Dark Frames

Mohácsi András: Dark and dark, 2010, black pigment, paper, 70x100 cm

"és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban."

Hetek óta töprengek, hogyan tudnék megszólalni. Könnyű beszédben önteni a gyors reflexiót, de az a miről most írok nehezen körülírható. A szorongásról, a lassan terjedő félelemről, az értelmetlenség kiterjedéséről, egy kultúra széteséséről próbálok írni. 

Egy évvel ezelőtt egy kiállításom nyílt meg. (Dark Frames, Artus Galéria, Budapest 2010). A kiállítást két hónapon át halogattam, nem készültem el az anyaggal. Vagy inkább egyre bővült  a kiállítás anyaga. Valami mélyen fojtogató érzés fogott körül, a sötétség kimondhatatlan érzése. Valamit el kellett mondanom, ami egyre jobban megjelent a munkáimban. A hazai demokratikus intézményrendszer értelmetlen ledarálása, a hazai patetikus-zavaros, az európai válságnak megágyazó gazdasági döntések, a rasszisták politikai térnyerése együttesen egy körülírható egzisztenciális bizonytalanságot jelöltek ki. 

Az akkori képek, amelyek felbukkantak a kezem nyomán, egyre sötétebbek, egyre egyszerűbbek lettek. A kiállításra készülő utolsó képek rajzok voltak. Kialakult akkor egy új technika a kezem alatt, már nem szénnel rajzoltam papírra, hanem kiszórtam a fekete pigmentet a vízszintes papírra, és ecsettel teríttem el a sötét port, majd utána fixáltam a képet. A munka folyamatában elmerülve, az eredményeket látva, különösen izgatott, képes vagyok-e a motívum lecsupaszítása során a kifejezés egyre mélyebb rétegeit feltárni. A képeimen az elmúlt évek alatt eltűntek a valamit felidéző motívumok. Bár eleinte riadva láttam ezt a kiürülést, lassan felismertem a megértés új irányát, azt, hogy innen nincsen visszaút. A rajzok, a kerengő sötétség képei láthatóvá tették, ahogyan, ahol élek.

A város és kultúrája, evvel az alcímmel jelent meg John Lukacs Budapest, 1900, című könyve (Európa, 1999). A mostani magyaroszági helyzet megértéséhez, értelmezéséhez, jó volt olvasni most a könyvet. Érdekes látni, ahogy Lukacs írásában rámutat, a XIX. század végén ért véget a hazai liberalizmus fénykora. A vasutak, utak, egészségügyi közszolgáltatás, bankrendszer, iskolarendszer, sajtóbirodalmak, irodalmi, színházi világ szinte 30 év alatt épült ki 1867 után egy rohamosan növő városban. A gazdasági bumm és a felvilágosodás XIX. századi kulturális elegye a sá1900-ra azonban a birodalom kiépítésének lendülete kezdett megtorpanni, bár a tehetelenség még vitte előre, a fejlődés lassulni kezdett. Egy olyan városban, melyben a lakosság sokszínű, egymás kultúráját közösen fejlesztő volt, a megtorpanás felszínre hozta, hogy a verseny nyerteseivel szemben a történelmi előjogait elvesztő rétegek lassan revansra készülődtek. Lukacs leírja hogyan jelenik meg a liberalizmussal szemben a keresztény "nem zsidó" fogalma, és hogyan indul el, egy addig a város és az ország életében tért nem nyerő eszme, a lassan kiterjedő antiszemitizmus. A sötétség erősödése kezdődött el egy eredendően liberális város kulturális, politikai életében.

A könyv " A bajok csírái" fejezetéből három idézetet emelek ki. Réz Mihály:  " Nem tagadom én meg az elmúlt  ötven év dicsőségét .. csak konstatálom, hogy a dicsőség még csak félszázados, a nemzet pedig ezeréves.. Nem akarom a nemzet életéből kizárni fővárosunk idegen eredetű és vallású osztályait, csak konstatálom, hogy ezek kultúrájukban máig idegenek." 

Herczeg Ferenc így szólalt fel a a Petőfi Társaság ülésén 1904-ben: "Budapest, ha nyelvében és érzelmében magyar is, vegyi összetételében sok idegen elemet egyesít, és a budapesti irodalom, ha végső céljaiban nemzeti is, szerves alkatában sok idegen elemet rejt önmagában."

Ignotus így válaszolt az elhangzottakra: " Mire való az egész megkülönböztetés magyar és nem magyar irodalom között…a magyarság szempontjainak irodalmi szemponttá és mértékké való emelése a mai irodalommal szemben, melynek emberei magyar nyelven írnak, magyarok földön élnek, s ha fejük tetejére állnának, sem tudnának egyebek lenni, mint magyarok? … Micsoda esztétikai jogon keresztelik el az "erkölcsöt" magyarnak, az "erkölcstelenséget" idegennek?…. Budapest városát nemzeti védekezés címén akarná kizárni a magyar irodalmi érdeklődés köréből … " ( 215-216 o.) 

Most 2011-ben, a budapesti főpolgármester nácikat nevezett ki egy közpénzen eltartott színház élére. A botrány abból fakad, hogy nincs botrány. Bár sokan tiltakozunk, maga a tény, hogy nácik majd közpénzen masíroznak egy színpadon, nem készteti a főpolgármestert, hogy visszavonjon, lemondjon és élete végéig szégyellje magát. Háttérben pedig az ország politikai vezetői vagy ízléstelenül hallgatnak, vagy szégyentelen morális maszatolással mellébeszélnek.

Meddig marad Európa az ami volt, egy értékeiben liberális, kultúráiban sokszínű, élhető hely? Vajon milyen lehetett még az I. és II. világháború előtt egy délelőtt  Budapesten, 1911 11 04-én? Sejtette-e valaki, hogy arról a tájról 50 éven belül egymillió embert fognak kiirtani? El tudta-e képzelni valaki akkor Európában, hogy közel 50 év alatt mintegy 100 millió embert fognak háborúkban, koncentrációs táborokban, lágerekben, internáló táborokban, börtönökben megölni?

A félelem bizonytalan, imbolygó érzéssel tölt el. Lehetséges, hogy a szemünk láttára esik szét eresztékeire az a rend, amelyben hittem, a lassan kiépülő demokratikus rend, a gazdaság, és a kultúra  versenyre való épülése, a globális információs mezőben megjelenő folyamatos tanulási kényszer, a szabad információáramlás, a beszűkült nemzeti alapú politizálás európai alapokra való felváltása. Valami egyre jobban szétesik.

A rajzaim bennem élő víziói most segítenek hogy beszélni tudjak, mit is érzek. A rajz, a képzőművészet nem napi publicisztika. A szorongás valami kiterjesztettebb félelem, mint a mindennapi tahók rémuralmától való rettegés. De érezhető, kitapinthatóan megváltozott valami. A sötétség terjed. Radnóti iszonyú szavai keringenek a fülemben:

"Hol azelőtt az angyal állt karddal,-

talán most senki sincs."

A rajzok keletkezését újra felidézve gazdagodik a szavak értelme is. Sem emlék, sem varázslat. A mítosznak vége. Nem az angyal, az angyal lehetősége tűnt el. Csak az űr néz vissza ránk a tekintetünkben.