Ízlésdiktatúra

30 April 2014 18:55

Sándor Zsuzsanna cikke a 168 óra lapban, 2014 június 14

Felavatták a Kossuth téren Tisza István szobrát. Jászberényben a köztársasági elnök ünnepélyesen átadta Lehel lovasszobrát. Épül a Szabadság téri emlékmű is. A kormány mintha köztereinket is elfoglalná szimbolikusan. Mohácsi András szobrászművész, díszlettervező rendszeresen részt vesz a Szabadság téri emlékmű elleni demonstrációkon. Nemrég fel is szólalt ott, és arról is beszélt: a történelemhamisító emlékmű Magyarország szégyene. SÁNDOR ZSUZSANNA interjúja.

–      Úgy tűnik: a Kossuth tér átépítésével, a Szabadság téri emlékművel az Orbán-kormány önmagának is emléket állít. Az új politikai szobrászat sok mindent elárulhat a hatalom természetéről.

–      Egy történelmi korszakot semmi sem mutat meg őszintébben, mint a vizuális kultúrája. Ma Magyarországon történelmi Jurassic park épül. Ezt tükrözik a kormányzati emlékművek és a köztéri szobrok, amelyek a múltat próbálják klónozni a jelennel. A 19. századi romantikus stílust keverik modern politikai elemekkel. De ami létrejön, az teljes szellemi zűrzavar. A gagyi eklektikája.

–      Nemrég ön is felszólalt a Szabadság téren, egyebek mellett azt mondta: a készülő emlékmű az egész ország számára szégyen.

–      Miközben a kormány kiemelt beruházásként kezeli az építkezést, azt sem tudjuk, pontosan mit építenek és miért. A szobor látványtervéről csak stencilrajz jelent meg, és olvashattunk két műelemzést. Az egyikben maga a szobrász fejtette ki: művében Gábriel arkangyal Magyarországot szimbolizálja. Majd a miniszterelnök is írt egy műelemzést, melyben kijelentette: a szobor a német megszállás áldozatait jelképezi. Legutóbb már úgy fogalmazott az amerikai kongresszus képviselőinek küldött levelében: a szobor az elveszített szabadságunkról szól. Ennek az emlékműnek magyarán semmiféle világos koncepciója nincs. A törött oszlopok állítólag a nácik által lerombolt ezeréves kultúránkat jelképezik. Az európai építészetben archaikus hagyománya van az „oszloprendnek”, ám a Szabadság téri szobor megépült elmei valami olcsó lakótelepi klasszicizmust hoznak létre. Engem az ottani oszlopfők leginkább palacsintasütőkre emlékeztetnek.

–      Az alkotó, Párkányi Raab Péter Melocco Miklóssal közösen tervezte a jászberényi Lehel szobrot is, amelyet a köztársasági elnök nemrég avatott fel. A kürtös vitéz Kövér Lászlóra hasonlít, kőpárnákon kalimpál lovával. Segít értelmezni a művet?

–      A szobor tartalmilag zavaros, formailag vicces. Inkább megcsúfolása a romantikus heroikus ábrázolásnak. Ilyen szobrokat Európában már nem szokás készíteni, legfeljebb a keleti autokráciákban. Mondjuk, Nazarbajev elnök Kazahsztánjában. De nálunk ugyanez a silány, politikai giccs jelenik meg a Kossuth tér  szobrászati értelmezésében is.

–      Kormányrendelet született arról, hogy a téren visszaállítják az 1944. március 19-e előtti állapotokat. Ezért kellett újragyártani például Tisza István szobrát is. Budapest a politikai remake fővárosa lett?

–      Ez nem valódi remake, csupán álcája a szellemi káosznak. Egyébként régi szobrokat máshol is szoktak újraalkotni. Például Rómában  újraöntötték Marcus Aurelius szobrát. A restaurálást évekig tartó tudományos kutatás előzte meg, mivel ennek a műfajnak lényege a minőség. Ehhez képest a mi különböző időkből összeeszkábált Tisza-szobrunk, tetején a egy elfolyó kőoroszlánnal: egy farsangi látomás . Mert ez a szobor eredetileg is rémisztő volt, most is az lesz. Épp olyan összedobott valami, mint az alaptörvény, melynek szellemiségét ez a szobrorállítási folyamat hivatott szemléltetni. Az alaptörvény preambuluma is tele hibákkal, mert jogalkotói tisztesség, a közmegegyezés szándéka nélkül készült. Én úgy látom, itt nem egyszerűen a Horthy-korszak restaurálása folyik. A politikai elit számára a horthyzmus is csak politikai marketing. Valójában olyan korporatív államot építenek föl, amely kizárólag az elit érdekeit szolgálja. És a hatalmi elit ideológiai katyvaszába éppúgy belefér Mussolini és Putyin, mint Margaret Thatcher.

