Telep

Készülő szobor egyik eleme, gránit, 200x60x25 cm, fotó: M.A.

A Telepen 1998-óta faragok szobrokat. 

2009 06 30

⁃ A szobor, mint a cselekvés ténye, nem szimbóluma. A funkciótlan tárgy az elfogadás hiányában él, és itt van valami új tere a cselekvésnek, létezésenek.

A semmi territóriuma helyett a mi vagyok keresésének heorikus volta áll. Ez lehet talán az a pont, ahol egyet lehet érteni Henry Moore-ral, ahol a szobor maga heorikus, kiemelő. 

05 2011

⁃ Bank

rabló bejön, pisztoly, de hirtelen valaki ártalmatlanítja, leteperi, megkötözi, majd odamegy a pulthoz és kéri a bevételt: " elegem van az amatőrökből"

⁃ Mennyország

Kimutatható távolságban van a mennyország, 2050-ben már mennek űrsiklók. Lehetséges-e az azonnali üdvözülés?

06 2009

⁃  Új valóságot teremteni. 

06 05 2011

Telepen

⁃ A műhelyben, a kövek, falak, bódék, rácsok, palánkok, porlepte üledéke létrehozott valami egyszerű esztétikát. Nem volt időnk hazudni. Kövek, vasak, szerszámok, az állvány alatt elsurranó patkány együtthatása úgy néz rám, mint a világ egyetlen tisztességes helye. Talán ezt kell a köveimmel elmondanom. 

13 05 2011

⁃ A nem létező élmény

X volt a legjobb kiegészítő író. Be nem fejezett művek, elkallódott részletek, hiányos kiadványok apró részletekig hatoló kitalálója, felépítője. Volt eset, hogy megírta egy mű hiányzó, hosszú részletét, mire a kortársak rátámadtak a mű lehetetlen, értelmezhetetlen kiegészítése miatt. Az eredeti mű később előkerült, és hősünk szinte tökéletesen beillesztett részlete szinte szóról szóra megegyezett az eredeti mű szerkezetével, formájával, szavajárásával. Az egyetlen mű, amit nem tudott megírni, az a saját ötletén alapuló eredeti munkája volt. Az igazi író egyetlen meg nem írt műve. 

és ekkor történt

1 szem. leírás a megkettőzött életről: az irodalom a második valóság. Minden hős ott van minden sarkon, minden történetben, az élet kiismerhetetlenül gazdag és végeláthatatlan. 

Szerelmi csalódás., a világkép szétesik. A mítoszok, az írói fogások felfogások szertefoszlanak és marad az egyetlen történet, a szembenézés története, a formával, az írással való szembenézés története. 

Megírja az egyetlen történetét. Miután elkészül ezzel, be kell látnia, a kiegészítő írói képessége eltűnt.

Mohácsi András: Balance, gránit, 220x40x40 cm, 19 05 2011

19 05 2011

⁃  az alkotás mindig a pusztulással való alapos szembenézés

⁃ lehet-e a szembenézésnek esztétikája? Maga a kérdéssorozat szerkezete jelenti ekkor a nyelvet, a világról alkotott vélemény jellegét, minőségét.

⁃ ma, most 10 perce összeállítottam egy szobrot, melyet tavaly nyáron kezdtem el, és melyen egy hónapja dolgozom. Ahogy összeállt a szobor, és nézem, érzem, a tekintetem egyre mélyül, valahogy mindinkább megszilárdul a nézésem, a tartásom. A szobor az én gerincem, a szobor adja a tartásom. Boldog vagyok, hogy szobrász lehettem.

17 07 2011

⁃  Meleg van, tikkasztó meleg, alig haladok a gránittal. A telep ilyenkor még jobban riasztó, mint máskor. Tisztességes szeméttelep. Ebben a tisztességben a kövek és törmelékek, építkezési hulladékok egyvelegében kell faragnom. Mi is ez a belső kényszer? Se megrendelő, se érdeklődő. Csak meleg, por, fáradtság. Azt hiszem az ami még mindig hajt, hogy ez még mindig szebb, mint az a világ amely körülvesz. A mű, a szobor a maga elképzelt környezetével is üzen. Ezt tehettem volna. A műveim, ha fennmaradnak, múzeumban, parkokban, háborúban, leomlásban is ott lesznek. Üzenet a csendről, a békéről, a minden áron való élni akarás keserű szépségéről.

