Szalontai Ábel a Kult7 Labor kiállításán, 2026 02 02-én

Szemközt a fénnyel

Szalontai Ábel: Szemközti testek című kiállítása a Kult7 Laborbanérzem: ami c

Szalontai Ábel szobor-tematikájú fotográfiai sorozatának első olyan kiállítása, ahol a képek együttese összegző állításként lépnek fel. A falakon levilágított és előhívott nagyítások láthatóak, mellettük a teljes negatívanyag kontaktmásolatai, valamint két szoborfotó nagyméretű, rizspapírra nyomtatott negatívja úszik be a térbe. A kiállítás nem pusztán képeket mutat, hanem egy fotográfiai gondolkodás anyagi, időbeli és döntési struktúráját teszi láthatóvá. Szalontai Ábel az 1990-es közepétől napjainkig fotózta szobraim, és ezek a képek láthatóak most a Kult7 Labor falain és felfüggesztve a térben.

A szobor és a fotográfia viszonyát a 19. század közepe óta egy folyamatosan bővülő művészettörténeti diskurzus alakítja. E diskurzus egyik alapvető felismerése – amelyet a Skulptur im Licht der Fotografie – Von Bayard bis Mapplethorpe című kötet foglal össze – az, hogy a fotográfia nem pusztán a szobor dokumentációs médiuma, hanem önálló értelmező és jelentésképző aktus. A kérdés már régóta nem az, hogyan lehet „jól” lefotózni egy szobrot, hanem az, hogy a fotográfus szándékai nyomán milyen ontológiai viszony jön létre tárgy, tér, fény és kamera között. 

Ebben az értelemben Ábel szobor-tematikájú fotográfiai sorozata világosan illeszkedik abba a történeti ívbe, amelyet Erika Billeter „kiterjesztett dialógusként” ír le: a fotográfia itt nem közvetít, hanem társszereplőként lép be a szobrászati gondolkodás terébe. Ugyanakkor Szalontai munkái nem pusztán folytatják ezt a hagyományt, hanem új hangsúlyokat hoznak létre a digitalizáció korában. Ezen hangsúlyok első átfogó, kiállítási formában megfogalmazott összegzése a Szemközti testek kiállítás. Bár az 2017-es kötetben a legtöbb kép már szerepelt, most kiegészülve a legújabb fotókkal, az első olyan kiállítás, amelyben Szalontai Ábel egységes koncepció mentén mutatja be a szobrokat értelmező fotográfiai sorozatát: a pozitív nagyításokat, a kontaktokat és a negatívokat.

A digitális képalkotás korában Szalontai tudatosan választotta a nagyméretű analóg technikát. A Linhof kamera, a nagyméretű negatív és a kézi előhívás nem nosztalgikus gesztusok, hanem ontológiai állítások. A nagyméretű negatív lassít, ellenáll, és súlyt ad a döntéseknek; kizárja a végtelen variálhatóság illúzióját.A kontaktmásolatok nem mellékanyagok, hanem a fotográfiai látás etikájának lenyomatai. A fotó itt nem pillanat, hanem folyamat: keresés, elutasítás, koncentráció.

Szalontai fotográfiáin a szobrok drámai megvilágításban, gyakran éjszakai környezetben jelennek meg. Ezek a képek nem természeti fényviszonyokat rögzítenek, hanem színpadi tereket hoznak létre. A fény nem leíró elem, hanem strukturáló erő. A mély feketékben a szobrok nem eltűnnek, hanem megszületnek. Felületeik a sötétségből lépnek elő, nem lezárt formaként, hanem időben feszülő jelenlétekként. Itt nem az olvashatóság, hanem az egzisztenciális helyzet válik elsődlegessé.

A Skulptur im Licht hagyományában a fotográfia gyakran fragmentál és új nézőpontokat nyit. Szalontai azonban tovább lép: fotóin a szobrok ontológiailag elidegenednek. Ezt különösen hangsúlyozzák a rizspapírra nyomtatott nagyméretű negatívok. A tónusok megfordulása olyan ideális – valójában irreális – teret hoz létre, amelyben a szobrok angyali értelemben vett entitásokként jelennek meg. Az angelos, a görög küldött fogalom itt nem esztétikai idealizáció, hanem az üzenethordozás  megfogalmazása: a szobor köztes lénnyé válik anyag és jelentés, test és jel között.

