Úgy találtam erre könyvre, hogy nem olvastam bele, még a cím sem érdekelt. Annyira megtetszett a könyv, a kicsi mérete, finom kiosztása, tiszta tagolása, a puritán angolvörös borító, hogy nem tudtam otthagyni. A könyv az alakjávalt üzent.
Mikor kezdtem olvasni, szépen, lassan szippantott magába a könyv, az egyetlen, hosszított Marquez mondat, a lassan, porosan, poroszkálósan kiterülő történet. Briliánsan tudja Krasznahorkai mozgatni a külöböző jelenléteket-idősíkokat. Lassan kibomló történetfoszlány, a történet, a nyelv kifejező lehetőségeiről lemondó egykoron író elbeszélése, vagy története. Szeretem azt, amikor valaki az elbeszélés nehézségeivel kezdi a történetet. Ottlik is, amkor evvel indítja az Iskola a határont, valójában pont a műfaj lehetetlenségeire kérdez rá. Lehet-e történetet írni, felvállalni a kifejezés automatikus értelmezési lehetőségét? Ez a szöveg szépen vállal, mint a talán főhőse, egy utolsónak tűnő, lehetlen vállalkozást, a meg nem írható történet elbeszélését.
A kötet szépsége igazolta a szöveget. Köszönet érte Pintér Józsefnek. Szerintem az egykori gyomai Knerek, Kner Imre, vagy egyenesen Haiman György is megdícsérte volna a kötetet. Ezek szerint írni, rajzolni mégis jó. A ritka, kihaló alakzat tovább él.