26 10 2011

⁃ Alig van erőm dolgozni. Részint a betegség után, de talán valami más is van itt. A tét nélküli játék a legnehezebb. Faragni itt úgy csak magamban, magamnak faragok. Erővel rendet tettem a műhelyben. Mégis alig láttam a munka kiemelkedésének reményét. 

A faragás mindig tartalmazta nekem ezt a szétesettséget, amely a munka közben elkap. A faragás ebben a különleges tett, beépíteni a szoborba, beleroncsolni a annak a felületébe a reménytelenség nyomait. 

Talán így lesz a az egész, a reménytelenség üzenete a remény. 

28 11 2011 

⁃ A szobrom mostani készítése egy furcsa súlyozást, az egyensúly megtartását jelenti számomra. Miért is dőlnek, feszülnek a szobraim? Magam is eltűnődök ezen. A kikibillent egyensúly rizikós önmeghatározásának mozdulatait látom rajtuk. 

De van még valami, ami ezen is túlmutat. A szétesett, raktáron tartott szobraim  egy töredékes életművet mutatnak. A szoborkészítés így lesz több, mint egyszerű statikai önmeghatározások lenyomata. A kövek épp az elhagyatottság, a felejtés láthatatlan, roppant légrétegére támaszkodnak. A szobrász ebben a senki se várt állapotban a semminek támasztja szobrát. Ha valaki megérti a a szobor formáit, az ebből a gesztusból adódó, szinte egyedüli motívumot be tudja fogadni, akkor a tér elhagyott természete megszűnik, valami új viszony jön létre. A szobor a létezéssel kialakított új viszony megteremtésével üzen. 

A szobrászatom egy megbillent kultúra ellenében tett megtámasztási gesztus, egy kibillent kultúrában tett egyensúlyteremtési kísérlet.

⁃ Szobrászatom a kibillent kultúrában végrehajtott egyensúly keresés pillanatait rögzíti.

Tudja a faszom, mi a szobrászatom. Valami kibillent körölöttem. Igyekszem felállítani amit tudok, a formák izgató hatására keletkezett motívumot.

⁃ A szobor készítése számomra a reménytelenséggel való szembenézést jelenti. Maga az elkészült szobor már magába itta az ellehetetlenülés ellenvetését. Az alkotás részvét magunk iránt, a születés gyásztávirata.

Egyfajta boldog születési üzenet a postán kapható egyetlen gyásztáviraton. "Reeszvettel tudatom hogy leetezesuunk egyetlen remeenye megszuuletett -stop. Aapolja beekeet az emleekezes - stop - Eevike jool van -stop Aadaam -stop"

XIX ≠ XXI

No picture: 635 x 374 pixel

"Mert az igazi probléma, amelyet ma az emlékezet szakralizációja felvet, az, hogy vajon az egyenjogúsítás és a felszabadítás pozitív elve, amely az emlékezetet élteti, hogyan, miért és mikor fordul át, és válik a bezárkózás egyik formájává, a kirekesztés motívumává és harci fegyverré. Az emlékezet visszakövetelése elvileg egyfajta felhívás az igazságosságra. Következményeit tekintve azonban gyakran vált gyilkosságra való felhívássá." 
Pierre Nora: Emlékezetdömping

Modellt keresünk a történelemben. Hogy néz ki a világ? Nem is olyan egyszerű tetten érni ennek a kérdésnek a valódi súlyát. A forma megtalálásának kényszere, a hogyan élünk metaforájának keresése, mindig félelmetesen gomolyog bennünk. A képalkotás olyan reménység, melyhez fordulva lehetőséget kapunk, hogy egy olyan világot képzeljünk el, mely még elképzelhető. Ilyen a bölény, ilyen az ember, ilyenek az istenek, ilyen a mennyei Jeruzsálem, a nagy Bumm, a civilizáció alkonya és történelem hajnala. A vízióteremtés legősibb formája a képalkotás. Egy-egy korszakváltás során ezek a a képek megrendülnek, és a biztosnak hitt valóságok felszíne alatt ismeretlen világok gomolygó örvényeit lehet megpillantani. 