A kiállítás terében körbejárva, ebben az értelemben mondható el: Szalontai Ábel szobor-tematikájú fotográfiái nem reprodukciók, illusztrációk. A képek önálló műalkotások, amelyek egy fotográfus világlátásáról tesznek tanúságot. A képek nem egyszerűen a szobrokról szólnak, hanem arról a világról, amelyben a szobrok megjelennek.A fotográfia itt nem alárendelt médium, hanem autonóm gondolkodási forma. Szalontai munkái nemcsak részei a Skulptur im Licht hagyományának, hanem annak kortárs továbbgondolásai.

Szalontai így fogalmazott a kiállítás tárlatvezetése során: 

„Azt érzem: ami csendnek érződik, az valójában rettenetesen hangos. Tehát nincs is csend. Ami csendnek tűnik, az sem az. És ez az egy valós helyzet: úgy próbálom csendesíteni a csendnek tűnő zajt. ...  Talán ennek a két negatívnak is ehhez van köze: hogy ennek a térnek a hangját kiszelídítettük. Amikor úgy gondolsz a térre, hogy ami fontos benne, azt témának tartod — de közben kiszorítod a térből — akkor tulajdonképpen megszűnik a tere. Megszűnik az az akusztikai helyzet is, amelyben a hangot értelmezni tudnád. Viszont abban, amit kiszorít, ez a negatív tér egyre tömörebb lesz. Ott válik izgalmassá. Valami történik benne — nem tudom pontosan mi — de mégis megindul. Mintha ezt keresné.”

A csend itt már nem a hang hiányaként, hanem az értelmezési feltételek hangolásaként jelenik meg, és a tér sűrű, intenzív jelenlétének tapasztalatához vezet. Ebben az összefüggésben a fotográfia nem reprezentációs médiumként, hanem érzékelési helyzetet létrehozó aktusként működik. A kiállítás így nem pusztán képeket mutat, hanem a jelenlét keletkezésének feltételeit vizsgálja.

A szobrászat a formákon keresztül a téralkotással foglalkozik. A művészet nem feltétlenül dokumentálni, hanem bővíti, kiterjeszti a kulturális teret számunkra. Szalontai Ábel fotói is új tereket hoznak létre. A Szemközti testek fotói nem kísérik a szobrokat, hanem önálló műalkotásokként állnak meg. Nem magyaráznak, hanem állítanak. És ebben az állításban a szobor nem az, ami volt, hanem az, amivé a fotográfiai látás által válhat.

 

---

Lábjegyzetek

1. Erika Billeter (szerk.): Skulptur im Licht der Fotografie – Von Bayard bis Mapplethorpe. Benteli Verlag, Bern, 1997.
2. Mohácsi András – Szalontai Ábel: Mohácsi András és kövei. Ex-Bb Kiadói Kft., 2017.
3. Szalontai Ábel: Szemközti testek, kiállítás, Kult7 Labor, 2026. február 4. – március 4., kurátor: Farkas Tiffany.
4. Szalontai Ábel, a kiállításán elhangzott mondatai, Kult7 Labor 2026 február 10.

      A kiállítás megnyitóján Váradi Júliával, Kult7 Galéria, 2026 02 04.,Cerkl Gábor fotója

Hallod-e te sötét árnyék

Váradi Júlia Café Péntek műsorának részlete, pontosított leirat, Klub Rádió, 2026, február 13., 25-36. perc

Váradi Júlia: – Mohácsi András kiállítása megnyitóján vagyunk a Kult7 nevű galériában a Klauzál téren. A kiállítás címe is már kérdéseket vet fel. Black and White, ha magyarul fordítjuk fekete, de miért? és miért? Ez egy szóvicc is, valójában angolul, de nem érzem azt, hogy ennek a vicc lenne a témája, sőt, sokkal inkább a fekete, mint nem mint a sötétség, hanem inkább mint az ismeretlenség az, amit ez a kiállítás nekem a képek által és a szobrok által üzen, mert itt mindkét alkotásformából találunk példákat. 

Mohácsi András: – Valami hasonlóra gondolkoztam, mikor ez a cím gomolygott bennem. Egyrészt van egy csodálatos verse Orbán Ottónak, az a címe, hogy Hallod-e sötét árnyék, ami egy tánc dallamra íródott, és azt nagyon szeretem benne, hogy megszólítja a sötétséget. És ez a gesztus, az emberi létnek egy fontos témája, és engem is sok fajta módon érintette ez meg. Most ebben a terem részben ülünk, ahol csak grafikák vannak. És csak fekete-fehér, fekete-szürkék. Ezek voltak azok az első rajzok. 2010-ben kezdődött nálam egy folyamat. 