–      Pedig a hazai jobboldal arra hivatkozik, kultúrharcát a nemzeti értékek megmentéséért vívja.

–      Ugyan! Egy valódi jobboldalt érdekelnek a konzervatív hagyományok. Úgy tűnik, a hatalmi elit még a saját mérvadó szellemi elitjét is félretolta. Miféle szerepe maradt például a Professzorok Batthyány Körének? Itt Kerényi Imre, Fekete György és Szőcs Géza szereztek teljhatalmat a kultúrában, és egy elvtelen klikk próbálja átvenni a szellemi elit helyét. Szellemi vákum alakult ki. Nem véletelen: a milánói világkiállításra készülő sámándobos magyar pavilon vagy az új köztéri mérvadó szakmai tiltakozások sorát váltották ki.

–      A művészek közül talán szobrászok a legkiszolgáltatottabbak, hisz a köztéri műveket a politikai hatalom rendeli. Elvárásainak meg kell felelni.

–      Ennek nem kellene így működnie, Nyugat-Európa szobrászata száz évvel előz meg minket. Ezekben az országokban, különösen a második világháború után, megerősödött polgári demokrácia, és ez a közterek funkcióját is megváltoztatta. Az utca már nem a hatalom felvonulási terepe, hanem a polgári élet színtere lett újra. A szobrok célja már nem a politikai mozgósítás: a helyi lakosok életérzéseit fejezik ki. Magyarországon a rendszerváltás után sem kezdődött el az a polgári fejlődés, amely a kulturális szemléletváltáshoz vezethetett volna.

–      Hiányzik az a mecénás réteg is, amelyik a független köztéri művészeteket támogathatná.

–      Az állam feladata lenne, hogy lehetőséget adjon a művek megszületésének. Önmagában nem baj, ha az állam pályáztat, csak ne szóljon bele a szakmai zsűrizésbe. A Szabadság téri emlékmű esetében a miniszterelnök elfelejtette betartani a köztéri pályáztatás alapszabályait. Ez a gesztus egy uralkodó gesztusa, aki megajándékozza alattvalóit egy szoborral. Rájuk erőlteti akkor is, ha nem akarják. Demokráciában ilyen nem történhet meg. A politikai akarnokság – a verseny megszüntetése mellett – a rossz ízlés diktatúrájával jár együtt.

–      A Horthy-korszak megítélésében nincs társadalmi közmegegyezés. A Szabadság téri emlékmű így viszont csak tovább mélyíti az ideológiai árkokat.

–      Egyáltalán nem kellene politikai emlékműveket építeni, ezeknek már rég lejárt az idejük. A kormánynak nem az a dolga, hogy előírja másoknak: mire hogyan emlékezzenek. Ezt bízza a polgárokra! Politikai emlékművek helyett inkább az emlékezés műveit fontos megalkotni. Olyan memorialokat, mint amilyen például a berlini holokauszt emlékmű, amely elgondolkodtat és felkavar, de senkire nem kényszerít semmiféle ideológiát. A 2006-ban átadott budapesti ötvenhatos emlékmű is ezt az irányzatot követi. A Szabadság téri szobor terve azonban nemcsak gagyi, hanem veszélyes is. Gábriel arkangyal allegóriája azt hivatott kifejezni, hogy a magyar állam nem volt felelős a deportálásokért, és egy angyali tógával igyekszik eltakarni a korábban meghozott zsidótörvények brutális szégyenét. Ez a történelemhamisítás emlékműve. Hazudozni olyan korszakról, amely több százezer ember pusztulásához vezetett, több mint szégyen. Ez bűn. Tiltakozni kell ellene.

–      A szobor mellett épül egy másik közösségi alkotás is, az „Eleven emlékmű”. Az emberek kavicsokat, köveket, személyes tárgyakat visznek ki a térre, így emlékeznek a holokauszt áldozataira.

