 |
| Lightroom, 2011, gránit, Szalontai Ábel fotója 2013 |
Na ez volt az utolsó tavalyi kép. Ábel eljött hozzám, azaz inkább haza jött az egykori lakásához, hogy lefotózza a szobrot. Fény alig, a két lámpa is ingadozott. Hülyéskedve, gondoltam én, elkövetett egy ötletet, a telefonommal világította körbe a szobrot, hosszú záridőre járatva a fényképezőgépet.
Valahogy a képen a szobor ellépett a maga teréből, kilépett valami másba, egy nem létező fényforrás ereje vonta magához a szobrot.
Ábel máshogy fotóz mostanában, mint régen. Ahhoz képest, hogy régen mennyit készültünk egyetlen képhez, most már gyorsabban készül el a fotó. És nemcsak az idő, a készülődés változott. A képek hangulata is. Az egykori pontos leíró forma helyett valami másba alakult át a megfigyelés. A kép tárgya mintegy megvilágítja önmagát, a képein a szobrok, lassan végleg magukról beszélnek már.
Ábel azt mondta, nemcsak a fotók változtak, a szobrok is. Mintha finomabbak lennének a felületek, és lágyabbak lennének a formák, és a részek kapcsolatai, a felületek közös játékai erőteljesebbek lettek.
Amikor ezt a képet a telefonom lámpájával festette meg a szobromon, akkor utána ezt mondta. Régóta nézem a szobraidat és ez a rajzos jelleg, a formák erőteljes vázlatos kontúrjai mindig nagyon meghatározták a szobraidat. Ezért is próbáltam meg ezt a fényfestést.
Ha ránézek a képre, úgy tűnik, mintha a kő belülről derengene. Ebből a nehezen leírható kővé vált nyelvből, a szobrászatból talán másoknak is érzékelhetőbbé vált most valami. A szobor a fény által szólal meg, és Ábel evvel a képpel most elmondott nekem magamról valamit az útkeresés derengő fényéről.