Váradi Júlia: – Egy változás, egy alapvető változás.

Mohácsi András: – Egy mély szorongás töltött el. És most, amikor ezt a kiállítást összeraktuk, ez összefoglalja annak a grafikai alapjait, utal valamelyest az utolsó festészeti korszakomra, a Tallisz sorozatra és erre az utolsóra, ami itt látható, ennek címe a Black and Why. Ugye a sötétség, ami imbolyog közöttünk, de nekem az a sejtésem, hogy művészként az a dolgunk, hogy jelezzük, hőmérői vagyunk a közérzetnek. És az a közérzet, ami megváltozott Európában, megváltozott a világban, az itt van, de nekünk erről beszélnünk kell. 

Váradi Júlia: – Ha belenézünk a sötétség mélyébe, ha feltesszük a kérdést, hogy Why, hogy valami miért váltsötétebbé, mint amilyen korábban volt, vagy a világosságból miért lett sötétség, akkor ezt művészileg tényleg meg lehet fogalmazni?

 

Mohácsi András: – Én azt gondolom, hogy azt lehet megfogalmazni, ami bennünk gomolyog. Én nagyon szerettem fiatalkoromban Dalinak a Polgárháború előérzete című testményét, ami egy szörnyű furcsa szürreális kép, és ez 1936. 

Váradi Júlia: – Az iszonyú.

Mohácsi András: – És nagyon szerettem a Goya-nak is a rajzait, festményeit, és a Radnótinak is a verseit. Ha belegondolok, ott gomolygott valami akkor már az, ami később valódivá vált. Olvasva a Mózes második könyvében, amikor a Mózes a fáróval beszélget, akkor azt mondja, hogy sötétséget állít és tapinthatóvá vált a sötétség. Egyszerűen egy kicsit másképp olvasható az eredeti szöveg, de az angol változat nyomán ismerjük mi így. És ez, ez ami engem érdekel, hogyha mi halljuk azt a sötétséget, már érezzük, és meg tudjuk fogni, akkor azt kötelességünk elmondani. És ilyen szempontból volt érdekes ez a kiállításnak az elkészítése Farkas Tiffanyval, a kiállítás kurátorával, és szerintem szép összefoglaló képet kitettünk erről a folyamatról. 

Váradi Júlia: – Mert ő azt érezte, hogy a képekből kirakjátok ezt a sejtést. 

Mohácsi András: – Igen, és én azt éreztem, egyre jobban látszik, hogy miért, mi születik itt meg bennem, és szerintem közöttünk. 

Váradi Júlia: – Azért arra nagyon kíváncsi vagyok, hogyha ezt mondod, hogy meg kell fogni a sötétséget, és érzékeltetni kell, hogy mi zajlik körülöttünk. Ott azokkal a képekkel, amik a másik teremben vannak, ahol megkísérled a színeket is a feketével összevetni, ott tehát arra késztettél minket nézőket, hogy a gondolkodásunkban azért engedjük helyét a színeknek. 

Mohácsi András: – Ez számomra nagyon fontos, amit mondasz, és nagyon köszönöm, hogy ezt felemlíted. Azt éreztem, hogy amikor ez a munka elkezdődött, hogy nagyon nehezen működött ez a sorozatom, és csak egyetlen egy képet láttam magam előtt. Az az első kép a című Black and Why, egy feketét és egy izzó narancssárgát mutat meg, és sokáig nem mertem megfesteni, és nem tudtam miért. Amikor már megfesettem,onnantól fogva azt érzem, hogy itt egy ilyen gát kiszakadt belőlem. Láthatóak a képeken, mintha kettéosztana a felület egy képen belül számomra, és egyszerre van az iszonyat, a fenségesség és sötétségnek a szorongása, és a kiszakadó öröm. És én azt érzem, hogy ebben a dichotómiájában élek, ebben a kettősségében vagyok, hogy egyszerre zuhanok, és a zuhanásban érzem magam, és egyszer csak ebben a zuhanásban lelassul az idő, és azt érzem, hogy hú.., de szép a világ. 

