A kiállítás megnyitóján Váradi Júliával, Kult7 Galéria, 2026 02 04.,Cerkl Gábor fotója

Hallod-e te sötét árnyék

Váradi Júlia Café Péntek műsorának részlete, pontosított leirat, Klub Rádió, 2026, február 13., 25-36. perc

Váradi Júlia: – Mohácsi András kiállítása megnyitóján vagyunk a Kult7 nevű galériában a Klauzál téren. A kiállítás címe is már kérdéseket vet fel. Black and White, ha magyarul fordítjuk fekete, de miért? és miért? Ez egy szóvicc is, valójában angolul, de nem érzem azt, hogy ennek a vicc lenne a témája, sőt, sokkal inkább a fekete, mint nem mint a sötétség, hanem inkább mint az ismeretlenség az, amit ez a kiállítás nekem a képek által és a szobrok által üzen, mert itt mindkét alkotásformából találunk példákat. 

Mohácsi András: – Valami hasonlóra gondolkoztam, mikor ez a cím gomolygott bennem. Egyrészt van egy csodálatos verse Orbán Ottónak, az a címe, hogy Hallod-e sötét árnyék, ami egy tánc dallamra íródott, és azt nagyon szeretem benne, hogy megszólítja a sötétséget. És ez a gesztus, az emberi létnek egy fontos témája, és engem is sok fajta módon érintette ez meg. Most ebben a terem részben ülünk, ahol csak grafikák vannak. És csak fekete-fehér, fekete-szürkék. Ezek voltak azok az első rajzok. 2010-ben kezdődött nálam egy folyamat. 

Váradi Júlia: – Egy változás, egy alapvető változás.

Mohácsi András: – Egy mély szorongás töltött el. És most, amikor ezt a kiállítást összeraktuk, ez összefoglalja annak a grafikai alapjait, utal valamelyest az utolsó festészeti korszakomra, a Tallisz sorozatra és erre az utolsóra, ami itt látható, ennek címe a Black and Why. Ugye a sötétség, ami imbolyog közöttünk, de nekem az a sejtésem, hogy művészként az a dolgunk, hogy jelezzük, hőmérői vagyunk a közérzetnek. És az a közérzet, ami megváltozott Európában, megváltozott a világban, az itt van, de nekünk erről beszélnünk kell. 

Váradi Júlia: – Ha belenézünk a sötétség mélyébe, ha feltesszük a kérdést, hogy Why, hogy valami miért váltsötétebbé, mint amilyen korábban volt, vagy a világosságból miért lett sötétség, akkor ezt művészileg tényleg meg lehet fogalmazni?

 

Mohácsi András: – Én azt gondolom, hogy azt lehet megfogalmazni, ami bennünk gomolyog. Én nagyon szerettem fiatalkoromban Dalinak a Polgárháború előérzete című testményét, ami egy szörnyű furcsa szürreális kép, és ez 1936. 

Váradi Júlia: – Az iszonyú.

Mohácsi András: – És nagyon szerettem a Goya-nak is a rajzait, festményeit, és a Radnótinak is a verseit. Ha belegondolok, ott gomolygott valami akkor már az, ami később valódivá vált. Olvasva a Mózes második könyvében, amikor a Mózes a fáróval beszélget, akkor azt mondja, hogy sötétséget állít és tapinthatóvá vált a sötétség. Egyszerűen egy kicsit másképp olvasható az eredeti szöveg, de az angol változat nyomán ismerjük mi így. És ez, ez ami engem érdekel, hogyha mi halljuk azt a sötétséget, már érezzük, és meg tudjuk fogni, akkor azt kötelességünk elmondani. És ilyen szempontból volt érdekes ez a kiállításnak az elkészítése Farkas Tiffanyval, a kiállítás kurátorával, és szerintem szép összefoglaló képet kitettünk erről a folyamatról. 

Váradi Júlia: – Mert ő azt érezte, hogy a képekből kirakjátok ezt a sejtést. 

