 |
| Konténer & szobor |
Régebben többször gondoltam arra, Van Gogh egyetlen levele is, melyet Theonak küldött, és most eladná, elegendő lenne ahhoz, hogy egész életében tisztességgel éljen, fessen, utazzon. Az időben való utazás furcsa összehasonlításra késztet. A művek elkészülése, a keletkezés egykori helyszínrajza elpárolog azokban a helyzetekben, amelyekben a művek tovább élnek. A parkok, galériák, múzeumok, tiszta lakások időszakos látogatói mit sem tudnak arról a helyzetről, amelyekben ezek a képek, szobrok születtek. A munkák egy új esztétikai térben léteznek tovább, magukra véve az egykori alkotástól független, új, szinte láthatatlan burkot.
Egyszer egy kis ákom-bákom régiségkereskedőnél találtam egy kicsi képet, Maticska Jenő egy kis, korai vázlatát, melyet Nagybányán festett. Nem volt drága, csak nekem, de nem mertem otthagyni azt a művet. Évekkel később meg akartam nézni, mennyit érhet a kép, és elvittem három nevesebb hazai műtárgykereskedőházhoz. Mivel a mű ismeretlen volt, a művész is alig tudott alkotni élete 21 éve alatt, a becsüsök egyike sem merte vállalni a döntést, hogy valódi Maticska kép lenne az. Mérges lettem, és megmutattam a képet Nádor Tibinek, Nagy Gézának, Fischer Balázsnak is, mint olyan festőknek, akikkel még egykoron kint a tájban festettünk sokat, és most elhagyott gyárakban festenek, lássák ők is, nézzék meg a képet, Maticska ez vagy sem. Az összehívott konzílium, döntése egyértelmű volt: a kép Maticska. Volt ugyanis egy-két olyan jel, amit tanult műértő nem vehet észre. A kicsi tanulmány, a tájkép festésén nemcsak a stílusjegyek azonosíthatóak. A képen látható volt, a szabadban festés apró kis koszain, az ecsetkezelés, a kinti festés gyorsaságának jelein, a színek foltjainak összefoglaló jellegén, a kicsit esetlen kompozíció bizonytalanságán a kinti festés kínja, nehézsége, egyszerűsége, szépsége. A képen látni lehet a környezetét, a füveket, a port, az izzadást, a motívumkeresés nehézségét. Csak aki volt ilyen helyzetben, csak az tudja meglátni, felismerni az alkotás egykori auráját, az alkotás egykori levegőjét és benne a művet.
A munkáim legnagyobb része raktáron hever. A szobraim a telepen, a festményeim is raktáron, rajzaim, kis vázlataim ezrei dobozokban hevernek. Az elmúlt évek során az ajándékozás mellett döntöttem. Szét kell osztani a műveket, főleg a nagy szobrokat, amíg meg tudom mutatni, hogy kell összeszerelni. Tudom, és határozott célom volt mindig, hogy láttassam, írtam is erről, a szobor, a kép utal egy ideális téri, kulturális helyzetre a maga terével, hangulatával. Ahogy vízre rajzolja a kiemelkedő kő a patakban a sodor és önmaga ütközésének hullámait, ugyanígy érzékelhetőek a műalkotás keltette hullámok is, melyeket a mű az aktuális kulturális sodorra vet.
Amikor a megmaradt köveim már újra állnak, az el nem égett festményeim már a falakon lógnak, akkor vesse össze valaki a szobor és kép akkori és mostani helyét, hogy megsejtse a kultúra létrejötte és a reprezentációja közötti holt sáv létezését. A jelenlegi hely ténye, a szétszedett szobrok esete szétfoszlik az előtt, akihez majd kerül a mű. A munkáim feltételezett esztétikai tere és a jelenlegi helyzetem között egy furcsa szakadék tátong. Furcsa lehetetlen, botrány, szégyen, amely beleépült a szobraim dőlésébe, a képeim sötét színeibe.
Ezt a bejegyzést Maticska Jenő (1885-1906) emlékének és a fent említett három gézengúz barátomnak ajánlom.
