4/11/2015

Tasnádi József: Sötét Anyag

Sötét anyag, 2015, papír, igment, 35 x 100 cm

TASNÁDI JÓZSEF: SÖTÉT ANYAG
/ 2015 04 10., Székesfehérvár, Pelikán Galéria kiállítási megnyitószöveg/

"A gyakorlati élet, mint hazátlan vagabund minden művészi formába behatol és nem a formák létokának, hanem létük céljának tekinti önmagát." Írja Kazimir Malevich a Szuprematista kiáltványban.
Műveim az egészségtelen életmódról, az unalomról és egy mélyen antiszociális beállítottságról árulkodnak - mondja Dan Brown.
Mark Rothko - a megrendítőt, a semmi és az üresség tragikumát, a komolyat és az ünnepélyeset, a vallásos időtlent kereste. Festményei mellé saját katalógusa helyett a Bibliát és a Koránt helyezte.
Jackson Pollock nem a természetet festette, hanem önnön természetét. Saját ösztöneinek képét, amelyet olyan természetesnek és fennségesnek tartott, mint egy virágmezőt. 
Yves Klein a semmi kékszínű gáz-állapotának teátrális egyöntetűségét, a monománia és a monotónia ritualizását kereste és találta meg. 
Ami engem illet - munkáim saját ellentmondásosságom és temperamentumom enyhítésére tett próbálkozások.
..............................................................................................................
A fenti kijelentések, vallomások közös vonása az, hogy valami olyasmire utalnak, amit tartalmon túli tartalomnak, transz-tartalomnak, de legtalálóbban talán: meta-tartalomnak nevezhetnénk.
A meta-tartalom, mint az alkotói indíttatás és identitás sötét anyaga és energiája, ami közvetlenül nem látható, ami sosem jelenik meg direkt konkrétsággal a műben, ami azonban túlmutat az egyes alkotások konkrét és egyszeri tartalmán úgy, hogy tágabb és erősebb annál. Olyasvalami, ami a tárgyi konkrétum ellenében egy másik - spirituális konkrétumként nyilvánul meg, tartja össze és rendszerezi az alkotói ösztönöket, leplezi le a művek, vagy a művész energiáit, belső világát.
..............................................................................................................
Azt hiszem konszenzuális lehet az a megállapítás, hogy ebben a kiállításban látható művek egytől egyig absztraktak. 
Kérdés, hogy ez elég-e ahhoz, hogy azt gondoljuk: Mohácsi munkájának meta-tartalma nem más, mint maga az absztrakció. Ehhez egy kiállítás anyaga nyilván nem elég. 
Amennyiben viszont ismerjük András eddigi munkásságát, akkor nem tűnik erőltetettnek azt mondani, hogy az ő esetében az absztrakt nem stílus irányzat, nem is annyira formai kérdés, inkább alap attitűd, egzisztencia forma, bizonyos értelemben tehát meta-tartalomként tárgyalható. 
A Mohácsi meta-tartalomnak - véleményem szerint - van azonban egy olyan - az abszatrakción túli, vagy azt kiegészítő rétege is, amelyre később fogok kitérni.
..............................................................................................................
Az absztrakció mindig szembesít minket az értelmezés határaival. Következésképp, ami az absztrakcióról elhangzik - vagy elhangozhat - mindig vitatható. A vitathatóságot tekintsék tehát igaznak az itt következő gondolatmenetre és megjegyzésekre is.
Az absztrakció az abszolút vizuális narratíva, az introspekció tisztán vizuális leképezése. Az egyszemélyes interaktus realitásának demonstrációja. A személyes átírása a személytelenbe. 
A vizuális egyszerűség, amelynek fokmérője a konnotáció hiánya, vagy lehetetlensége. Az absztrakció segít ideiglenesen kiiktatni a valóság bonyolultságát, illetve az általa folyamatosan generált frusztrációt. Talán pont ezért, az absztrakció minden esetben megnyugtató és valahogyan kapcsolódik ahhoz, amit szépségnek érzékelünk.
Az absztarkció a tiszta szenvedély, az önmegismerés ambíciójának, a valódi magunkratalálás képe. A megkönnybbülés lehetőségének és a függetlenség illúziójának vizualizációja. 
Olyan magánügy, amely sokakat elvezet a katarzishoz. Általa mutatkozik meg az, amit a filozófia érzelmi bölcsességnek nevez. 
Konstans belső dialógus, amely során felfedezzük azt a labirintust, amit magunk köré építünk és, amelyből voltaképpen nem is akarunk kijutni. A közvetlenül nem kifejthető tartalom, nem a direkten üzenni akarás, nem is a programszerű kommunikáció, hanem az, amelynek nincs más szándéka, mint kideríteni önnön létrejöttének okait. Az a művészet, amely saját születésének történetét meséli, mely történet az alkotás létének indoklása is egyben.
Az absztrakció azonnali emocionális reakciót vált ki, viszont ellenáll az értelmezésnek, nem sok esélyt ad a verbális megfejtésnek.
...................................................................................................................
Viszatérve a Mohácsi meta-tartalomhoz. 
András munkái - szobrai - az anyag és a fizikai törvények provokációjának leképeződései, a kockázat-vállalás absztrakt vizualizációi.
Mohácsi absztrakciója a kockázatvállalás értelméről, izgalmáról, keménységéről, jó értelemben vett agresszív nyersességéről, egyben szépségéről szól. Mindez rendkívül stimuláló és szerethető meta-tartalom. 
Az itt látható - általa grafikáknak - nevezett, nekem inkább festményeknek tűnő sorozata - egységesen és kizárólagosan vertikális gesztusokra épül, mégis dominánsan horizontális kiterjedést eredményez. 
A Sötét anyag nem stilizált, sem pedig formatervezett. Az önmegfigyelés, pontosabban az obszesszív vertikális gesztusok sorozatos - ezért horizontális - lenyomata, amely ezúttal sötét anyagok használatára épül. Egy ideiglenes komfortzóna, amely segít megkeresni a hasonlóság és a különbözőség szkizofréniájában rejlő potenciát.

