A kő emelkedik

Készülő szobor a Telepen 2012 december

Évutolsó nap. Év visszafelé, újra. Festés, rajzolás, tanítás, faragás, zsinagóga, lakásfelújítás, utazás, Erdély, London, temetés, faragás, tanítás, szobordöntés, szoborállítás, fotózás, betegség, temetés, család, ünnepek. 

Ma ezt a furcsa, kissé direkt álmot álmodtam. Egy kis utcaforduló, útkanyar, egyik oldalán házak a másik oldalán mélyülő út, közepén az út pereme alatt patak vize ömlik a mélyülő úthajlatba. Az utca közepén, egy magaslaton szobor emelkedik, melyet benőtt a repkény. Mondom Krisztának, nézd, milyen jól befutotta a növényzet, így már egész jól néz ki. A szobor talpazata, egy betonoszlop, belőle hiányzik egy jókora szív formájú rész. Mutatom, azt a darabot felhelyeztem a beton oszlopszerű rész tetejére, és olyan lett mint egy alak, szív alakú fejjel. Ezeket az össze nem illő részek látványát fogta össze a növényzet. Ekkor anyukámat látom, ahogy világos hálóruhában odalép és hirtelen kicsit meglöki ezt a szerkezetet, és akkor az a fej hirtelen beleesik abba a patakba ami az út alól esik a mélybe. Akkor azt mondtam, hú ezt a darabot már nem nagyon tudjuk kiemelni a vízből. Akkor anyukám ismét meglökte a betont és az betonoszlop beledőlt a vízbe. Akkor már maga a fél utca is omladozni kezdett, a víz kimosta akkora az út nagy részét. 

Az álom következő részében nagybátyáimmal rakunk köveket össze anyukám születésnapjára. Azt látom, hogy egy rész már készen van, egy karosszék faszerkezete tele van kavicsokkal. Nézem az elkészült szerkezetet és az anyukám utolsó karosszéke.

Nemcsak az emlék, az álom miatt írom ezt. A búcsúzás összeáll a fejemben a szobrászattal. A dolgok egyfajta megértése, kifejezése, felszíre törése számomra a szobrászaton keresztül kap életet. Tér utcák, tájak, tárgyak az álmaim és nappalaim otthona.  Mint Ottlik idézi Dylan Thomast, valami a munkán keresztül nyer értelmező életet. Ennek az évnek egyetlen összekötő eleme  egyetlen szobor faragása, mely lassan a végéhez ér. Szerettem volna befejezni, de nem haladtam eléggé, és végül, az idő és a megértés még nem hozta el a szobor legutolsó lezáró összeillesztésének pillanatát. 

Szobrot készítek, a tervem szerint 2013 március 10-én nyílik az a kiállítás, melyen bemutatjuk Ábellel és Mikivel és Kingával készülő könyvünket. Ebben a könyvben már ott kell lennie ennek a szobor képének. Mi mindent kell megtartania annak a kőnek.

Mindentől búcsúzom. Megéltem mindent amit fiatalként lehetett. Gyerekeim nőnek, lassan talpra állnak.    Ami most következik, nyitás, a tekintetem végső megnyitása, hogy amíg lehet, elmondjam miért is éltem. 

Ez a szobor remélem segít, hogy a következő évet megélni tudjam. És talán, ha még állni fog, segít majd másnak is éveket élni, önmagunkat kitárni a szabad térnek.

Búcsú

Horváth Piros és Mohácsi István, 1973, Mohácsi János fotója

Most azonban arra gondoltam, más dolgot szeretnék elmondani nektek. Annyit hallunk arról, hogy mekkora veszteség egy édesanya elvesztése, és ez a tény nem segít abban, hogy megnézhessük, hogy a veszteség miből is áll. Nem egyszerűen arra gondolok, nekem mennyire hiányzik. Hanem egyszerűen, ha statisztikai adatokat kellene néznünk, és ki kellene számítanunk, amit eddig még senki sem tett meg, hogy nézzünk szembe, lehetne-e egy átfogó kérdőívet készíteni ki az igazán jó anya, hogy láthassuk, hogy szembe nézhessünk avval, mekkora veszteség lehet az ő végleges eltűnése az életünkből. A kérdésem tehát: mennyire jó anya volt édesanyám?

Mivel az életem legelső pillanatai is általa, benne kezdődtek el, el kell mondanom nektek, az ő életet adó testének minőségét nemcsak az én legendás testem és ihlető agyam igazolja, de ha ránézek testvérimre, mindig látom, a mi édesanyánk szép háza volt a mi életünk kezdetének. 

Emlékszem, amikor 1969-ben Bukkicával és Janóval, apánk vezényletével elmentünk a János kórházba megnézni az akkor született Iso-t. 

Iso kicsi volt, sírt és anyukám fáradtan, de boldogan mosolygott. Látszott rajta minden rendben van, a baba jól van. Röviden azt mondhatom, élet adásban mindig kiváló munkát végzett.

