 |
| Szalontai Ábel és Mohácsi András 2012 foto: Szalontai Ábel |
Kedves Kinga!
Röviden szeretném elmondani neked, miért is fogtam bele abba, hogy a szobrászati munkásságomról egy könyvet jelentessek meg. Túl a személyen belül munkálkodó hiúságon, azt hiszem van egy két olyan szempont is, melyet érdemes összefoglalnom.
Kép és valóság
Mikor 1993-ben először jártam Nagy-Britanniában, célom a megalit kultúra nyomainak keresése volt. Akkori főiskolásként nem tudtam hozzájutni megfelelő irodalomhoz, a Képzőművészeti Főiskola könyvtárában egyetlen, német nyelvű könyv volt akkoriban, amely evvel a több ezer évig tartó kulturális csomaggal foglalkozott. Londonban könyvesboltokban próbáltam utolérni azokat a kis információs szeleteket, melyek alapján fel tudtam vázolni magamnak, egyáltalán hová is kell mennem, ha ezeket az emlékeket, romokat látni szeretném. Tudni kell, ez még az internet berobbanása előtti időszak volt. Stonhenge melletti könyvesboltban fedeztem fel egy kis könyvet, mely pontosan leírta, hogy Nagy-Britannia területén merre kell mennem, ha látni akarom felfedezni való tárgyaimat. Térképeket találtam ott, egészen kis leírásokat, rajzokat, melyek mezőkön, tanyákon, gazdaságokon, erdőkön keresztül vezettek el azokhoz a tárgyakhoz, kulturális emlékekhez, melyek a későbbiekben radikálisan megváltoztatták az életem.
Ott amikor életem első dolmenjét láthattam (Spinster's Rock) akkor értettem meg, micsoda dolog az, hogy láthatok valamit képen, és van valahol, nem egy múzeumban, hanem egy eredeti helyen valami, ami nem kép, nem mitológia, hanem valóság.
A műalkotásokról kialakult képünk összemosódik a műalkotásokról készült reprodukciókkal. A különböző típusú képi rögzítések, egyéni, a korra jellemző feldolgozásai a tárgynak. Számomra a dolmenek és egyéb megalitikus tárgyegyüttesek megkeresése a kép és a helyszín közötti új megközelítéshez vezetett. Nem az eredeti megalit emlékeket láttam, de láthattam a mai verziójukat, és láthattam akkor már egyre több fotón rögzített változatait is. Nem csak az eredeti és a valóságos volt fontos számomra. Amikor egy festményről nézünk reprodukciókat, könyvben, interneten, akkor is ér meglepetés, ha az eredeti művet egy adott elhelyezésben, az éppen akkori állapotában látjuk. De mindez különösen érvényes a szobrokra, és azokon belül is azokra munkákra , amelyek a külső térben állnak. A tér varázslata ekkor bomlik ki igazán. A szobor sohasem zárható egy képbe, a tér nem található egy könyv lapjai között. Az eredeti megtalálása ekkor már a saját vízióm és a mások által közvetített jelenség összevetésének lehetőség adta meg. Innen kezdett el érdekelni a kép és a valóság viszonya amikor szobrászat territóriumának feltérképezésén munkálkodtam.