"A sötét anyag olyan anyagfajta, amely csillagászati műszerekkel közvetlenül nem figyelhető meg, mert semmilyen elektromágneses sugárzást nem bocsát ki és nem nyel el, jelenlétére csak a látható anyagra és a háttérsugárzásra kifejtett gravitációs hatásból következtethetünk."( Wikipédia)
A sötét anyag az asztrofizikai spekuláció eredménye, amelynek számunkra - halandók számára - nincs közvetlenül tapasztalható igazság értéke, nehezen mérhető, tehát inkább az intuíció tartományából előhívható valami. 
Nekem mégis tetszik az a gondolat, hogy a sötét anyag a kozmosz meta-tartalma, vagy alapattitűdje, mely gondolat életben tartja bennünk a rejtély és a kétely iránti vonzalmat.
...................................................................................................................
A kiállítás megnyitó arra hivatott, hogy kapcsolatot hozzon létre a külvilág és a művészet világa között, hogy enyhítse a hétköznapokból érkező néző idegenség-érzetét, amelyet a képzőművészet szégyenlős szűkszavúsága, vagy éppen aszkétikus bőbeszédűsége - irányzattól függetlenül - mindig ott lévő hermetizmusa vált ki. 
Amennyiben az előbbi kijelentés igaz, akkor ez a megnyitó szöveg kudarcra van ítélve. Hogyan lehet a szöveg lineárisan fegyelmezett rendszerén belül akárcsak érinteni azt, ami egyáltalán nem lineárisan struktúrált, ami nem más, mint a láthatatlan - a kozmikus meta-tartalom, amely sötétség leple alatt tartja össze a világot és ad értelmet bennünk - többek közt - a lebegésnek, a gravitációnak, a vonzódásnak. 
Elképzelhető, hogy mindez ott van amögött a vonzalom mögött is, amelyet Mohácsi András absztrakciói iránt érzek. 
Talán azért, mert akárcsak a zene - ez a Sötét anyag is inkább energiát ad, mintsem követel.

Tasnádi József

Budapest, 2015.04.10,

SÖTÉT ANYAG


10/26/2014

Az otthagyott jelenlét

Vojnich Erzsébet: Moszkva téri telek, 2001, olaj, vászon, 158x192 cm



Vojnich Erzsébet kiállítása

Mindig óvatosan kell közeledni egy életművet összefoglaló kiállításhoz. Valami mindig hiányzik, sokszor az életmű maga is átfoghatatlan, vagy a válogatás egyenetlen és így lesz egy életmű az aktuális kurátori munka áldozatává. Vojnich Erzsébet most záródó, különös szerkezetű győri kiállítása képes megrajzolni egy komoly életmű ívét, képes rávilágítani egy-egy periódus jellegzetességére, és segít értelmezni azokat a kitörési pontokat, ahol az életmű, a maga öntörvényű sodrásával kínál fel új lehetőségeket számunkra, hogy elképzeljük, merre is lehet a Vojnich képek újabb területének kialakulása. Az életműkiállítás felszabadító érzést adott, egy nyitott életmű különös, belső terét mutatta meg nekem.

Vojnich képei, számomra most vált láthatóvá, már egészen korán, a 80-as évek végétől jellegzetesen voinichosak voltak. A festő akkora már kialakította a jellegzetes motívumrendszerét, a terek és tárgyak rá jellemző szublimált világát, a színek finom, transzparenciát sejtető, pasztell jellegét. Az életmű karaktere tehát az  alkotói periódus kezdetén láthatóvá vált. A képek méretei azok amelyek számomra először is különösnek tűnnek. A korai kicsi képek után rögtön egy hatalmas kép jelzi a kezdeti indulást. A későbbi képeknél hirtelen látjuk már a Vojnich féle teret, színrendet. A képek méretei, és motívumhasználat mindig is megmutatják egy festőnél azt, hogy mennyire közelről nézi és ellenőrzi a képeit az alkotás során. Később pedig izgalmas megkeresni azt a helyet, amely a kép lehetséges fókuszpontja, ahonnan a képet a legjobban lehet nézni, megtekinteni. Vojnich nagyméretű képeit két méterről közelítve/távolodva nézve egyszerre vagyok bent a kép belső terében, és vagyok képes még a képet, mint összefüggő színes ornamentikát felfogni.

A kép mérete és a kép belső motívumrendszere arra késztet, hogy a kép felületén sejtetett téri illúzió bevonjon, részessé tegyen abban a szubjektív térélményben, amely a Vojnich képek sajátjai. Van amikor a sejtett tér a festészetben, mintegy távolságot tart a kép nézőjétől, de Vojnichnál a perspektíva még megmaradt töredékei meghívnak, behívnak egy viszonylag közeli távolságba, ahol a részletek finomsága és a motívumok térre utaló érzete együtt hat ránk. A perspektíva, mint festészeti eszköz a XX. században visszaszorult. Vojnichnál mégis a világ a térábrázolás autentikus jellegét mutatja, ami igen izgalmas egy XX-XXI. századi életmű esetében. Úgy érezzük, a képen látható perspektíva a kép felületén is túlhalad felénk, és a tér kiterjeszti a hatókörét. A kiterjedő tér az alkotó és a néző közös kulturális alapját teremti meg. Máshogy is lehet leírni: sok minden redukálódik a festészet története során,  néha a képalkotási technológia a pusztulás nyomát viseli, de itt a tér nem, a tér képzete, mint legkisebb közös többszörös az életmű legnagyobb részében, mint valami alaphang a zenében,  egységesen ott feszíti ki a kép és a néző közötti tér közös terét, és a színek és a motívumok rendszerével a festő határozottan adja meg a kép nézőterét.

