - ez a munkám. Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor a korai festészetemben már előbukkantak azok a mord, fénytelen, szinte belső színek, melyket próbálok megfejteni. A felszínre került téma mélyen depresszív. De ez nem pontos, nem igaz. Mélyen magábanéző, de nem vállal fel semmi olyat, amelyre már nem képes.. Mint a mesebeli háziasszony, aki a kiürült lisztes ládából kell hogy összesöpörje az alig megmaradt port, és abból kell pogácsát sütnie a hősnek.
Az én hősöm a deheroizált, szembenéző alak, aki mégis, megpróbálja megérteni, mi a dolga, és ha lehet, a dolgokra való rácsoldálkozást nem veti meg némi spirituális deficit miatt. A szépség, a heorikus szépség így átalakult, és ahhoz kell heorikus próbálkozás, hogy ne hazudva lássunk, hanem nézzünk, kérdezzünk. És a kérdés nem csak akkor jó, ha van válasz rá. Ebben a kiürült csendben, mint a még havas tájban a virágzó mandulafa, várjuk a következő pillanatot.