Mohácsi András: – Igen, és én azt éreztem, egyre jobban látszik, hogy miért, mi születik itt meg bennem, és szerintem közöttünk. 

Váradi Júlia: – Azért arra nagyon kíváncsi vagyok, hogyha ezt mondod, hogy meg kell fogni a sötétséget, és érzékeltetni kell, hogy mi zajlik körülöttünk. Ott azokkal a képekkel, amik a másik teremben vannak, ahol megkísérled a színeket is a feketével összevetni, ott tehát arra késztettél minket nézőket, hogy a gondolkodásunkban azért engedjük helyét a színeknek. 

Mohácsi András: – Ez számomra nagyon fontos, amit mondasz, és nagyon köszönöm, hogy ezt felemlíted. Azt éreztem, hogy amikor ez a munka elkezdődött, hogy nagyon nehezen működött ez a sorozatom, és csak egyetlen egy képet láttam magam előtt. Az az első kép a című Black and Why, egy feketét és egy izzó narancssárgát mutat meg, és sokáig nem mertem megfesteni, és nem tudtam miért. Amikor már megfesettem,onnantól fogva azt érzem, hogy itt egy ilyen gát kiszakadt belőlem. Láthatóak a képeken, mintha kettéosztana a felület egy képen belül számomra, és egyszerre van az iszonyat, a fenségesség és sötétségnek a szorongása, és a kiszakadó öröm. És én azt érzem, hogy ebben a dichotómiájában élek, ebben a kettősségében vagyok, hogy egyszerre zuhanok, és a zuhanásban érzem magam, és egyszer csak ebben a zuhanásban lelassul az idő, és azt érzem, hogy hú.., de szép a világ. 

Váradi Júlia: – Ezek a szobrok itt kőből, gránitból láthatóak. Ezek a gránitszobrok felidézik az emberben azt a gyönyörű emlékművet, amit a Városmajori Templom előtt készítettél, bár más az anyaga és más a formája is, de valahogy megjelenik itt a felfelé törekvés és annak megakadályozása is. Tehát egyszerre felfelé és egyszerre lefelé - ez jut eszébe, nekem legalábbis ezekről a szobrokról. Róluk is tudsz valami hasonlóan érdekeset mondani? 

Mohácsi András: – Azt nem tudom, hogy érdekeset tudok-e mondani. Azt el tudom mondani, hogy a szobrok nehezen születnek. Gyorsan rajzolok, nagyon gyorsan sokat rajzolok szobrokat, de amikor ez szoborrá változik, az egy más idő -  amikor verset ír az ember, verset nem írni volna jó. Nem jó csinálni a munkákat, amikor nehéz dolgokkal foglalkozunk. És az az emlékmű, az életemnek egy nehéz időszakában született, mert nehéz a téma. Nehéz a téma, hogy a pusztulásba kell, magunkba, a közösségünkbe és a múltunkba belenézni. És ez egy olyan feszültség, amelyet nem biztos, hogy elbírunk. Az embernek néha a szeme megpattan egy fénytől vagy egy hangtól szakad a dobhártyája. A múltkor, - te is ott voltál - amikor a XII. kerület megemlékezett januárban a városmajori vérengzésekről. Három helyszínen volt a megemlékezés, ott ahol több száz embert legyilkoltak a magyar nyilasok, akkor mondtam el, hogy le tudtam fotózni életemben először azt a szobrot úgy, hogy hóesés volt, és a szobor két eleme között a világítás most újra működik, és ez a fény, az fölment a hóesésben, a szobron túl. 

Váradi Júlia: – Föl, a templomtorony tetejéig.

Mohácsi András: – Hát valahol meg párhuzamosan azzal ment fölfele, mint egy... bocsánat, most profán leszek: ima. És én azt érzem, hogy a szobraim valami ilyesmik, hogy mennek fölfele talán oldalt is. Nem tudom pontosan megfogalmazni még  ezeket a dolgokat. 