A lefotózható szobor
Miért fontos, hogy egy három dimenziós tárgyról legyen két dimenziós képünk? Eleinte ez az ötlet, hogy a szobromhoz kell kép, egyszerű kommunikáció miatt lépett fel. Képért kellett küldenem kiadványokhoz, pályázatokhoz, és magamnak is szükséges volt dokumentálnom a munkáimat. Maga a fotózás mindig komoly gondot jelentett. Nemcsak technikai problémát (ez még az analóg korszak vége volt), hanem leginkább azt láttam, hogy a fotók mindig rosszak lettek. Rosszak voltak, mert nem mutatták jól a szobraimat, és rosszak voltak, mert mint fotók önmagukban nem voltak önálló képként azonosíthatók. A több dimenziós szobor egyetlen szemszögből való rögzítése a lehető legjobb, szinte megtalálhatatlan nézőpont kijelölését jelenti. Külön érdekes az optika torzítása, a fények varázslata, a tónusok használata, a háttér meghagyása, kitakarása, a szobor és terének együttes megjelenítése. Szobraimról készült fotók nem sikerültek, mert nem sikerülhettek. Mikor azt láttam, hogy a szoborról készült fotó nem egyszerű technikai kérdés, hanem egy összetett szakmai-szemléleti válasz egy probláma megoldására, akkor kezdtem fotóst keresni, hogy lefotózza a munkáimat. Villányban volt egy kőfej sorozatom, melynek fotózását …….. végezte. Ott akkor láttam először azt, hogy valaki mint műalkotást szemléli a tárgyat, és ehhez a szemlélődéshez keres egy sajátos nyelvet, kifejezést. Akkor láttam először, hogy a szobrom szólni tud egy képről, és a kép szólni tud magáról a fotózásról. A tér, a kompozíció, a felület, a kézjelek kesze-kusza nyomai a felületen mind késesek megjelenni egy képen, ha az a kép ezekre a tárgyi elemekre épül.
A közvetítő fotó
Villányban a szobraim egy idő után kezdtek önmagukra hasonlítani. Egy önálló szobrászati kifejezés felbukkanása után, lassan láthatóvá vált, hogy önálló képi nyelvet találjunk arra, hogy a szobraim a fotókon megjelenjenek. Ekkoriban ismertem meg Szalontai Ábelt. Előbb ismertem a személyt, aztán a fotóit. Beszélgetni kezdtünk arról, vajon lefotózná-e a szobraim. Ekkor kezdődött köztünk az elmúlt 15 év munkája. Úgy dolgoztunk, hogy Ábel nem fotózott. Beszélgettünk a szoborfotózásaim kudarcáról, a szobrászatról. Ábel akkor kezdett először fotózni. És az első fotók nem sikerültek. Néztük, mi lehetett a hiba. Lassan analizálni kezdtük a szobraimat, és azok születését. Eleinte mindig rajzolok, egy témára rengeteg rajz készül, szinte söréttel lövöm körül a mű lehetséges helyét a papírokon, mire lassan felderül számomra is, melyik munkából, melyik formai változatot emelem ki, hogy aztán a szobor megteremtése is elinduljon a maga útján. A szobrászati rajzaim elemzése mutatott rá, hogyan értelmezem egyetlen nézőpontból a teret, a formát. A szélesen kiterített szinte kilapuló formák mintegy domborműként jelentek meg a papíron, a formák mindig utalnak a következő nézet lehetőségére. Ez volt az első kiindulási pont, a szobor nézete.
A másik kiindulási pont volt számomra a fényérzékeny emulziót tartalmazó film és a tér kapcsolatának vizsgálata.
A XIX. századi portré fotók mindig lenyűgöztek. Az ott látható lények egy egészen más térben állnak mint a xx. század fotóin látható emberek. Ez a más tér kettős gyökerű. Egyrészt technikai, másrészt egy világkép megéléséből vált lehetséges kifejezéssé. Ábellel elemezve a különbségeket a technikai okokat a negatívok méretezéséből, a negatívok és a háttér párhuzamosságából, a kamera és a tárgy fókusztávolságából és az objektívek karakteréből, valamint az előhívási technikák lehetőségeiből adódtak. Ábel ezek alapján hozta meg a döntéseit., melyeket figyelembe vettünk. Nem fogunk digitális fotózást alkalmazni. A sokszor elkészíthető képekhez más felkészülés lehetséges. Mi arra gondoltunk, az egyszeri pillanat lehető legjobb megközelítése egyfajta felkészülést, belső figyelmet hoz létre, amely látható a fotók elkészülésén. Azt is eldöntöttük, fekete-fehér képeket fog készíteni. Nagyméretű, levelezőlap nagyságú negatívra terveztük az elkövetkező fotózásokat. A nagy méretű negatív hihetetlen részletgazdag képet adhat, ráadásul az optika és a negatív aránya különbözik a XX. sz-ben leginkább alkalmazott kisfilm-objektív arányához képest. A fotózás terének síkjához igazítva és a negatív síkját lehetőleg párhuzamossá tesszük. Igyekszünk majd a későbbiekben olyan beállításban láttatni a szobrokat, melyben kerülni fogjuk a perspektívikus torzulásokat.