Váradi Júlia: – Ezek a szobrok itt kőből, gránitból láthatóak. Ezek a gránitszobrok felidézik az emberben azt a gyönyörű emlékművet, amit a Városmajori Templom előtt készítettél, bár más az anyaga és más a formája is, de valahogy megjelenik itt a felfelé törekvés és annak megakadályozása is. Tehát egyszerre felfelé és egyszerre lefelé - ez jut eszébe, nekem legalábbis ezekről a szobrokról. Róluk is tudsz valami hasonlóan érdekeset mondani? 

Mohácsi András: – Azt nem tudom, hogy érdekeset tudok-e mondani. Azt el tudom mondani, hogy a szobrok nehezen születnek. Gyorsan rajzolok, nagyon gyorsan sokat rajzolok szobrokat, de amikor ez szoborrá változik, az egy más idő -  amikor verset ír az ember, verset nem írni volna jó. Nem jó csinálni a munkákat, amikor nehéz dolgokkal foglalkozunk. És az az emlékmű, az életemnek egy nehéz időszakában született, mert nehéz a téma. Nehéz a téma, hogy a pusztulásba kell, magunkba, a közösségünkbe és a múltunkba belenézni. És ez egy olyan feszültség, amelyet nem biztos, hogy elbírunk. Az embernek néha a szeme megpattan egy fénytől vagy egy hangtól szakad a dobhártyája. A múltkor, - te is ott voltál - amikor a XII. kerület megemlékezett januárban a városmajori vérengzésekről. Három helyszínen volt a megemlékezés, ott ahol több száz embert legyilkoltak a magyar nyilasok, akkor mondtam el, hogy le tudtam fotózni életemben először azt a szobrot úgy, hogy hóesés volt, és a szobor két eleme között a világítás most újra működik, és ez a fény, az fölment a hóesésben, a szobron túl. 

Váradi Júlia: – Föl, a templomtorony tetejéig.

Mohácsi András: – Hát valahol meg párhuzamosan azzal ment fölfele, mint egy... bocsánat, most profán leszek: ima. És én azt érzem, hogy a szobraim valami ilyesmik, hogy mennek fölfele talán oldalt is. Nem tudom pontosan megfogalmazni még  ezeket a dolgokat. 

Váradi Júlia: – Köszönöm Mohácsi Andrásnak! Úgy érzem, hogy a beszélgetésünk végére ideillik a beszélgetés elején emlegetett Orbán Ottó vers, amelyre Mohácsi András utalt. Úgyhogy én ezt a verset most elolvasom:

 

Orbán Ottó: Hallod-e te sötét árnyék

Változat egy csángó népdalra
Lászlóffy Aladárnak

Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép.
Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép.
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.

 

Ha te vagy az ég kabátja, én vagyok az, aki váltja,
Én vagyok az, aki vakon bámulok ki az ablakon.
Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.
Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.

 

Nyisd meg nekem a dombtetőt, a dombtetőn a temetőt.
A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt,
Hadd készítsek ott heverőt, hadd feküdjem le a sárba,
Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba.

 

Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű.
Ősz szakállal mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre.
Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be.
Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.

 

Nyílt és sötét

 

Nyílt és sötét

Zoya Shu Integrity / Teljesség című kiállítása a KULT7 Labor-ban

 

Tegnap láttam egy fotó kiállítást Budapesten. Zoya Shu dokumentarista fotóművész kiállítása mélyen megrázott. 

A kiállítás két térben látható, a terekben mutatott képek összefüggenek egymással. A képek Ukrajnában készültek. 

Az egyik képsorozat közeli portré fotókat mutat, színes képek ezek, melyeken katonai öltözékekben látunk embereket, szűk kép kivágásban. Olyan mintha egy fényképezőgépen keresztül mi magunk próbálnánk lefotózni valakiket. 

A másik teremben fekete-fehér képeket látunk. Közeli képek, emberi testek részleteit látjuk. Háborús sérülések nyomait, sebhelyeit, a csonkolások visszavonhatatlan tényeit nézhetjük a képeken. 

De ezek között a képek között van két olyan kép is, amely nem egyszerűen sérülést mutat. Olyan emberi beavatkozások testi nyomait láthatjuk az emberi testeken, amelyek nem az iszonyat véletlenszerűsége okozott, hanem valami más. Az egyik képen valaki hátába késsel bevágott hatalmas horogkereszt hegeit láthatjuk. A másik képen egy fejen elkövetett durva hegek nyomaiból azt olvashatjuk ki: Szlava Russia, és egy nagy Z betű, az Ukrajnába bevonuló orosz katonák jelét. A két fotón látott sebeket oroszok emberek követték el ukrán emberek testén, bosszúból. 