–      Azt hiszem, ez Európában is páratlan civil kezdeményezés ez. Az az „Eleven emlékmű” közössége naponta spontán beszélgetéseket is szervez a téren, bárki odaülhet, megoszthatja a gondolatait másokkal. A hatalom agresszivitásával szemben az emlékezés az egyik legfontosabb civil erő. Ami a Szabadság téren történik, azt is jelképezi: diktatórikus politikával sem lehet átírni a történelmet. Mert az emlékezet nem politikai kategória. Az emlékeink – akár ezek a kegytárgyak a téren – mindig „felszínre törnek” és soha nem lehet elvenni tőlünk.


http://www.168ora.hu/itthon/mohacsi-andras-szabadsag-ter-kozteri-szobraszat-tiltakozas-giccs-127728.html

A köztér megszállása

Szabadság tér 20 05 2014 foto: Mohácsi András

A Szabadság téri emlékműépítés késztetett, hogy megszólaljak. A téren a tervezett emlékmű építésével, eleinte az építést védő korlátok bontásával egy időben naponta tüntetés van a téren. A tér másik helyszínén az úgynevezett Eleven emlékmű csoport tart beszélgetéseket. Májustól júliusig a tér egy másik részén a Holocaust 70 évvel ezelőtti magyarországi deportálásra, az a későbbi áldozatok bevagonírozására, a Németországba induló vonatok napi dátumaival, a 70 évvel ezelőtti napok történéseit felidézve tartanak naponta emlékezést. A tér egyszerre köztér, politika, művészet és emlékezet,  most kivételesen szó szerint. 

A köztér megszállása

Elhangzott 2014 május 28-án a Szabadság téren.

A szöveg az elhangzott beszéd javított változata.

A szöveg lejegyzésért, magyarításáért köszönet Beleznay Ibolyának

Eredeti elhangzott szöveg: https://www.youtube.com/watch?v=nh9R7pSCkAk

A köztér megszállása Megdöbbenve látom magamat, hogy egy színpadon beszélek. Elmondom, hogy miért furcsa és különleges pillanat. Egyrészt olyan embereket láttam itt az elmúlt hetekben, akikhez nekem fel kellett nőnöm, s akikhez el kellett jönnöm, hozzátok. Azoknak az embereknek az arcát ismertem meg, akik képesek kiállni egy nagyon erős rendszerrel szemben, saját lelkiismeretükre hallgatva, kiálltak, hogy a testükkel és a beszédeikkel együtt tüntessenek valami ellen. Ez a csapat, amely itt van most, Magyarországon, ezen a téren itt áll és hallgat, ahhoz nekem fel kellett nőnöm. Köszönöm, hogy itt lehetek, köszönöm, hogy megismerhettem azokat az embereket, akik egy nagy erővel szemben mégis Európában visszhangozva saját, új erőt adnak. Gratulálok, hogy itt vagytok az 51. évemben, az ötvenegyedik napon.

Szeretném elmondani azt is, hogy szobrász vagyok, s egyik ok, hogy miért nem szerettem volna ide eljönni, az az, hogy nem nagyon szeretek szobrokat bontani, szobrot építeni szeretek. Különösen fájdalom nekem, hogy az, aki ezt a valamit tervezte - majd visszatérünk rá, hogy ez micsoda, ha lehet egyáltalán minősíteni a maga megfelelő műfajában -, nos ezt az embert én ismerem, sőt osztálytársam volt a Képzőművészeti Főiskolán. Szégyellve látom azt, hogy oda jutottunk, hogy e szobrásznak az egykori mestere, Jovánovics György, és a szobrásznak az egykori osztálytársaként itt kell hogy álljak, és tiltakozzak valami olyasmi ellen, ami ellen mindent megtettünk mi diákok, hogy művészet mint szemét az utcára ne kerüljön. Mert ugyanis a Magyar Tudományos Akadémián ha valaki megnézte, Marosi Ernő professzor úr briliánsan bebizonyította, hogy az itt levő valami nem szobor.

Senki sem látta például, kérem szépen, ennek a valaminek a makettjét. Azt se tudjuk, hogy mi kerül erre a valamire. Azt se tudjuk, mikor alkották. Van nekünk egy miniszterelnökünk, aki úgy tudom, hogy nagyon szeret focizni, de én még kisgyerekként megtapasztaltam, pont a Kossuth tér egyik kis irodájába kellett elmennem sportorvoshoz, mert bizonyos termékek előzetes vizsgálata, kontrollja kötelező, sportolóknak is kötelező. Ugyanez érvényes a szobrászatra is. Először is nyílt pályázatokat szoktak köztérre hirdetni, a nyílt pályázat előtt zsűrit szoktak felajánlani, és a zsűri és a pályázati időszak felállítása után közbeszéd indul el a szobrok állításáról, majd ezek után elindul egy nyílt folyamat, a megmérettetés. Na kérem szépen, ez itt mind hiányzik. A miniszterelnök, aki szeret focizni, olyan embereket küld a pályára, akik nem szeretnek sportorvoshoz járni. Számomra egészen furcsa ez.