A kijelölt szempontok alapján kezdtük a fotózást. Gyárcsarnok, két kis reflektor, létrák, és sz egykoron kint a szabadtéren készült munkáimról elkészültek az első képek. Valami megtörtént, a képek derengenek, és azt láttam, valami új született, a szobraim élnek a képen, egy új dimenzió keretei között, egy sajátos világításban. Munkánk elején, mielőtt még fotózni kezdtünk, Ábelnek volt egy kijelentése: kompromisszumot kell kötnöd, ha egyszerű dokumentációt akarsz, nem lesznek jó képeid. Ha vállalod, hogy igazi fotó készüljön a munkáid ürügyén, akkor lehet láthatóvá tenni a szobraidat. Az elkészült munkákat látva igaza lett: a fotó belső képi törvényei által éltek szobrok a képen.
Az első kiadvány
1998-ban két kiállításom volt, ezekhez készült a Mohácsi szobrai című katalógusom. A fotók használata, értelmezése nehéz feladatot jelentett számomra. Meddig ér a negatív széle, hol van a kép határa? Miről szól a egy fotó reprodukálása egy kiadványban? Véletlenül akadt kezembe Magyaroszágon egy antikváriumban John Ernest Joseph Bellocg (1873-1949) munkásságát feldolgozó kötet. A New Orleans-i prostituáltakat fotózó Bellocq képeit üvegre fotózta. A képek az idők során sérültek, törtek, megrepedtek, van olyan is, melynek fele hiányzik. A könyv a fotók lehetséges legjobb bemutatását tűzte ki magának célul. Akkor láttam először, hogy a képek hibáinak, a negatívok apró sérüléseinek, a negatívok széleinek bemutatása egy új minőséget jelent. Ekkor a fotó estében, mely gyakran egyfajta leképzés hitelesített eszközének tekintünk, már nem csak a kép által rögzített tény, hanem maga a kép éppeni állapotának megőrzése is a hiteles dokumentálás eszköze lehet. A kiadvány ennek szellemében emelte be Ábel fotóit egy kiadványba. A képek sorsa tehát így alakult: fotózás, előhívás, digitalizálás (szkennelés), számítógépes színbeállítás. A fotókat pedig az eredeti negatívok méretében közültök.
Design
A kiadvány célja számomra az volt, hogy képes legyek összefoglalni az amit a képekről, a fotóról gondolni tudta, és mindezt egy koncentrált tipográfiai jelrendszerbe képes legyek megerősíteni, kiemelni. Célom volt az, hogy egy lehetőleg mineél jobban ellenőrzött és dokumentált formában mondjuk el, milyen eszközöket használtunk fel, amíg a kiadvány lapjai elkészültek. A betűtípusok, a papír, a fényképezőgép, az objektív, a szkenner, a számítógépes program, a nyomdagép, a kőfaragó szerszámok mind együtt jegyzik azt a kulturális mezőt, melyben a a szobor, a kép a tipo, a könyv megjelenik. Ezeknek a szakmáknak az egymásra vetülése, a design hoz létre egy olyan üzenetet, mely egy korról és azon belül is egy sajátos vizuális üzenetről szól.
A szoborról őriz képet a negatív, a negatvról őriz digitális képet a számítógép, a gép nyomán a nyonda lapokr szórja a képek egy új formáját. Mindez a műveletsor az emlékezet sajátos sora, melyben a megőrzés, újraértelmezés, közvetetítés új formája jelent meg. Ábel fotói az első kiadványban, melynek tipográfiáját bátyámmal, Mohácsi Jánossal készítettük el, számomra nem a szobraim egyszerű dokumentálása lett. A kiadvány a tevékenységünk értelmezése a vizualitásról szóló elkötelezett hitvallás volt a részünkről.