Közpénzen, pályázattal. 1896-ban Magyarország politikai vezetői (akkor még királyság) történelmi festészeti pályázatot írtak ki. A pályaművek elkészültek, a művek kifizetésre kerültek, de a pályázatra készült művek még meg sem száradtak, mikor kiült a felületükön a felejtés penészvirága, a hiteltelenség. Lyka Károly, mint kortárs, azt írta, nem az alkotók tehettek erről. Maga a műfaj, a történelmi festészet, mint művészi kifejezésre és történeti  igazságokat összefoglalásra alkalmas műfaj, addigra már kihalt. A kihalt állatfajokkal gyakori probléma: kitömött madár ritkán énekel.
Közpénzen, pályázat nélkül. 2011-ben Európa területén fekvő Magyarország kormányfője megbíz egy embert, hogy egy éppen összerakott alkotmány megünnepléséhez olyan festményeket rendeljen meg, közpénzen, személyesen, mely az adott ország elmúlt szász évének jelentős pillanatai örökíti meg.

A mostani kor is identitását keresi, mit minden eddigi. Az adott ország most képletesen keresi a feltámadás formáit. A történelem folyamatának művészi ábrázolása a XIX. századi értelmezési keretek között, lássuk be 100 év múltával, most is elavult. A kormányképviselői megbízásra készült művek természetesen rosszak lettek, mert lehettek mások. A képek éppúgy nem lehetek művek, mint száz évvel azelőtt. Látható, a történelem értelmezése ilyen formában már nem lehetséges.

Az irányított kollektív emlékezet. A XIX. századi historikus történelemszemlélet kreálásában az állam új szerepet játszott. Először volt arra lehetőség, hogy a nemzetállamok kialakulása után, az állam nemzeti történelmet hozzon létre. A történelmi szerepét vesztett arisztokrácia után, az új államok szélesebb rétegek összefogására kényszerültek, melyekhez új muníciót kellett szolgáltatni. A történelemben új alakulatoknak visszamenőlegesen kellett új történelmet alkotni. A keretek romantikusak, eklektikusak és historikusak lettek. Az új történelmi tudat kialakítása ekkor járult ahhoz hozzá hogy a szélesebb lakosságnak új közösséget kovácsoljanak (Pierre Nora: Az emlékezés helyei). Ez az összehozósdi a jelenről kialakított képeivel, egy mitikus, történelmében romantikus, a külvilágot (más kultúra, más ország) erősen kizárta.  Az eklektikus művészeti keretekben a civilizáció klasszikus elemeire való hivatkozás, mit a klasszikus zenében az alaphang, láthatatlanul is ott érződött a kultúrában, csakhogy eközben a világ már régen megváltozott. A semmiből gigantikus ipari államok jöttek létre, hatalmas városokkal, vasútrendszerrel, katonasággal, élelmiszertermeléssel, emberek tömegeinek gyors áthelyezési lehetőségével, bankrendszerrel, iskolarendszerrel. Az új ipari világnak azonban romantikus önképe volt. A XIX. század végi ipari monstrumok XIX. század eleji bukolikus önképpel rendelkeztek. A létrejött ipari társadalmat lefedő köznyelv nem alakult ki. Tudjuk, mihez vezetett ez.

Az I. világháború kitörését eleinte Európa szerte kitörő örömmel fogadták. Elő a lovakat, meg a kardot, végre egy kis romantikus csihi-puhi, amely a nemzeti becsületről fog szólni. A folyamat azonban elhúzódó iszonyú háborúról szólt, lövészárkokról, gáztámadásról, géppuskáról és a háború végén megjelenő iszonyú spanyol nátháról, mely újabb milliókat tüntetett el a létezés színteréről örökre. De nem csak az áldozatok tűntek el. Az I. világháború iszonyatos emberáldozatai elemire hullatták szét az addigi történelmi szemlélet idillikus voltát. A romantikus államképet, és ahhoz csatlakozó történelemszemléletet többé nem lehet elfogadni. Az iszonyú az, hogy a II. világháború során, a legelvetemültebb szörnyállamok, köztük Magyarország, pont a romantikus nemzetállami történelmi szemlélet feltámasztásával próbálták a területszerzési indokaikat, és a  polgári lakosság elleni gyilkossági tranzakciójukat fedezni. A modern ipari civilizáció már soha nem képzelhető el a görög klasszicitáson alapuló keresztény nemzettudat értelmezésén belül. A tükör és kép együtt robbant szilánkjaival az arcba. 