 Különösen furcsa az, hogy ránézek erre a valamire, akkor mélyen elszégyellem magam mint szobrász, ugyanis az európai szobrászat történetében az oszlopoknak, az oszloprendeknek története, iskolája, hagyománya van. Gyerekek, ezek az esztergált izék nemlétező oszlopokat mutatnak. Miért izgalmas ez számunkra? Egy olyan emlékművet, amely emléket szeretne állítani a magyarországi német megszállásnak, akkor úgy érzem, hogy az oszlop mintha arról beszélne, hogy Magyarországnak volt egy kultúrája, amelyet az éppen betörő nácik megtörtek. Na most én elmondom nektek, hogy ennél sokkal jobb oszlopok álltak abban az időben, jobban tudtak faragni, jobban tudtak rajzolni. S még egy, gyerekek, egy oszlopnak - nem csak egy országnak - feje van, az oszlopfő jellemez valamit. Ez nem oszlopfő. Nézzetek oda, egy palacsintasütő van a tetején! Hát ez ciki, ciki az országnak.

Miért ciki? Azért, mert ezen a talajon nem egyszerűen bejött hordák állnak. Itt kérem szépen egykoron - a latin kicsiny amfiteátrumok és nagy házak mutatják - egy görög-latin kultúra kezdett kiépülni. A görög-latin kultúrában jelent meg a magyar, a magyarországi területen, a pannóniai területen az a zsidóság, amely Európának új törvényeket tudott adni, s amelyre a kereszténység rá tudott épülni. Az a miniszterelnök, amelyik a beiktatási beszédében a keresztény ihletettségről beszél, egy olyan emlékmű felállítását szeretné támogatni, amely az igazságnak egy területét szeretné elhallgatni. Számomra ez azért gyalázatos, s azért jellemző egy ilyen oszlopszerűség, mert ez az oszlop azt mutatja, hogy valaki szeretné ennek a területnek a kulturális indentitásának egy részét eltagadni. Eltagadja a magyar történelem egy részét. Azt hiszem, hogy ezen a területen ennél borzasztóbb és fájdalmasabb dolgot nehezen lehet elkövetni.

Magyarországon annyi vér folyt az elmúlt száz évben, amennyit nem tudunk leírni. Ha valaki el szeretné mondani azokat a neveket, melyek az elpusztultak létező-nemlétező sírkövein vannak, évtizedekig sem tudná, ha éjjel-nappal mondaná, akkor se. Olyan számok ezek, amelyek fájdalomra, alázatra, türelemre és részvétre szorítanak bennünket. Az első világháborúban több mint hétszázezer ember pusztult el, a magyar katonaságnak több mint tizenhét százaléka tűnt el. Magyarország annyira jól szerepelt a fantasztikusan okos uraival, hogy a magyar egykori királyság területére, Budáig jött az a román hadsereg, amely az erdélyi területeket végleg annektálta. Elindult egy új folyamat: azok az urak - ahelyett, hogy szégyenletükben bocsánatot kértek volna Magyarország minden lakosától és elpusztított személyétől -, azok kérem szépen, összefogtak egy bűnös csapattal, és nem bocsánatot kértek, hanem egy új terrormozgalommal indulva hatalmat szereztek Magyarországon. Ennek a terrorkultusznak a szenvedését látjuk ebben az emlékműben, és a mellettem- mögöttem levő szörnyű, templomban felállított valaminek, amit ismét nem tudunk   szobornak nevezni.

Eljutottunk oda, hogy 1920-tól folyamatosan új és újabb törvényeket hoztak a magyar polgárság gerincét adó zsidóság ellen.

Micsoda szégyen, hogy Európában ez az ország és ez az állam, és ennek az államnak a vezetői kezdték meg ezeknek a gyalázatos törvényeknek a megírását, és arra biztatták a lakosságot, hogy érzelmileg kövessék ezeket a törvényeket. És nem szégyellve magukat, eljutottunk odáig, hogy amikor 1944. március 19-én bevonultak a németek, Eichmann és kétszáz szörnyűséges falkatag boldogan fogadta a magyar állam összes előkészített törvényét, és a magyar csendőrség a magyar hadsereggel karöltve hónapok alatt eltüntette a magyar zsidóság gerincét, a magyar vidéki zsidóságot. Hol van az a hang, amelyik azt mondja, hogy ezt a gyalázatot soha többet nem szeretnénk átélni, és hol van az szégyen, amelyik ezzel szembe tud nézni?

Sokat gondolkoztam azon, hogy ez a szökőkút mit csinál itt, de amióta ezt a szörnyűséget felépítették, azóta tudom, arra emlékeztet bennünket, hogy sok száz évnek kell eltelnie, hogy annyi könny potyogjon ki az emberek szeméből, amennyit azóta sírunk az elvesztett emberek miatt. Óriási a hiány.