A text mint az összefüggéseket feltáró jelenség
2003-ban rendeztem meg a Kiscelli Múzeumban, Budapesten tíz év nagyméretű kőplasztikáimat bemutató kiállításomat. Iszonyú, nehéz munka után együtt láthattam életem szobrászati összefoglalását. Ábellel akkor készítettük ott azoknak a képeknek a nagy részét, melyek a nagyméretű szobraimat mutatják be. A képek elkészültek, és tudtam, hogy egy könyvet szeretnék ebből készíteni. Könyv sokféle lehet, a képzőművészeti témájú könyvek rendszeresen egy tanulmánnyal kezdődnek, aztán lássuk a termést jöhetnek e képek. Számomra a szobraimról szóló szöveg a hiány sorába tartozik. A Kiscelli Múzeumban bemutatott szobraimról egyetlen kritika nem jelent meg. Érdeklődve követem a hazai irodalom alakulását, a színházi életünk napi sodrását, és látom a napi kritika mennyire átszövi a ezeknek a kulturális karaktereknek az életét. A hazai képzőművészeti élet hiányos, gyakran néma, néha vak. Számomra megdöbbentő volt az a csend, melyben a munkáim, egyéni köztéri, nagyméretű plasztikáim visszhangtalansága jelentett. Ismerem a hazai képzőművészeti kritika fehér foltjait, de ki kell mondani, a szobrászat elemzése a hazai műkritika vakfoltja. A kiállítás végén a múzeum Frizt Péter munkája nyomán egy munkámat megvette (Mohalit II. Kiscelli múzeum kertje), de ezen túl, a többi néma csend.
A munkáimat szétszedtem, és igyekeztem tovább dolgozni. Lassan támadnak fel a szobrok. Az elmúlt évek során, szép lassan egy-egy megkeresésé nyomán el kezdtem szobrokat állítani, de a kulturális közélet egy sajátos marginális területét tudhatom magaménak. Egy egyéni alkotó köztéri munkái a közélet hiányában. Ennek a speciális létnek jelent egy különös kihívást most számomra a könyv megjelentetésének lehetősége.
A szobrok képeinek összefogása, Ábel fotóinak minél jobb bemutatása, Baán Miklóssal való együttműködésem a tipográfia területén, mindez ha ki tud egészülni ezeknek a szakmai jelenségeknek az együttmozgásának értő vizsgálatával, akkor van reményem, van reményünk, nekünk alkotóknak, hogy a szerepünket ne csak eljátszani, hanem betölteni legyünk képesek.
Kedves Kinga! Amikor elhatároztam , hogy ez a tervezett könyv létrehozását komolyan veszem, tudtam, olyan lesz ez számomra, mint egy szobor elkészítése. A szobor létrejötte egy különleges belső időben zajlodik, a megértés lassan bomlik ki, és várni kell addig, amíg a munka kirajzolja maga belső összefüggésrendszerét. Ez a folyamat kívülről lassú, belülről megélve inkább sűrű ritmusokban zajlik. A cél azonban mindig az, hogy a munka a maga belső formáit kiérlelje, és a lehető legjobb formában lépjen ki a színre. A könyv most számomra kihívás. Ezért dolgozunk Ábellel, Miklóssal, hogy egy unikális kiadványuk legyen. Kockáztatunk. Rajtunk múlik, hogy el tudjuk-e érni a céljaink. A művészet civilizációs palackposta. Ennek az üzenetnek a scriptográgfiai munkájához kérlek, hogy csatlakozz. A kihívás a miénk, magunkról üzenünk. Egy szobrász, egy fotós, egy tipográfus, és egy művészettörténész. Néha azt hiszem, sikerülni fog.
Ölellek!
András
Budapest, 17. 05 2012