Váradi Júlia: – Köszönöm Mohácsi Andrásnak! Úgy érzem, hogy a beszélgetésünk végére ideillik a beszélgetés elején emlegetett Orbán Ottó vers, amelyre Mohácsi András utalt. Úgyhogy én ezt a verset most elolvasom:

 

Orbán Ottó: Hallod-e te sötét árnyék

Változat egy csángó népdalra
Lászlóffy Aladárnak

Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép.
Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép.
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.

 

Ha te vagy az ég kabátja, én vagyok az, aki váltja,
Én vagyok az, aki vakon bámulok ki az ablakon.
Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.
Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.

 

Nyisd meg nekem a dombtetőt, a dombtetőn a temetőt.
A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt,
Hadd készítsek ott heverőt, hadd feküdjem le a sárba,
Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba.

 

Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű.
Ősz szakállal mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre.
Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be.
Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.

 

Dark Frames

Mohácsi András: Dark and dark, 2010, black pigment, paper, 70x100 cm

"és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban."

Hetek óta töprengek, hogyan tudnék megszólalni. Könnyű beszédben önteni a gyors reflexiót, de az a miről most írok nehezen körülírható. A szorongásról, a lassan terjedő félelemről, az értelmetlenség kiterjedéséről, egy kultúra széteséséről próbálok írni. 

Egy évvel ezelőtt egy kiállításom nyílt meg. (Dark Frames, Artus Galéria, Budapest 2010). A kiállítást két hónapon át halogattam, nem készültem el az anyaggal. Vagy inkább egyre bővült  a kiállítás anyaga. Valami mélyen fojtogató érzés fogott körül, a sötétség kimondhatatlan érzése. Valamit el kellett mondanom, ami egyre jobban megjelent a munkáimban. A hazai demokratikus intézményrendszer értelmetlen ledarálása, a hazai patetikus-zavaros, az európai válságnak megágyazó gazdasági döntések, a rasszisták politikai térnyerése együttesen egy körülírható egzisztenciális bizonytalanságot jelöltek ki. 

Az akkori képek, amelyek felbukkantak a kezem nyomán, egyre sötétebbek, egyre egyszerűbbek lettek. A kiállításra készülő utolsó képek rajzok voltak. Kialakult akkor egy új technika a kezem alatt, már nem szénnel rajzoltam papírra, hanem kiszórtam a fekete pigmentet a vízszintes papírra, és ecsettel teríttem el a sötét port, majd utána fixáltam a képet. A munka folyamatában elmerülve, az eredményeket látva, különösen izgatott, képes vagyok-e a motívum lecsupaszítása során a kifejezés egyre mélyebb rétegeit feltárni. A képeimen az elmúlt évek alatt eltűntek a valamit felidéző motívumok. Bár eleinte riadva láttam ezt a kiürülést, lassan felismertem a megértés új irányát, azt, hogy innen nincsen visszaút. A rajzok, a kerengő sötétség képei láthatóvá tették, ahogyan, ahol élek.

A város és kultúrája, evvel az alcímmel jelent meg John Lukacs Budapest, 1900, című könyve (Európa, 1999). A mostani magyaroszági helyzet megértéséhez, értelmezéséhez, jó volt olvasni most a könyvet. Érdekes látni, ahogy Lukacs írásában rámutat, a XIX. század végén ért véget a hazai liberalizmus fénykora. A vasutak, utak, egészségügyi közszolgáltatás, bankrendszer, iskolarendszer, sajtóbirodalmak, irodalmi, színházi világ szinte 30 év alatt épült ki 1867 után egy rohamosan növő városban. A gazdasági bumm és a felvilágosodás XIX. századi kulturális elegye a sá1900-ra azonban a birodalom kiépítésének lendülete kezdett megtorpanni, bár a tehetelenség még vitte előre, a fejlődés lassulni kezdett. Egy olyan városban, melyben a lakosság sokszínű, egymás kultúráját közösen fejlesztő volt, a megtorpanás felszínre hozta, hogy a verseny nyerteseivel szemben a történelmi előjogait elvesztő rétegek lassan revansra készülődtek. Lukacs leírja hogyan jelenik meg a liberalizmussal szemben a keresztény "nem zsidó" fogalma, és hogyan indul el, egy addig a város és az ország életében tért nem nyerő eszme, a lassan kiterjedő antiszemitizmus. A sötétség erősödése kezdődött el egy eredendően liberális város kulturális, politikai életében.

