XIX ≠ XXI

No picture: 635 x 374 pixel

"Mert az igazi probléma, amelyet ma az emlékezet szakralizációja felvet, az, hogy vajon az egyenjogúsítás és a felszabadítás pozitív elve, amely az emlékezetet élteti, hogyan, miért és mikor fordul át, és válik a bezárkózás egyik formájává, a kirekesztés motívumává és harci fegyverré. Az emlékezet visszakövetelése elvileg egyfajta felhívás az igazságosságra. Következményeit tekintve azonban gyakran vált gyilkosságra való felhívássá." 
Pierre Nora: Emlékezetdömping

Modellt keresünk a történelemben. Hogy néz ki a világ? Nem is olyan egyszerű tetten érni ennek a kérdésnek a valódi súlyát. A forma megtalálásának kényszere, a hogyan élünk metaforájának keresése, mindig félelmetesen gomolyog bennünk. A képalkotás olyan reménység, melyhez fordulva lehetőséget kapunk, hogy egy olyan világot képzeljünk el, mely még elképzelhető. Ilyen a bölény, ilyen az ember, ilyenek az istenek, ilyen a mennyei Jeruzsálem, a nagy Bumm, a civilizáció alkonya és történelem hajnala. A vízióteremtés legősibb formája a képalkotás. Egy-egy korszakváltás során ezek a a képek megrendülnek, és a biztosnak hitt valóságok felszíne alatt ismeretlen világok gomolygó örvényeit lehet megpillantani. 

Közpénzen, pályázattal. 1896-ban Magyarország politikai vezetői (akkor még királyság) történelmi festészeti pályázatot írtak ki. A pályaművek elkészültek, a művek kifizetésre kerültek, de a pályázatra készült művek még meg sem száradtak, mikor kiült a felületükön a felejtés penészvirága, a hiteltelenség. Lyka Károly, mint kortárs, azt írta, nem az alkotók tehettek erről. Maga a műfaj, a történelmi festészet, mint művészi kifejezésre és történeti  igazságokat összefoglalásra alkalmas műfaj, addigra már kihalt. A kihalt állatfajokkal gyakori probléma: kitömött madár ritkán énekel.
Közpénzen, pályázat nélkül. 2011-ben Európa területén fekvő Magyarország kormányfője megbíz egy embert, hogy egy éppen összerakott alkotmány megünnepléséhez olyan festményeket rendeljen meg, közpénzen, személyesen, mely az adott ország elmúlt szász évének jelentős pillanatai örökíti meg.

A mostani kor is identitását keresi, mit minden eddigi. Az adott ország most képletesen keresi a feltámadás formáit. A történelem folyamatának művészi ábrázolása a XIX. századi értelmezési keretek között, lássuk be 100 év múltával, most is elavult. A kormányképviselői megbízásra készült művek természetesen rosszak lettek, mert lehettek mások. A képek éppúgy nem lehetek művek, mint száz évvel azelőtt. Látható, a történelem értelmezése ilyen formában már nem lehetséges.

Az irányított kollektív emlékezet. A XIX. századi historikus történelemszemlélet kreálásában az állam új szerepet játszott. Először volt arra lehetőség, hogy a nemzetállamok kialakulása után, az állam nemzeti történelmet hozzon létre. A történelmi szerepét vesztett arisztokrácia után, az új államok szélesebb rétegek összefogására kényszerültek, melyekhez új muníciót kellett szolgáltatni. A történelemben új alakulatoknak visszamenőlegesen kellett új történelmet alkotni. A keretek romantikusak, eklektikusak és historikusak lettek. Az új történelmi tudat kialakítása ekkor járult ahhoz hozzá hogy a szélesebb lakosságnak új közösséget kovácsoljanak (Pierre Nora: Az emlékezés helyei). Ez az összehozósdi a jelenről kialakított képeivel, egy mitikus, történelmében romantikus, a külvilágot (más kultúra, más ország) erősen kizárta.  Az eklektikus művészeti keretekben a civilizáció klasszikus elemeire való hivatkozás, mit a klasszikus zenében az alaphang, láthatatlanul is ott érződött a kultúrában, csakhogy eközben a világ már régen megváltozott. A semmiből gigantikus ipari államok jöttek létre, hatalmas városokkal, vasútrendszerrel, katonasággal, élelmiszertermeléssel, emberek tömegeinek gyors áthelyezési lehetőségével, bankrendszerrel, iskolarendszerrel. Az új ipari világnak azonban romantikus önképe volt. A XIX. század végi ipari monstrumok XIX. század eleji bukolikus önképpel rendelkeztek. A létrejött ipari társadalmat lefedő köznyelv nem alakult ki. Tudjuk, mihez vezetett ez.

Az I. világháború kitörését eleinte Európa szerte kitörő örömmel fogadták. Elő a lovakat, meg a kardot, végre egy kis romantikus csihi-puhi, amely a nemzeti becsületről fog szólni. A folyamat azonban elhúzódó iszonyú háborúról szólt, lövészárkokról, gáztámadásról, géppuskáról és a háború végén megjelenő iszonyú spanyol nátháról, mely újabb milliókat tüntetett el a létezés színteréről örökre. De nem csak az áldozatok tűntek el. Az I. világháború iszonyatos emberáldozatai elemire hullatták szét az addigi történelmi szemlélet idillikus voltát. A romantikus államképet, és ahhoz csatlakozó történelemszemléletet többé nem lehet elfogadni. Az iszonyú az, hogy a II. világháború során, a legelvetemültebb szörnyállamok, köztük Magyarország, pont a romantikus nemzetállami történelmi szemlélet feltámasztásával próbálták a területszerzési indokaikat, és a  polgári lakosság elleni gyilkossági tranzakciójukat fedezni. A modern ipari civilizáció már soha nem képzelhető el a görög klasszicitáson alapuló keresztény nemzettudat értelmezésén belül. A tükör és kép együtt robbant szilánkjaival az arcba. 

Már régen nem hihetünk egy érvényes történelmi felfogást teremtő képalkotás létezésében. A művészet leszakadt erről a lehetőségről. A legtöbb alkotó tudja ezt. A világ több helyén még a politikusok is olvastak erről. A XIX. századi értelmezési keretek újragyúrása csak akkor lehetséges, ha valaki előre megfontolt szándékkal tudathasadást idéz elő, hogy a történelem tapasztalatából kihagyhasson 100 évet. A XIX század történelmi szemlélete, államfelfogása nem melegíthető fel a XXI. század elején állami segédlettel. Ha mégis sikerül, félek nem lesz már olyan képalkotó, aki a maradékról hírt adhasson egy marslakó Fortinbras-nak.  Nem lesz akkor már se marslakó, se Fortinbras.  A történelem fog eltűnni egyszer és mindenkorra. "A többi néma csend."