 

A II. Világháború alatt megtörtént Holokauszt nyilvánvalóvá tette, hogy az emberi gonoszság nemhogy nem veszett ki a felvilágosodás nyomán, hanem új társadalmi hierachiában új technológiai szintekre lépett. Nemcsak az egykori fronton haltak meg sok millióan, hanem több mint 6 milló embert haláltáborokban öltek meg szerte Európában. 

Az Auswitz-ban működő tábor orvosa, Mengele embereken kísérletezett. A jogfosztás megtervezése, a háború elindítása, a szisztematikus gyilkolás rendszerének kialakítása az emberi civilizáció pozitív megítélésnek végleges megrendülését hozta el. 

 

Most mondatokat szeretnék írni, arról, hogy embereken kísérletezni, ember kínozni milyen iszonyat. De ezek a képek nem csak erről szólnak már. A képeken szereplő túlélők képei az emberi létre kérdeznek rá.

 

A kiállítás első részében tiszta tekintetű embereket látunk, egykori civileket, akik felvállalták az orosz hadsereg ellen harcot. Látatunk valakiket, akik Bucsa rettenetes, nyílt, civil áldozatokat megkínzó orosz katonák a mészárlásai után vállalták a harcot az orosz hadsereg ellen. A kiállítás második részében az iszonyatot látjuk.

El kell fordítani a szemünket. Nem tudjuk nézni a képeket. Bele kell nézni a katonák, nők és férfiak szemébe, de igazán nem lehet. 

 

A háború mi vagyunk. Az emberi faj sok-sok egyede a maga alkotta civilizációs keretek között egyelőre természetesnek látja, ha háborút tervez, finanszírozza azt és ölésre buzdít és kényszerít másokat, hogy brutális módon kínozzon és öljön meg másokat. A háború nem nemes. A háború az egyik legfőbb ellenségünk, túl a meteorok, és klímaváltozás félelmein.

Ezek a fotók haború két oldalát mutatja. A civileket, akik a megszállás és a brutális gyilkosságok ellen küzdenek. Nem tudjuk, hogy a fotókon látható arcok képviselői élnek -e még. A másik képsorozat az emberi lét leggonoszabb oldalát mutatja. A másik ember emberi létének az elvetését.

 

Ne vagyok Ukrajnában. Nem tudom megítélni a háborút. Tudom, gyerekkorom óta tudom, olyan helyen élek, ahol atombombák vártak a silókban, olyan világban, ahol nap mint nap emberek embereket kínoznak meg a brutatlitás teljes őrületében. 

Nem vagyok Ukrajnában. Nem tudom megítélni a háborút. Azt ellenben el tudom mondani, a fotók jók. A portrék élesek és személyesek. A pusztítás nyomait megmutató megrendítő fotók korrektek, tényeket mutatnak meg, pontosak és hitelesek. 

Zoya Shu  kiállításának címe: Integrity / Teljesség. A kiállításon járva az éreztem, egy idő után nem mi nézzük a képeket. A képek néznek belénk. Kik vagyunk mi, hogy egy ilyen világot adjunk tovább a gyermekeinknek. Mert az élet küzdelem, hogy milyen világot szeretnénk magunknak és a szeretteinknek és jövőnek tovább adni. A művészet erről szól. 

A fotós a kamerával képeket lő. Zoya Shu kiállítása jó. Minden kép azt a pillanatot találja el, ami visszakérdez: ki vagyok én?

A felszín mélysége

Fischer Balázs 

Szemben című kiállítása

 

Red Door Galéria 

https://thereddoor.hu

Budapest, Szentkirályi utca 13.

Október 12 -  november 11.

 

 

 

Lehet-e különös esemény a festő művészetében egy kiállítás? A festő szakmai élete jellegzetesen két fő szakaszra oszlik, a műteremi munkára és a kiállításra való felkészülésre. Mindez persze egy leegyszerűsítés, de jelzi azt is, hogy ennek az életformának nemcsak az alkotás, hanem a művek bemutatása is fontos része. Számomra úgy tűnik, az elmúlt évekhez képest Fischer Balázs mostani kiállítása valami új, radikálisabb lépést jelent a művész életében. Ez az állítás pedig a művészei kifejezés egységére, egy új kifejezési rend megjelenésére vonatkozik.