A motívumok különös, zárt rendszere sokat elmond a korunkról. Az elhagyott civilizáció már a olasz reneszánsz világában is feltűnik, hogy aztán mint egy toposz, időnként fel-fel tűnjön egy-egy kor kifejezésében. Ha Giorgone Viharára, vagy később Piranesi metszeteire, vagy a jóval későbbi Turner képek elhagyatott templomaira gondulunk, rögtön felidéződnek előttünk az elhagyott civilizációk szubjektív tájképei. Mégis, Vojnich képeit látva ez a civilizáció elhagyott, következetesen ember nélküli tája már magában hordozza már a funkcióvesztett ipari létesítmények bennünk is létező élményét. Vojnich képein nincs természet az idő, mint növényzet fonja be be a a tereptárgyakat, a pusztulás végérvényes köde üli meg az elhagyott tájat. Olyanok ezek a terek, mintha úgy hagyták volna ott a medencéket, lepárlókat, hidakat, gyárcsarnokokat egy azonnali, végeláthatatlan pusztulásban. A hidrogénbomba hatását tervezték így, hogy ennyire tárgybarát legyen a dehumanizálás, hogy minden tárgy megmaradjon, ha már a humanizmus, mint civilizációs program lehetetlenné vált. Vojnich képein a tárgyak egy dehumanizált teret mutatnak. Talán Piranesi-nél vált először fenyegetővé az ember által létrehozott tér. Az egykori civilizációt jelző vedutái után a fiktív börtönöket megmutató metszetei az emberi félelemet a tárgyakon, az ember által létrehozott tereken át sejtette meg.

Vojnich tereiben a kevés tárgy, a tér a fények derengésében áll. A sejtett tájban, még látható a tér kivetülése, de nincs már fényforrás, csak derengés, a fény, mint valami otthagyott delejes köd uralja a tájat. Bár a fény iránya a teren belül az életműben változik, néha a belső terekben szembe kerül, bizonyos medence rajzokon, festményeken belül el is tűnik, mégis a derengés egyfajta belső mázként tölti ki a teret Vojnich képein. Emiatt válik az árnyék szinte másodlagossá a képeken. A dolgoknak ugyanis ebben a világban szinte eleve elrendelt színei, tónusai vannak. A fény ebben a világban nem változtat a dolgok állásán, mint az impresszionizmus fénnyel telt képein. A sejtető, derengő fény szinte ridegen, hideg tónusban segít dokumentálni, közvetíteni a dolgok állását, a tér elhagyott, létező állapotát.

Különös értékek felfedezését jelentette számomra ebben a kiállítási bolyongásban Vojnich színfejlődésére, színfejlesztési technikáira és korszakainak színtrendjeire rácsodálkozni. A korai képek párás, világos tónusú, pasztell színekből építkező korszaka után a sötét képek színelhagyó, a tónusok kontrasztjaira építő, majd a visszatérő gazdag színpaletta újboli megjelenése, mindig új oldaláról mutatta meg, hogyan képes színekből építkezni ez a motívumokkal, kompozíciókkal rettentően tudatosan bánó művész. Számomra, aki először látja Vojnich képeinek összefüggő rendszerét, meglepetés volt képről képre megfigyelni a csak közelről észlelhető gazdag színfelületképzést, amely távolról talán csak egy közömbös, szürke felületnek hat. A "Moszkva téri telek" című opusz volt az egyik ilyen megrendítő élmény, a szürkék gazdag tompa színpatkója fogja magába a tört rózsaszín elemeket. A szinte ecsetvonásról ecsetvonásra változó színek közös színtömböket hoznak létre, de mégis, ez a közelről reszkető színkezelés távolabbról már falakat, tömböket idéz. Vojnich a színharmóniák sejtető hangszerelője, hatalmas zenekart működtet, de összevonja, színtorzításaival egységes színmezőbe tereli ezt az ezertagú hangszert idézó eszközt az ecsetet és az általa felvitt színeket.

Mert elhagyatnak akkor mindenek”. Vojnich párás képfelületeinek súlyos üzenete van. Valami kivonulás jelenléte tölti be a tereket. A megfigyelő, mint valami utolsó üzenetként közvetíti felénk a még látható, de végleg elhagyott tereket. A XX. század már az önmagát felszámoló civilizáció rémképét is megmutatta nekünk. A segítő tér, az otthonunk túl gyakran vált fenyegető rémálommá. Vojnich képeinek a terei, azt a végleg elhagyatott csendet teremtik meg, amelyben már csak az egyedüllét végső, nyugodt tekintete tud hazát találni. A képeket számomra áthatja a magány végső, kimerítő nyugalma. A kiürült tereket a fény derengéséhez hasonló szürke derű, valami többről való a lemondás pontos nyugalma hatja át. Látva a képek terét azt érzem, ezeknek az egykor közösségi tereknek éppen attól különösen visszhangos a csendje, mert  itt valami több tűnt el, mint a privát életek összessége. A végeláthatatlan elhagyatottság kap az életművön belül egy összefüggő teret. Bár a befogadást tekintve minden kép magányos, és csak bennünk egyedül álló nézőkben áll össze a kép belső hangulata, mégis, néhány kép szinte szereti, ha többen nézik. Vojnich képei azonban érezhetően egyszemélyes tekintetű képek. A közösségi terek bennünk már újból magányban állnak össze, amikor ezeket a tereket magunkban felidézzük.