Most egy vagon képe, csendőr képe, és egy másik kép, egy nagymama és három gyerek képe előtt állok. Ez a kép már Auschwitzban készült. A magyar Auschwitz-jegyzőkönyvnek egy képe, az a pillanat, mikor nyáron egy mama vezet a placctól a megsemmisítő lágerben a krematóriumba gyerekeket. Édesanyák, kicsiny gyerekek tűntek el közülünk. 

S nem volt elég ez Magyarországnak. Mire véget ért a háború, eltűnt Magyarország polgári fejlődésének másik oszlopa, a magyar németség egy része. A magyar állam államközi egyezményekben egyezett meg, hogy a magyar németség egy részét, a magyar svábságot kitelepítse, eltüntesse. Senki szót nem emelt.

Eljutottunk odáig, hogy a magyar pártrendszert az 1950-es években felszámolták. Itt van köztünk Mécs Imre. Pontosan tudja, tetteivel, életével bizonyítja, hogy hogy kellett szenvednie több ezer embernek, és hány embernek kellett eltűrnie a

Miért mondom ezeket a dolgokat? Ha visszanézek erre a történelmi időre, száz év történetere, a legnagyobb bűnöző Magyarországon a magyar állam. A magyar állam követte el a legtöbb bűnt. Eltüntette az ötvenes években a magyar parasztság gerincét adó, úgynevezett kulákságot, eltűnt a magyar értelmiség, eltűnt a magyar arisztokrácia, eltűnt a magyar polgárság. Emberek, az alapvető értékeink rendültek meg, az a csoda, hogy itt nem kannibálhorda uralkodik! Ennek vannak már előjelei, s ezen előjelek miatt állok itt.

A miniszterelnök a beiktatóbeszédében arról beszélt, hogy a konszolidáció lehetőségét látja, de szélsőségekre hívja fel a figyelmet. Elmondta, hogy itt maradunk Európában. Egyetértek vele és gratulálok ehhez a mondathoz - tíz év európai uniós tagság után. De azt is elmondta, hogy szélsőségesnek tekint minden olyan gondolatot, amely az európai jogrenden felül megalkotott, új alaptörvény meggondolására vagy újragondolására irányul. Én ezt szélsőségesnek tartom. Ennek az alaptörvénynek egyik része vonatkozik arra, hogy a magyar szuverenitás felszámolása tette lehetővé a magyar zsidóság nagy részének elpusztítását. Ez hazugság, egy szélsőséges vélemény. Azt gondolom, hogy Európán belül, az európai közös jogok elismerésével lehetne lehetőségünk arra, hogy egy olyan állammal szembe merjünk nézni, melynek kontrollját mi vívtuk ki. Kontrollálnunk kell az államot, kontrollálnunk kell azt az új államot, amely közjogi területe a médiafelület teljes ellenőrzésével és a gazdasági erőforrások tökéletes annektálásával egy új birodalmat épít ki, amelyet én személy szerint és a téren jelenlévők, mindannyian gyűlölünk. 

Ez az emlékmű el akarja leplezni az 1944-ig létrejött tömérdek, szégyenletes törvénynek a történetét, össze akarja mosni a bűnt a bűntelenséggel, a gyilkosokat az áldozatokkal. Nekünk Európában egy olyan új világért kell harcolnunk, ahol nem tűrjük el azt, hogy a miniszterelnök a saját párt- és gazdasági klikkjének az érdekében arra biztassa a lakosságot, hogy szélsőséges az, aki gondolkozni mer az európai fejlődés jövőjéről. 

Úgy gondolom, hogy nekünk más szerep jutott. Le kell bontanunk ezeket a vackokat. Látok egy helyet, ahova, bár egyikőtök se gondolta, de ahova érdemes lenne elmenni. Van Fejér megyében egy újonnan épült alkotmány, egy építmény, amely úgy látom, hogy jelenleg nagyon kevés embert tud odavonzani, bizonyos meccsek alkalmával. Nagyon örülnék annak, ha nem hagynánk úgy, mint a Ceaușescu szülőfalujában felállított futtballmonumentumot- hogy csak beton és fű legyen ott. Ajánlom, hogy az Orbán-korszak összes tákolmányát vigyük el oda, csináljunk egy kis szoborparkot, s annak a hatalmi elitnek, mely körülbelül 3500 ember, engedjük meg, hogy elmenjenek hétvégén oda, és gondolkozzanak azon, hogy Európa lelkiismerete, Magyarország lelkiismerete egy ilyen pici csoporton múlik, akik ti vagytok, 51 nap óta, ezen a téren.