 

A művészet az elmúlt évezredek során a hagyományok történetévé vált. Általában iskolák, stílusok uralják a kifejezés személyességét, és egy-egy korszak hagyományainak nagy hullámain tudunk felfedezni egy-egy újítót, vagy egy különös, személyes hangú alkotót. Az európai festészet alapvetően konzervatív, szereti megőrizni az előző korszakok nyelvi elemeit, és egy jó európai festő mindig betölt egy kis művészettörténeti adalékot a festőszerébe, hogy bizonyítsa a tájékozottságát, és jelezze a művészeti hagyomány megőrzésének tiszteletét. 

A Szemben című kiállítás Fischer Balázs életében azért jelenthet egy új korszakot, mert ebben a válogatásban először jelenik meg az a festői munkásság egy új szintje, már a képek kiválogatásában is követhető az az egységes kifejezésre való törekvés, amelyben a tér megjelenítése már elhalványul, és képeken már a színterek új hullámzását fedezhetjük fel. 

 

A kis és nagyobb méretű képeken az absztrakt színfoltok atmoszférikus világát ismerünk meg. A képek eredeti, inspiráló témái néha felsejlenek, a motívumok a műteremben elhelyezett képek foltjai, néha házfalak, egy-egy háztető és ház foltjai sejlenek fel a képeken. Mégis, egyes képeknél ez a konkrét tematikai utalás már teljesen eltűnik, és helyettük a színek foltjainak önálló világát ismerhetjük fel. A festmények általában világos tónusóak, gyakran fehér és világos szürke alapúak, és  ezeken jelennek meg az erősebb színhatású foltok. A kiállításon belül láthatóak Fischer Balázs korábbi festői korszakának egy-egy nagyobb színnel, lazúrral összefogott képei, mégis a kiállítás az új eleme az abszrtakcititás szintje, a foltokkal új módon megjelenő színkombinációinak világa. 

 

Fischer Balázs új képein, vagy több képből összeillesztett kompozícióin az egymás mellett torlódó színfoltok láthatóak. Néha a szürke-fehér világosabb színei közé ékelődnek a zárvány szerű erősebb szín elemek, amelyek ritmikát, erőteljes hullámzást érnek el a festmények felületén. A képek felszínén felén táruló színek, a szín téglák együttesen egy atmoszférikus színfallá épülnek össze. A színek rendszere visszafogott hangulatot sejtet, a közvetlen látványi világot a alkotó belső hangulatával azonosító festői látásmódot tudunk felfedezni a festmények nézése során. A képek csendet, csendes szemlélődést sugallnak, a kiegyensúlyozott nagyobb felületek között megjelenő erősebb színek néha zaklatott, zakatoló ritmusukkal felkavarják ezt a festői csendes felszínt, és az összhatást hullámzóvá teszik. 

 

A magyar festészet utóbbi 30 évének egyik jelentős alkotói csoportját tudjuk azonosítani a belső terek intim hangulatú, egyéni hangú feltérképezésével. Az építészeti terek nyomán megjelenített, valamint az ember létezés nélküli belső terek megmutatása, egyéni hangú feldolgozása, komoly alkotói munkásságok felemelkedését tette lehetővé. Váli Dezső, Szűts Miklós, Vojnich Erzsébet, halk hangulatú terekre épülő munkásságát Krajcsovics Éva festészete és az Artus Stúdióban dolgozó csoport tagjai, Nádor Tibor, Nagy Géza és Fischer Balázs életműve gazdagította, fejlesztette tovább. 

Mégis, az elmúlt néhány évben érdekes volt látni, hogy ezeknek a művészeknek a munkásságában a tér szemlélete megváltozott. A belső terek konkrét víziója elhalványult és egyre inkább a tér hangulata helyett a hangulatok színterének megjelenése vált erőteljesebbé a művészetükben. Ebben az alkotói körben a konkrét tér most már elveszni látszik, és az eddigi tereket megjelenítő, grafikai elemeket felvonultató, tónus alapú színvilág megváltozott és a szín, mint hangulatteremtő eszköz jelentősége egyre dominánsabbá vált az újabb munkáikban. Talán így is mondhatjuk, Mark Rotkho és Sean Scully munkásságának gravitációs hullámai elérték a magyar festészeti szcénát, és ez a belső terekkel foglalkozó jelentős magyarországi festészeti hagyomány transzformálódik, és megjelenik most már valami új, és a festmények felszínén láthatóvá válnak a konkrét tárgyi utalástól mentes színek szabadon úszó foltjai.