Különös kiállítás Vojnich győri kiállítása. Szűts Miklós határozott kézzel készített egy Vojnich ouvremetszetet a kiállítás megrendezésével. A metszet karakteres, jellemző pontjait, vonulatait mutatja meg a festő életművének. Friss ötlet a kezdő képek időrendje, ahogy haladunk e kiállító térben, amely egy ideig elandalít, mert később derül ki, hogy a kiállításnak teret adó palota folyosó mellett található egy másik párhuzamos teremsor, amelyben újra megindul az életmű, a legkorábbi fősikolai képekkel. A kiállítás emiatt időszerkesztéssel játszik, haladunk ez időben, de az festmények keletkezése által bejárt idő viszonylagossá válik. Külön érdelesség a korai korszakot a későbbiekkel összekötő, a szűk folyosón megjelenő kisebb méretű medence képek sora, amely, mintegy jelezve az életműben betöltött különleges helyét, mutatja meg a fiktív terek végső lebontását, a sajátos, már visszakereshetetlen perspektívában megjelenő szubjektív színterek megjelenését. A kiállítás hangulata magával ragad, nem enged, érezhető, aki ezt képes előidézni, az jelentős, kiemelkedő alkotó.

A kiállító térben járva a barokk épület palotának gazdag, kiállítótérnek szerény méreteit látjuk. A képeknek nemcsak méretei, de sajátos terük is van. Vojnich képeinek nagyobb a terük, melyet a kiállítás tere képes biztosítani. Az elmúlt évtizedek jellegzetesen magyar mutatványa a térfosztott életműkiállítás. A Rippl-Rónai, Ferenczy kiállítások azt mutatják, az életművek képei már méretükkel, és a képek sokaságával az egykori művészek a jelenkori magyar viszonyok között értelmezhetetlen gazdagságot hoztak létre. Emlékszem, amikor Párizsban a Petit Palais -ban egy Renoir életműkiállítást láttam a nyolcvanas években. Akkor sejtettem meg mit jelent egy alkotó különleges kulturális terének jelenléte. Vojnich életművének különösen szép metszetét láthattuk Győrben. Ezért érdemes kiállításra járni. Az életmű terei lassan szétfeszítik az eddigi lehetőségeinket.



Vojnich Retrospektív, Győr, Esterházy kastély 2014 09 24 -10 26

2014 10 26, Budapest








9/04/2014

Indian Rock

Ketten erdőben, 1994, papír, tempera, 12 x 18 cm


Indian Rock

Már túl az ezredfordulón 2014-ben, az ENSZ emberjogi biztosához érkezett egy levél, melyet az Emberi Jogok a halál után ( Human Rights of Death Peoples Assosiations) nevű szervezet küldött.

A levél arra hívta fel a biztos figyelmét, hogy sok ideje csak a létező emberek jogaival törődik az emberiség, de a halottak jogait szinte teljesen figyelmen kívül hagyják. A fejlődő, gyarapodó emberiség, bár sok problémával küzd, de az emberi jogok egyre kiterjedtebbek lesznek. Nem így a holtak jogai, amelyek az évszázadok során szinte alig változtak. A szervezet ezért ajánlásokat is tett, melyben a halotti jogok kiterjesztésén túl, az elhunytak életének egykori lehetőségeit is halottak jogai közé sorolták fel. Ezen kívül az ENSZ 2012-es évét a halottak évének ajánlotta a szervezet. Bár sok vita után, mely alatt kiderült, hogy nincs olyan ember, amely ne lenne valamilyen módon érintett ebben a halott ügyi témában, mégis, a halottak éve programsorozat helyett komoly összegekkel támogattak meg egy alapítványt amely egy pályázat keretében szövegírásra serkentette az embereket, hogy írjanak valami fontosat kedves halottuk nevében, Mit tennék, ha nem haltam volna meg? címmel.

A pályázat eleinte majdnem hamvába holt, de egyszer egy kis lokális rádió Californiában elővette a témát, A halottak írnak levelet címmel harangozták be a műsort és innen már nagyobb érdeklődést kapott a pályázat, és hamarosan 12489 pályamű érkezett be a megadott címre. A műveket egy egy honlapon publikálták, melyen szavazni lehetett kié legyen a győztes halotti üzenet. A legtöbb szavazatot kapott győztes pályamű így szólt:

“ Az biztos hogy már ott lennék ahol akarok. Nem érdekelne mit mondanak anyáék, leszarom mit mond az a kibaszott Betty Sue, ott lennék veled az Indián sziklán és szeretkeznénk, és azt is tudom, már terhesen mennék haza.”

A pályázat lezárta után egy héttel egy kézzel írt levél érkezett egy házhoz.
“Kedves Betty Sue, ma este hatkor az elefánt mellett a téren. 273-as pályázat, Mark”[1]

Arról, hogy hogyan találta meg azt 1-est a 273-as, hosszú lenne leírni, maradjon meg ez már kettejük titka. A szikla ellenben igaz. De gyerek akkor nem még jött össze. Később, egyszer már mind az öten voltak ott a Yosemiti parkban, a szikla alatt, fent a hegyekben. Azt mondják, az indiánok lelke visszajár a haláluk után és beszél. Csak hallgatni kell őket, és a kövek is megszólalnak.

18 07 2014


Tegnap volt Kisztával a 20. házassági évfordulónk. 24 éve élünk együtt. ennek apropója most ez az írás és a kép.


[1] 273-as pályázat “Azt tenném, amit eddig is tettem. Arra mennék ahol eddig is voltam. Nem tennék máshogy semmit amit eddig tettem. Úgy néznék a szemedbe ahogy eddig. Csak egyet változtatok. Már soha nem hagylak el.”