A könyv " A bajok csírái" fejezetéből három idézetet emelek ki. Réz Mihály:  " Nem tagadom én meg az elmúlt  ötven év dicsőségét .. csak konstatálom, hogy a dicsőség még csak félszázados, a nemzet pedig ezeréves.. Nem akarom a nemzet életéből kizárni fővárosunk idegen eredetű és vallású osztályait, csak konstatálom, hogy ezek kultúrájukban máig idegenek." 

Herczeg Ferenc így szólalt fel a a Petőfi Társaság ülésén 1904-ben: "Budapest, ha nyelvében és érzelmében magyar is, vegyi összetételében sok idegen elemet egyesít, és a budapesti irodalom, ha végső céljaiban nemzeti is, szerves alkatában sok idegen elemet rejt önmagában."

Ignotus így válaszolt az elhangzottakra: " Mire való az egész megkülönböztetés magyar és nem magyar irodalom között…a magyarság szempontjainak irodalmi szemponttá és mértékké való emelése a mai irodalommal szemben, melynek emberei magyar nyelven írnak, magyarok földön élnek, s ha fejük tetejére állnának, sem tudnának egyebek lenni, mint magyarok? … Micsoda esztétikai jogon keresztelik el az "erkölcsöt" magyarnak, az "erkölcstelenséget" idegennek?…. Budapest városát nemzeti védekezés címén akarná kizárni a magyar irodalmi érdeklődés köréből … " ( 215-216 o.) 

Most 2011-ben, a budapesti főpolgármester nácikat nevezett ki egy közpénzen eltartott színház élére. A botrány abból fakad, hogy nincs botrány. Bár sokan tiltakozunk, maga a tény, hogy nácik majd közpénzen masíroznak egy színpadon, nem készteti a főpolgármestert, hogy visszavonjon, lemondjon és élete végéig szégyellje magát. Háttérben pedig az ország politikai vezetői vagy ízléstelenül hallgatnak, vagy szégyentelen morális maszatolással mellébeszélnek.

Meddig marad Európa az ami volt, egy értékeiben liberális, kultúráiban sokszínű, élhető hely? Vajon milyen lehetett még az I. és II. világháború előtt egy délelőtt  Budapesten, 1911 11 04-én? Sejtette-e valaki, hogy arról a tájról 50 éven belül egymillió embert fognak kiirtani? El tudta-e képzelni valaki akkor Európában, hogy közel 50 év alatt mintegy 100 millió embert fognak háborúkban, koncentrációs táborokban, lágerekben, internáló táborokban, börtönökben megölni?

A félelem bizonytalan, imbolygó érzéssel tölt el. Lehetséges, hogy a szemünk láttára esik szét eresztékeire az a rend, amelyben hittem, a lassan kiépülő demokratikus rend, a gazdaság, és a kultúra  versenyre való épülése, a globális információs mezőben megjelenő folyamatos tanulási kényszer, a szabad információáramlás, a beszűkült nemzeti alapú politizálás európai alapokra való felváltása. Valami egyre jobban szétesik.

A rajzaim bennem élő víziói most segítenek hogy beszélni tudjak, mit is érzek. A rajz, a képzőművészet nem napi publicisztika. A szorongás valami kiterjesztettebb félelem, mint a mindennapi tahók rémuralmától való rettegés. De érezhető, kitapinthatóan megváltozott valami. A sötétség terjed. Radnóti iszonyú szavai keringenek a fülemben:

"Hol azelőtt az angyal állt karddal,-

talán most senki sincs."

A rajzok keletkezését újra felidézve gazdagodik a szavak értelme is. Sem emlék, sem varázslat. A mítosznak vége. Nem az angyal, az angyal lehetősége tűnt el. Csak az űr néz vissza ránk a tekintetünkben.