 

Fischer Balázs kiállítása ezért is érdekes, és már nemcsak a életművében, hanem számunkra is. A kiállításon a színek, a színfoltok, erős, rusztikus elemei egy új színteret, új színfelületi ütköző zónát mutatnak meg. A felszínen ütköző színek zajlásában érezzük meg Fischer Balázs erősségeit, a nagyobb színfoltok tagoltságának virtuóz kezelését, melyben felfedezhetjük a véletlenszerűen elhelyezett színfoltok improvizatív szikrázásának erejét is. A csendre utaló képeken a tagolt hatású nagyobb színfoltok és az apróbb színelemek felizzó parázs elemeinek összessége a csend új megfogalmazását, a szemlélődés új, intenzív lehetőségét tárják elénk. 

 

Sötét anyag / Egy kiállítás képei

Tasnádi József: Sötét Anyag

Sötét anyag, 2015, papír, igment, 35 x 100 cm

TASNÁDI JÓZSEF: SÖTÉT ANYAG

/ 2015 04 10., Székesfehérvár, Pelikán Galéria kiállítási megnyitószöveg/

"A gyakorlati élet, mint hazátlan vagabund minden művészi formába behatol és nem a formák létokának, hanem létük céljának tekinti önmagát." Írja Kazimir Malevich a Szuprematista kiáltványban.

Műveim az egészségtelen életmódról, az unalomról és egy mélyen antiszociális beállítottságról árulkodnak - mondja Dan Brown.

Mark Rothko - a megrendítőt, a semmi és az üresség tragikumát, a komolyat és az ünnepélyeset, a vallásos időtlent kereste. Festményei mellé saját katalógusa helyett a Bibliát és a Koránt helyezte.

Jackson Pollock nem a természetet festette, hanem önnön természetét. Saját ösztöneinek képét, amelyet olyan természetesnek és fennségesnek tartott, mint egy virágmezőt. 

Yves Klein a semmi kékszínű gáz-állapotának teátrális egyöntetűségét, a monománia és a monotónia ritualizását kereste és találta meg. 

Ami engem illet - munkáim saját ellentmondásosságom és temperamentumom enyhítésére tett próbálkozások.

..............................................................................................................

A fenti kijelentések, vallomások közös vonása az, hogy valami olyasmire utalnak, amit tartalmon túli tartalomnak, transz-tartalomnak, de legtalálóbban talán: meta-tartalomnak nevezhetnénk.

A meta-tartalom, mint az alkotói indíttatás és identitás sötét anyaga és energiája, ami közvetlenül nem látható, ami sosem jelenik meg direkt konkrétsággal a műben, ami azonban túlmutat az egyes alkotások konkrét és egyszeri tartalmán úgy, hogy tágabb és erősebb annál. Olyasvalami, ami a tárgyi konkrétum ellenében egy másik - spirituális konkrétumként nyilvánul meg, tartja össze és rendszerezi az alkotói ösztönöket, leplezi le a művek, vagy a művész energiáit, belső világát.

..............................................................................................................

Azt hiszem konszenzuális lehet az a megállapítás, hogy ebben a kiállításban látható művek egytől egyig absztraktak. 

Kérdés, hogy ez elég-e ahhoz, hogy azt gondoljuk: Mohácsi munkájának meta-tartalma nem más, mint maga az absztrakció. Ehhez egy kiállítás anyaga nyilván nem elég. 

Amennyiben viszont ismerjük András eddigi munkásságát, akkor nem tűnik erőltetettnek azt mondani, hogy az ő esetében az absztrakt nem stílus irányzat, nem is annyira formai kérdés, inkább alap attitűd, egzisztencia forma, bizonyos értelemben tehát meta-tartalomként tárgyalható. 

A Mohácsi meta-tartalomnak - véleményem szerint - van azonban egy olyan - az abszatrakción túli, vagy azt kiegészítő rétege is, amelyre később fogok kitérni.

..............................................................................................................

Az absztrakció mindig szembesít minket az értelmezés határaival. Következésképp, ami az absztrakcióról elhangzik - vagy elhangozhat - mindig vitatható. A vitathatóságot tekintsék tehát igaznak az itt következő gondolatmenetre és megjegyzésekre is.

Az absztrakció az abszolút vizuális narratíva, az introspekció tisztán vizuális leképezése. Az egyszemélyes interaktus realitásának demonstrációja. A személyes átírása a személytelenbe. 