7/01/2014

Ízlésdiktatúra


30 April 2014 18:55


Sándor Zsuzsanna cikke a 168 óra lapban, 2014 június 14


Felavatták a Kossuth téren Tisza István szobrát. Jászberényben a köztársasági elnök ünnepélyesen átadta Lehel lovasszobrát. Épül a Szabadság téri emlékmű is. A kormány mintha köztereinket is elfoglalná szimbolikusan. Mohácsi András szobrászművész, díszlettervező rendszeresen részt vesz a Szabadság téri emlékmű elleni demonstrációkon. Nemrég fel is szólalt ott, és arról is beszélt: a történelemhamisító emlékmű Magyarország szégyene. SÁNDOR ZSUZSANNA interjúja.

      Úgy tűnik: a Kossuth tér átépítésével, a Szabadság téri emlékművel az Orbán-kormány önmagának is emléket állít. Az új politikai szobrászat sok mindent elárulhat a hatalom természetéről.
      Egy történelmi korszakot semmi sem mutat meg őszintébben, mint a vizuális kultúrája. Ma Magyarországon történelmi Jurassic park épül. Ezt tükrözik a kormányzati emlékművek és a köztéri szobrok, amelyek a múltat próbálják klónozni a jelennel. A 19. századi romantikus stílust keverik modern politikai elemekkel. De ami létrejön, az teljes szellemi zűrzavar. A gagyi eklektikája.
      Nemrég ön is felszólalt a Szabadság téren, egyebek mellett azt mondta: a készülő emlékmű az egész ország számára szégyen.
      Miközben a kormány kiemelt beruházásként kezeli az építkezést, azt sem tudjuk, pontosan mit építenek és miért. A szobor látványtervéről csak stencilrajz jelent meg, és olvashattunk két műelemzést. Az egyikben maga a szobrász fejtette ki: művében Gábriel arkangyal Magyarországot szimbolizálja. Majd a miniszterelnök is írt egy műelemzést, melyben kijelentette: a szobor a német megszállás áldozatait jelképezi. Legutóbb már úgy fogalmazott az amerikai kongresszus képviselőinek küldött levelében: a szobor az elveszített szabadságunkról szól. Ennek az emlékműnek magyarán semmiféle világos koncepciója nincs. A törött oszlopok állítólag a nácik által lerombolt ezeréves kultúránkat jelképezik. Az európai építészetben archaikus hagyománya van az „oszloprendnek”, ám a Szabadság téri szobor megépült elmei valami olcsó lakótelepi klasszicizmust hoznak létre. Engem az ottani oszlopfők leginkább palacsintasütőkre emlékeztetnek.
      Az alkotó, Párkányi Raab Péter Melocco Miklóssal közösen tervezte a jászberényi Lehel szobrot is, amelyet a köztársasági elnök nemrég avatott fel. A kürtös vitéz Kövér Lászlóra hasonlít, kőpárnákon kalimpál lovával. Segít értelmezni a művet?
      A szobor tartalmilag zavaros, formailag vicces. Inkább megcsúfolása a romantikus heroikus ábrázolásnak. Ilyen szobrokat Európában már nem szokás készíteni, legfeljebb a keleti autokráciákban. Mondjuk, Nazarbajev elnök Kazahsztánjában. De nálunk ugyanez a silány, politikai giccs jelenik meg a Kossuth tér  szobrászati értelmezésében is.
      Kormányrendelet született arról, hogy a téren visszaállítják az 1944. március 19-e előtti állapotokat. Ezért kellett újragyártani például Tisza István szobrát is. Budapest a politikai remake fővárosa lett?
      Ez nem valódi remake, csupán álcája a szellemi káosznak. Egyébként régi szobrokat máshol is szoktak újraalkotni. Például Rómában  újraöntötték Marcus Aurelius szobrát. A restaurálást évekig tartó tudományos kutatás előzte meg, mivel ennek a műfajnak lényege a minőség. Ehhez képest a mi különböző időkből összeeszkábált Tisza-szobrunk, tetején a egy elfolyó kőoroszlánnal: egy farsangi látomás . Mert ez a szobor eredetileg is rémisztő volt, most is az lesz. Épp olyan összedobott valami, mint az alaptörvény, melynek szellemiségét ez a szobrorállítási folyamat hivatott szemléltetni. Az alaptörvény preambuluma is tele hibákkal, mert jogalkotói tisztesség, a közmegegyezés szándéka nélkül készült. Én úgy látom, itt nem egyszerűen a Horthy-korszak restaurálása folyik. A politikai elit számára a horthyzmus is csak politikai marketing. Valójában olyan korporatív államot építenek föl, amely kizárólag az elit érdekeit szolgálja. És a hatalmi elit ideológiai katyvaszába éppúgy belefér Mussolini és Putyin, mint Margaret Thatcher.
      Pedig a hazai jobboldal arra hivatkozik, kultúrharcát a nemzeti értékek megmentéséért vívja.
      Ugyan! Egy valódi jobboldalt érdekelnek a konzervatív hagyományok. Úgy tűnik, a hatalmi elit még a saját mérvadó szellemi elitjét is félretolta. Miféle szerepe maradt például a Professzorok Batthyány Körének? Itt Kerényi Imre, Fekete György és Szőcs Géza szereztek teljhatalmat a kultúrában, és egy elvtelen klikk próbálja átvenni a szellemi elit helyét. Szellemi vákum alakult ki. Nem véletelen: a milánói világkiállításra készülő sámándobos magyar pavilon vagy az új köztéri mérvadó szakmai tiltakozások sorát váltották ki.
      A művészek közül talán szobrászok a legkiszolgáltatottabbak, hisz a köztéri műveket a politikai hatalom rendeli. Elvárásainak meg kell felelni.
      Ennek nem kellene így működnie, Nyugat-Európa szobrászata száz évvel előz meg minket. Ezekben az országokban, különösen a második világháború után, megerősödött polgári demokrácia, és ez a közterek funkcióját is megváltoztatta. Az utca már nem a hatalom felvonulási terepe, hanem a polgári élet színtere lett újra. A szobrok célja már nem a politikai mozgósítás: a helyi lakosok életérzéseit fejezik ki. Magyarországon a rendszerváltás után sem kezdődött el az a polgári fejlődés, amely a kulturális szemléletváltáshoz vezethetett volna.
      Hiányzik az a mecénás réteg is, amelyik a független köztéri művészeteket támogathatná.
      Az állam feladata lenne, hogy lehetőséget adjon a művek megszületésének. Önmagában nem baj, ha az állam pályáztat, csak ne szóljon bele a szakmai zsűrizésbe. A Szabadság téri emlékmű esetében a miniszterelnök elfelejtette betartani a köztéri pályáztatás alapszabályait. Ez a gesztus egy uralkodó gesztusa, aki megajándékozza alattvalóit egy szoborral. Rájuk erőlteti akkor is, ha nem akarják. Demokráciában ilyen nem történhet meg. A politikai akarnokság – a verseny megszüntetése mellett – a rossz ízlés diktatúrájával jár együtt.
      A Horthy-korszak megítélésében nincs társadalmi közmegegyezés. A Szabadság téri emlékmű így viszont csak tovább mélyíti az ideológiai árkokat.
      Egyáltalán nem kellene politikai emlékműveket építeni, ezeknek már rég lejárt az idejük. A kormánynak nem az a dolga, hogy előírja másoknak: mire hogyan emlékezzenek. Ezt bízza a polgárokra! Politikai emlékművek helyett inkább az emlékezés műveit fontos megalkotni. Olyan memorialokat, mint amilyen például a berlini holokauszt emlékmű, amely elgondolkodtat és felkavar, de senkire nem kényszerít semmiféle ideológiát. A 2006-ban átadott budapesti ötvenhatos emlékmű is ezt az irányzatot követi. A Szabadság téri szobor terve azonban nemcsak gagyi, hanem veszélyes is. Gábriel arkangyal allegóriája azt hivatott kifejezni, hogy a magyar állam nem volt felelős a deportálásokért, és egy angyali tógával igyekszik eltakarni a korábban meghozott zsidótörvények brutális szégyenét. Ez a történelemhamisítás emlékműve. Hazudozni olyan korszakról, amely több százezer ember pusztulásához vezetett, több mint szégyen. Ez bűn. Tiltakozni kell ellene.
      A szobor mellett épül egy másik közösségi alkotás is, az „Eleven emlékmű”. Az emberek kavicsokat, köveket, személyes tárgyakat visznek ki a térre, így emlékeznek a holokauszt áldozataira.
      Azt hiszem, ez Európában is páratlan civil kezdeményezés ez. Az az „Eleven emlékmű” közössége naponta spontán beszélgetéseket is szervez a téren, bárki odaülhet, megoszthatja a gondolatait másokkal. A hatalom agresszivitásával szemben az emlékezés az egyik legfontosabb civil erő. Ami a Szabadság téren történik, azt is jelképezi: diktatórikus politikával sem lehet átírni a történelmet. Mert az emlékezet nem politikai kategória. Az emlékeink – akár ezek a kegytárgyak a téren – mindig „felszínre törnek” és soha nem lehet elvenni tőlünk.