Már régen nem hihetünk egy érvényes történelmi felfogást teremtő képalkotás létezésében. A művészet leszakadt erről a lehetőségről. A legtöbb alkotó tudja ezt. A világ több helyén még a politikusok is olvastak erről. A XIX. századi értelmezési keretek újragyúrása csak akkor lehetséges, ha valaki előre megfontolt szándékkal tudathasadást idéz elő, hogy a történelem tapasztalatából kihagyhasson 100 évet. A XIX század történelmi szemlélete, államfelfogása nem melegíthető fel a XXI. század elején állami segédlettel. Ha mégis sikerül, félek nem lesz már olyan képalkotó, aki a maradékról hírt adhasson egy marslakó Fortinbras-nak.  Nem lesz akkor már se marslakó, se Fortinbras.  A történelem fog eltűnni egyszer és mindenkorra. "A többi néma csend."

Dark Frames

Mohácsi András: Dark and dark, 2010, black pigment, paper, 70x100 cm

"és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban."

Hetek óta töprengek, hogyan tudnék megszólalni. Könnyű beszédben önteni a gyors reflexiót, de az a miről most írok nehezen körülírható. A szorongásról, a lassan terjedő félelemről, az értelmetlenség kiterjedéséről, egy kultúra széteséséről próbálok írni. 

Egy évvel ezelőtt egy kiállításom nyílt meg. (Dark Frames, Artus Galéria, Budapest 2010). A kiállítást két hónapon át halogattam, nem készültem el az anyaggal. Vagy inkább egyre bővült  a kiállítás anyaga. Valami mélyen fojtogató érzés fogott körül, a sötétség kimondhatatlan érzése. Valamit el kellett mondanom, ami egyre jobban megjelent a munkáimban. A hazai demokratikus intézményrendszer értelmetlen ledarálása, a hazai patetikus-zavaros, az európai válságnak megágyazó gazdasági döntések, a rasszisták politikai térnyerése együttesen egy körülírható egzisztenciális bizonytalanságot jelöltek ki. 

Az akkori képek, amelyek felbukkantak a kezem nyomán, egyre sötétebbek, egyre egyszerűbbek lettek. A kiállításra készülő utolsó képek rajzok voltak. Kialakult akkor egy új technika a kezem alatt, már nem szénnel rajzoltam papírra, hanem kiszórtam a fekete pigmentet a vízszintes papírra, és ecsettel teríttem el a sötét port, majd utána fixáltam a képet. A munka folyamatában elmerülve, az eredményeket látva, különösen izgatott, képes vagyok-e a motívum lecsupaszítása során a kifejezés egyre mélyebb rétegeit feltárni. A képeimen az elmúlt évek alatt eltűntek a valamit felidéző motívumok. Bár eleinte riadva láttam ezt a kiürülést, lassan felismertem a megértés új irányát, azt, hogy innen nincsen visszaút. A rajzok, a kerengő sötétség képei láthatóvá tették, ahogyan, ahol élek.

A város és kultúrája, evvel az alcímmel jelent meg John Lukacs Budapest, 1900, című könyve (Európa, 1999). A mostani magyaroszági helyzet megértéséhez, értelmezéséhez, jó volt olvasni most a könyvet. Érdekes látni, ahogy Lukacs írásában rámutat, a XIX. század végén ért véget a hazai liberalizmus fénykora. A vasutak, utak, egészségügyi közszolgáltatás, bankrendszer, iskolarendszer, sajtóbirodalmak, irodalmi, színházi világ szinte 30 év alatt épült ki 1867 után egy rohamosan növő városban. A gazdasági bumm és a felvilágosodás XIX. századi kulturális elegye a sá1900-ra azonban a birodalom kiépítésének lendülete kezdett megtorpanni, bár a tehetelenség még vitte előre, a fejlődés lassulni kezdett. Egy olyan városban, melyben a lakosság sokszínű, egymás kultúráját közösen fejlesztő volt, a megtorpanás felszínre hozta, hogy a verseny nyerteseivel szemben a történelmi előjogait elvesztő rétegek lassan revansra készülődtek. Lukacs leírja hogyan jelenik meg a liberalizmussal szemben a keresztény "nem zsidó" fogalma, és hogyan indul el, egy addig a város és az ország életében tért nem nyerő eszme, a lassan kiterjedő antiszemitizmus. A sötétség erősödése kezdődött el egy eredendően liberális város kulturális, politikai életében.