A vizuális egyszerűség, amelynek fokmérője a konnotáció hiánya, vagy lehetetlensége. Az absztrakció segít ideiglenesen kiiktatni a valóság bonyolultságát, illetve az általa folyamatosan generált frusztrációt. Talán pont ezért, az absztrakció minden esetben megnyugtató és valahogyan kapcsolódik ahhoz, amit szépségnek érzékelünk.

Az absztarkció a tiszta szenvedély, az önmegismerés ambíciójának, a valódi magunkratalálás képe. A megkönnybbülés lehetőségének és a függetlenség illúziójának vizualizációja. 

Olyan magánügy, amely sokakat elvezet a katarzishoz. Általa mutatkozik meg az, amit a filozófia érzelmi bölcsességnek nevez. 

Konstans belső dialógus, amely során felfedezzük azt a labirintust, amit magunk köré építünk és, amelyből voltaképpen nem is akarunk kijutni. A közvetlenül nem kifejthető tartalom, nem a direkten üzenni akarás, nem is a programszerű kommunikáció, hanem az, amelynek nincs más szándéka, mint kideríteni önnön létrejöttének okait. Az a művészet, amely saját születésének történetét meséli, mely történet az alkotás létének indoklása is egyben.

Az absztrakció azonnali emocionális reakciót vált ki, viszont ellenáll az értelmezésnek, nem sok esélyt ad a verbális megfejtésnek.

...................................................................................................................

Viszatérve a Mohácsi meta-tartalomhoz. 

András munkái - szobrai - az anyag és a fizikai törvények provokációjának leképeződései, a kockázat-vállalás absztrakt vizualizációi.

Mohácsi absztrakciója a kockázatvállalás értelméről, izgalmáról, keménységéről, jó értelemben vett agresszív nyersességéről, egyben szépségéről szól. Mindez rendkívül stimuláló és szerethető meta-tartalom. 

Az itt látható - általa grafikáknak - nevezett, nekem inkább festményeknek tűnő sorozata - egységesen és kizárólagosan vertikális gesztusokra épül, mégis dominánsan horizontális kiterjedést eredményez. 

A Sötét anyag nem stilizált, sem pedig formatervezett. Az önmegfigyelés, pontosabban az obszesszív vertikális gesztusok sorozatos - ezért horizontális - lenyomata, amely ezúttal sötét anyagok használatára épül. Egy ideiglenes komfortzóna, amely segít megkeresni a hasonlóság és a különbözőség szkizofréniájában rejlő potenciát.

"A sötét anyag olyan anyagfajta, amely csillagászati műszerekkel közvetlenül nem figyelhető meg, mert semmilyen elektromágneses sugárzást nem bocsát ki és nem nyel el, jelenlétére csak a látható anyagra és a háttérsugárzásra kifejtett gravitációs hatásból következtethetünk."( Wikipédia)

A sötét anyag az asztrofizikai spekuláció eredménye, amelynek számunkra - halandók számára - nincs közvetlenül tapasztalható igazság értéke, nehezen mérhető, tehát inkább az intuíció tartományából előhívható valami. 

Nekem mégis tetszik az a gondolat, hogy a sötét anyag a kozmosz meta-tartalma, vagy alapattitűdje, mely gondolat életben tartja bennünk a rejtély és a kétely iránti vonzalmat.

...................................................................................................................

A kiállítás megnyitó arra hivatott, hogy kapcsolatot hozzon létre a külvilág és a művészet világa között, hogy enyhítse a hétköznapokból érkező néző idegenség-érzetét, amelyet a képzőművészet szégyenlős szűkszavúsága, vagy éppen aszkétikus bőbeszédűsége - irányzattól függetlenül - mindig ott lévő hermetizmusa vált ki. 

Amennyiben az előbbi kijelentés igaz, akkor ez a megnyitó szöveg kudarcra van ítélve. Hogyan lehet a szöveg lineárisan fegyelmezett rendszerén belül akárcsak érinteni azt, ami egyáltalán nem lineárisan struktúrált, ami nem más, mint a láthatatlan - a kozmikus meta-tartalom, amely sötétség leple alatt tartja össze a világot és ad értelmet bennünk - többek közt - a lebegésnek, a gravitációnak, a vonzódásnak. 

Elképzelhető, hogy mindez ott van amögött a vonzalom mögött is, amelyet Mohácsi András absztrakciói iránt érzek. 

Talán azért, mert akárcsak a zene - ez a Sötét anyag is inkább energiát ad, mintsem követel.

Tasnádi József

Budapest, 2015.04.10,