http://www.168ora.hu/itthon/mohacsi-andras-szabadsag-ter-kozteri-szobraszat-tiltakozas-giccs-127728.html

A köztér megszállása



Szabadság tér 20 05 2014 foto: Mohácsi András

A Szabadság téri emlékműépítés késztetett, hogy megszólaljak. A téren a tervezett emlékmű építésével, eleinte az építést védő korlátok bontásával egy időben naponta tüntetés van a téren. A tér másik helyszínén az úgynevezett Eleven emlékmű csoport tart beszélgetéseket. Májustól júliusig a tér egy másik részén a Holocaust 70 évvel ezelőtti magyarországi deportálásra, az a későbbi áldozatok bevagonírozására, a Németországba induló vonatok napi dátumaival, a 70 évvel ezelőtti napok történéseit felidézve tartanak naponta emlékezést. A tér egyszerre köztér, politika, művészet és emlékezet,  most kivételesen szó szerint. 


A köztér megszállása


Elhangzott 2014 május 28-án a Szabadság téren.
A szöveg az elhangzott beszéd javított változata.
A szöveg lejegyzésért, magyarításáért köszönet Beleznay Ibolyának
Eredeti elhangzott szöveg: https://www.youtube.com/watch?v=nh9R7pSCkAk



A köztér megszállása Megdöbbenve látom magamat, hogy egy színpadon beszélek. Elmondom, hogy miért furcsa és különleges pillanat. Egyrészt olyan embereket láttam itt az elmúlt hetekben, akikhez nekem fel kellett nőnöm, s akikhez el kellett jönnöm, hozzátok. Azoknak az embereknek az arcát ismertem meg, akik képesek kiállni egy nagyon erős rendszerrel szemben, saját lelkiismeretükre hallgatva, kiálltak, hogy a testükkel és a beszédeikkel együtt tüntessenek valami ellen. Ez a csapat, amely itt van most, Magyarországon, ezen a téren itt áll és hallgat, ahhoz nekem fel kellett nőnöm. Köszönöm, hogy itt lehetek, köszönöm, hogy megismerhettem azokat az embereket, akik egy nagy erővel szemben mégis Európában visszhangozva saját, új erőt adnak. Gratulálok, hogy itt vagytok az 51. évemben, az ötvenegyedik napon.