A könyv " A bajok csírái" fejezetéből három idézetet emelek ki. Réz Mihály:  " Nem tagadom én meg az elmúlt  ötven év dicsőségét .. csak konstatálom, hogy a dicsőség még csak félszázados, a nemzet pedig ezeréves.. Nem akarom a nemzet életéből kizárni fővárosunk idegen eredetű és vallású osztályait, csak konstatálom, hogy ezek kultúrájukban máig idegenek." 

Herczeg Ferenc így szólalt fel a a Petőfi Társaság ülésén 1904-ben: "Budapest, ha nyelvében és érzelmében magyar is, vegyi összetételében sok idegen elemet egyesít, és a budapesti irodalom, ha végső céljaiban nemzeti is, szerves alkatában sok idegen elemet rejt önmagában."

Ignotus így válaszolt az elhangzottakra: " Mire való az egész megkülönböztetés magyar és nem magyar irodalom között…a magyarság szempontjainak irodalmi szemponttá és mértékké való emelése a mai irodalommal szemben, melynek emberei magyar nyelven írnak, magyarok földön élnek, s ha fejük tetejére állnának, sem tudnának egyebek lenni, mint magyarok? … Micsoda esztétikai jogon keresztelik el az "erkölcsöt" magyarnak, az "erkölcstelenséget" idegennek?…. Budapest városát nemzeti védekezés címén akarná kizárni a magyar irodalmi érdeklődés köréből … " ( 215-216 o.) 

Most 2011-ben, a budapesti főpolgármester nácikat nevezett ki egy közpénzen eltartott színház élére. A botrány abból fakad, hogy nincs botrány. Bár sokan tiltakozunk, maga a tény, hogy nácik majd közpénzen masíroznak egy színpadon, nem készteti a főpolgármestert, hogy visszavonjon, lemondjon és élete végéig szégyellje magát. Háttérben pedig az ország politikai vezetői vagy ízléstelenül hallgatnak, vagy szégyentelen morális maszatolással mellébeszélnek.

Meddig marad Európa az ami volt, egy értékeiben liberális, kultúráiban sokszínű, élhető hely? Vajon milyen lehetett még az I. és II. világháború előtt egy délelőtt  Budapesten, 1911 11 04-én? Sejtette-e valaki, hogy arról a tájról 50 éven belül egymillió embert fognak kiirtani? El tudta-e képzelni valaki akkor Európában, hogy közel 50 év alatt mintegy 100 millió embert fognak háborúkban, koncentrációs táborokban, lágerekben, internáló táborokban, börtönökben megölni?

A félelem bizonytalan, imbolygó érzéssel tölt el. Lehetséges, hogy a szemünk láttára esik szét eresztékeire az a rend, amelyben hittem, a lassan kiépülő demokratikus rend, a gazdaság, és a kultúra  versenyre való épülése, a globális információs mezőben megjelenő folyamatos tanulási kényszer, a szabad információáramlás, a beszűkült nemzeti alapú politizálás európai alapokra való felváltása. Valami egyre jobban szétesik.

A rajzaim bennem élő víziói most segítenek hogy beszélni tudjak, mit is érzek. A rajz, a képzőművészet nem napi publicisztika. A szorongás valami kiterjesztettebb félelem, mint a mindennapi tahók rémuralmától való rettegés. De érezhető, kitapinthatóan megváltozott valami. A sötétség terjed. Radnóti iszonyú szavai keringenek a fülemben:

"Hol azelőtt az angyal állt karddal,-

talán most senki sincs."

A rajzok keletkezését újra felidézve gazdagodik a szavak értelme is. Sem emlék, sem varázslat. A mítosznak vége. Nem az angyal, az angyal lehetősége tűnt el. Csak az űr néz vissza ránk a tekintetünkben.