Szeretném elmondani azt is, hogy szobrász vagyok, s egyik ok, hogy miért nem szerettem volna ide eljönni, az az, hogy nem nagyon szeretek szobrokat bontani, szobrot építeni szeretek. Különösen fájdalom nekem, hogy az, aki ezt a valamit tervezte - majd visszatérünk rá, hogy ez micsoda, ha lehet egyáltalán minősíteni a maga megfelelő műfajában -, nos ezt az embert én ismerem, sőt osztálytársam volt a Képzőművészeti Főiskolán. Szégyellve látom azt, hogy oda jutottunk, hogy e szobrásznak az egykori mestere, Jovánovics György, és a szobrásznak az egykori osztálytársaként itt kell hogy álljak, és tiltakozzak valami olyasmi ellen, ami ellen mindent megtettünk mi diákok, hogy művészet mint szemét az utcára ne kerüljön. Mert ugyanis a Magyar Tudományos Akadémián ha valaki megnézte, Marosi Ernő professzor úr briliánsan bebizonyította, hogy az itt levő valami nem szobor.

Senki sem látta például, kérem szépen, ennek a valaminek a makettjét. Azt se tudjuk, hogy mi kerül erre a valamire. Azt se tudjuk, mikor alkották. Van nekünk egy miniszterelnökünk, aki úgy tudom, hogy nagyon szeret focizni, de én még kisgyerekként megtapasztaltam, pont a Kossuth tér egyik kis irodájába kellett elmennem sportorvoshoz, mert bizonyos termékek előzetes vizsgálata, kontrollja kötelező, sportolóknak is kötelező. Ugyanez érvényes a szobrászatra is. Először is nyílt pályázatokat szoktak köztérre hirdetni, a nyílt pályázat előtt zsűrit szoktak felajánlani, és a zsűri és a pályázati időszak felállítása után közbeszéd indul el a szobrok állításáról, majd ezek után elindul egy nyílt folyamat, a megmérettetés. Na kérem szépen, ez itt mind hiányzik. A miniszterelnök, aki szeret focizni, olyan embereket küld a pályára, akik nem szeretnek sportorvoshoz járni. Számomra egészen furcsa ez.

 Különösen furcsa az, hogy ránézek erre a valamire, akkor mélyen elszégyellem magam mint szobrász, ugyanis az európai szobrászat történetében az oszlopoknak, az oszloprendeknek története, iskolája, hagyománya van. Gyerekek, ezek az esztergált izék nemlétező oszlopokat mutatnak. Miért izgalmas ez számunkra? Egy olyan emlékművet, amely emléket szeretne állítani a magyarországi német megszállásnak, akkor úgy érzem, hogy az oszlop mintha arról beszélne, hogy Magyarországnak volt egy kultúrája, amelyet az éppen betörő nácik megtörtek. Na most én elmondom nektek, hogy ennél sokkal jobb oszlopok álltak abban az időben, jobban tudtak faragni, jobban tudtak rajzolni. S még egy, gyerekek, egy oszlopnak - nem csak egy országnak - feje van, az oszlopfő jellemez valamit. Ez nem oszlopfő. Nézzetek oda, egy palacsintasütő van a tetején! Hát ez ciki, ciki az országnak.

Miért ciki? Azért, mert ezen a talajon nem egyszerűen bejött hordák állnak. Itt kérem szépen egykoron - a latin kicsiny amfiteátrumok és nagy házak mutatják - egy görög-latin kultúra kezdett kiépülni. A görög-latin kultúrában jelent meg a magyar, a magyarországi területen, a pannóniai területen az a zsidóság, amely Európának új törvényeket tudott adni, s amelyre a kereszténység rá tudott épülni. Az a miniszterelnök, amelyik a beiktatási beszédében a keresztény ihletettségről beszél, egy olyan emlékmű felállítását szeretné támogatni, amely az igazságnak egy területét szeretné elhallgatni. Számomra ez azért gyalázatos, s azért jellemző egy ilyen oszlopszerűség, mert ez az oszlop azt mutatja, hogy valaki szeretné ennek a területnek a kulturális indentitásának egy részét eltagadni. Eltagadja a magyar történelem egy részét. Azt hiszem, hogy ezen a területen ennél borzasztóbb és fájdalmasabb dolgot nehezen lehet elkövetni.

Magyarországon annyi vér folyt az elmúlt száz évben, amennyit nem tudunk leírni. Ha valaki el szeretné mondani azokat a neveket, melyek az elpusztultak létező-nemlétező sírkövein vannak, évtizedekig sem tudná, ha éjjel-nappal mondaná, akkor se. Olyan számok ezek, amelyek fájdalomra, alázatra, türelemre és részvétre szorítanak bennünket. Az első világháborúban több mint hétszázezer ember pusztult el, a magyar katonaságnak több mint tizenhét százaléka tűnt el. Magyarország annyira jól szerepelt a fantasztikusan okos uraival, hogy a magyar egykori királyság területére, Budáig jött az a román hadsereg, amely az erdélyi területeket végleg annektálta. Elindult egy új folyamat: azok az urak - ahelyett, hogy szégyenletükben bocsánatot kértek volna Magyarország minden lakosától és elpusztított személyétől -, azok kérem szépen, összefogtak egy bűnös csapattal, és nem bocsánatot kértek, hanem egy új terrormozgalommal indulva hatalmat szereztek Magyarországon. Ennek a terrorkultusznak a szenvedését látjuk ebben az emlékműben, és a mellettem- mögöttem levő szörnyű, templomban felállított valaminek, amit ismét nem tudunk   szobornak nevezni.

Eljutottunk oda, hogy 1920-tól folyamatosan új és újabb törvényeket hoztak a magyar polgárság gerincét adó zsidóság ellen.
Micsoda szégyen, hogy Európában ez az ország és ez az állam, és ennek az államnak a vezetői kezdték meg ezeknek a gyalázatos törvényeknek a megírását, és arra biztatták a lakosságot, hogy érzelmileg kövessék ezeket a törvényeket. És nem szégyellve magukat, eljutottunk odáig, hogy amikor 1944. március 19-én bevonultak a németek, Eichmann és kétszáz szörnyűséges falkatag boldogan fogadta a magyar állam összes előkészített törvényét, és a magyar csendőrség a magyar hadsereggel karöltve hónapok alatt eltüntette a magyar zsidóság gerincét, a magyar vidéki zsidóságot. Hol van az a hang, amelyik azt mondja, hogy ezt a gyalázatot soha többet nem szeretnénk átélni, és hol van az szégyen, amelyik ezzel szembe tud nézni?

Sokat gondolkoztam azon, hogy ez a szökőkút mit csinál itt, de amióta ezt a szörnyűséget felépítették, azóta tudom, arra emlékeztet bennünket, hogy sok száz évnek kell eltelnie, hogy annyi könny potyogjon ki az emberek szeméből, amennyit azóta sírunk az elvesztett emberek miatt. Óriási a hiány.
Most egy vagon képe, csendőr képe, és egy másik kép, egy nagymama és három gyerek képe előtt állok. Ez a kép már Auschwitzban készült. A magyar Auschwitz-jegyzőkönyvnek egy képe, az a pillanat, mikor nyáron egy mama vezet a placctól a megsemmisítő lágerben a krematóriumba gyerekeket. Édesanyák, kicsiny gyerekek tűntek el közülünk. 
S nem volt elég ez Magyarországnak. Mire véget ért a háború, eltűnt Magyarország polgári fejlődésének másik oszlopa, a magyar németség egy része. A magyar állam államközi egyezményekben egyezett meg, hogy a magyar németség egy részét, a magyar svábságot kitelepítse, eltüntesse. Senki szót nem emelt.
Eljutottunk odáig, hogy a magyar pártrendszert az 1950-es években felszámolták. Itt van köztünk Mécs Imre. Pontosan tudja, tetteivel, életével bizonyítja, hogy hogy kellett szenvednie több ezer embernek, és hány embernek kellett eltűrnie a

Miért mondom ezeket a dolgokat? Ha visszanézek erre a történelmi időre, száz év történetere, a legnagyobb bűnöző Magyarországon a magyar állam. A magyar állam követte el a legtöbb bűnt. Eltüntette az ötvenes években a magyar parasztság gerincét adó, úgynevezett kulákságot, eltűnt a magyar értelmiség, eltűnt a magyar arisztokrácia, eltűnt a magyar polgárság. Emberek, az alapvető értékeink rendültek meg, az a csoda, hogy itt nem kannibálhorda uralkodik! Ennek vannak már előjelei, s ezen előjelek miatt állok itt.

A miniszterelnök a beiktatóbeszédében arról beszélt, hogy a konszolidáció lehetőségét látja, de szélsőségekre hívja fel a figyelmet. Elmondta, hogy itt maradunk Európában. Egyetértek vele és gratulálok ehhez a mondathoz - tíz év európai uniós tagság után. De azt is elmondta, hogy szélsőségesnek tekint minden olyan gondolatot, amely az európai jogrenden felül megalkotott, új alaptörvény meggondolására vagy újragondolására irányul. Én ezt szélsőségesnek tartom. Ennek az alaptörvénynek egyik része vonatkozik arra, hogy a magyar szuverenitás felszámolása tette lehetővé a magyar zsidóság nagy részének elpusztítását. Ez hazugság, egy szélsőséges vélemény. Azt gondolom, hogy Európán belül, az európai közös jogok elismerésével lehetne lehetőségünk arra, hogy egy olyan állammal szembe merjünk nézni, melynek kontrollját mi vívtuk ki. Kontrollálnunk kell az államot, kontrollálnunk kell azt az új államot, amely közjogi területe a médiafelület teljes ellenőrzésével és a gazdasági erőforrások tökéletes annektálásával egy új birodalmat épít ki, amelyet én személy szerint és a téren jelenlévők, mindannyian gyűlölünk. 
Ez az emlékmű el akarja leplezni az 1944-ig létrejött tömérdek, szégyenletes törvénynek a történetét, össze akarja mosni a bűnt a bűntelenséggel, a gyilkosokat az áldozatokkal. Nekünk Európában egy olyan új világért kell harcolnunk, ahol nem tűrjük el azt, hogy a miniszterelnök a saját párt- és gazdasági klikkjének az érdekében arra biztassa a lakosságot, hogy szélsőséges az, aki gondolkozni mer az európai fejlődés jövőjéről. 


Úgy gondolom, hogy nekünk más szerep jutott. Le kell bontanunk ezeket a vackokat. Látok egy helyet, ahova, bár egyikőtök se gondolta, de ahova érdemes lenne elmenni. Van Fejér megyében egy újonnan épült alkotmány, egy építmény, amely úgy látom, hogy jelenleg nagyon kevés embert tud odavonzani, bizonyos meccsek alkalmával. Nagyon örülnék annak, ha nem hagynánk úgy, mint a Ceaușescu szülőfalujában felállított futtballmonumentumot- hogy csak beton és fű legyen ott. Ajánlom, hogy az Orbán-korszak összes tákolmányát vigyük el oda, csináljunk egy kis szoborparkot, s annak a hatalmi elitnek, mely körülbelül 3500 ember, engedjük meg, hogy elmenjenek hétvégén oda, és gondolkozzanak azon, hogy Európa lelkiismerete, Magyarország lelkiismerete egy ilyen pici csoporton múlik, akik ti vagytok, 51 nap óta, ezen a téren.