Hogyan tudott egy kisgyerekkel bánni? Számomra mindig egy megnyugtató, kiegyensúlyozott derűt adott. Nagyon tudott nevetni. Kicsi gyerekként sokat játszadozott velem, a teste, a keze, a nevető arca mindig körbefogott, foglalkozott velem, hülyéskedett, bökdösött, magához húzott. megtanított kacagni, kacagtatni. Lehetett hozzá menekülni. Kora kisgyerekként azt érezhettem, hogy a világ, melynek egyik legerősebb kisugárzása számomra ő volt, az a világ biztonságos, kedves otthonos és nagyon érdekes volt. Mi itt tudjuk persze, hogy széles gazdag családban tudtam, tudtunk felnőni, de mégis, egy kisgyereknek eleinte leginkább az édesanyja számít, és nekem úgy számította a sors a szerencsét, hogy kicsi koromban megszerettem általa is az életet. A mama azt jelentette nekem, hogy az élet jó.

Hogyan tanított?

Énekelve, magyarázva, mesélve, elbódítva nem létező valóságokkal, és ismerős történetekkel. Azaz nem tanított. Voltak speciális meséi, páldául az óriás aki ellopta a kiskutyát és meg kellett fúrni a hátsóját, hogy vissza adja. Hosszan tudott visszatérő játékos történetekbe bonyolódni. Mi ketten tudtuk, hogy nekem van egy fekete kiskutyám. A kutya volt, és néha megnéztük, hogy hol is van. Apám, anyukám elmondása szerint azt mondta, nem kellene ennyire hülyíteni a gyereket, mert az már nem tudja mi is a valóság. De ez őt nem zavarta. Volt egy élénk kísértés benne, hogy a lehetőségeket is fent tartsa, mint a való világ egy létező szeletét. Gyerekként vele át lehetett menni, mint egy másik szobába oda ahová, szerettünk volna menni, az elképzelések gazdag világába. A létezésnek ez a kiegészített csodája általa nyert életet és amíg élek, igyekszem nem elfeledni, ezt a kiterjesztett valóságot, mely reményt, és állandó örömet adott. Ugyancsak tudott történeteket mesélni a Bibliából, az ótestamentum apró részleteire is emlékszem, amikor ő mesélt, mert csak mesélte, a kis történetet, Rachel hová dugta el apja elől a kis bálványokat. És Jákob hogyan cselezte ki Ézsaut egy tál lencsével. Azt mondta, ezeket úgysem tanuljátok, pedig olyan érdekesek. 

Szívesen mesélt egy egy kis epizódot a család életéből, apró részletet egy nagyapáról, nagymamáról. A mesék, a történetek általa egy folyamatos mondavilágként éltek körülöttem, a mesék mondákká, a mondák történeti világgá váltak, amelyben a családom is ennek a lélegző történelemnek volt  része. Része lettem egy történeti folyamnak, ahol a személyeknek, a vágyaiknak, döntéseiknek súlya van.

Hogyan bánt velünk és az iskolákkal? 

Családunk legendásan állandóan összeütközött valami iskolai potentáttal, osztályfőnökkel, igazgatóval. Apám, aki hosszú ideig - a tanárnak van mindig igaza - jelmondat kijelentése után, kivonult a konfrontációs zónából, magára hagyta őt, és a konfliktuskezelés anyukámra maradt. Ő mesélte el, amikor nővéremet első osztályból eltanácsolta az aktuális osztáyfőnöke, azzal, hogy nemcsak jól sportol, kiválóan tanul, de szép is, és értse meg anyuka, innen el kell vinni a gyereket, akkor anyukám - ezt mindig így mesélte - , akkor megértettem, hogy tényleg jobb lesz, ha attól a szerencsétlen nőtől megmentjük Piroskát.  

Ugyanígy emlékszem, amikor Janó legendásan beszűkült agyú gimnáziumi osztályfőnőke addig fúrta Janót, hogy anyukám tudta, intézkedni kell, menteni a gyereket, túl szép, túl okos, és még jól is tanul. 

Én is sorra kerültem, annyi szépséghiba azért volt a dologban, hogy kifejezetten rosszul ítélték meg a tanáraim a tanulmányi előmenetelemet, és feltűnően rosszul viselték egyéni magatartásomat. 

Már elsős koromban anyukám nem engedte levágatni a hajam, gombafrizurát viseltem a többi katonafrizurás kisgyerek mellett, ami miatt, időnként azzal küldtek  haza, hogy fazékot tesznek a fejemre és körbenyírnak. Anyukám pedig azt mondta nem, nekem így tetszik. És én boldogan mentem az iskolába, mint egy gomba.

Isó kapcsán ez már természetes volt, menni az iskolába és beszélni kell az igazgatóval.  Emlékszem, amikor elmondta hogyan kell egy osztályfőnökkel, igazgatóval beszélni. Andriskám, engem nem érdekel, hogy mit mond, mert azt már hallottam és az hülyeség, de végighallatom. És ahogy meghallgatom, mindig megkérdezik, hogy ugye egyke a gyerek. És mindig elmondom, nem, éppen vagy kettő, vagy már három testvére van. És akkor ha alaposan meghallgatom, akkor lassan kisimulnak és a legnagyobb baj elhárul. Nem akarta, nem érdekelte az átfogó értelmezési vita. A hülyéket áturgarni, a lehetőségeket észrevenni. és tisztességgel alkalmazni.

Hogyan terelt bennünket, legalábbis engem? 

Jól kártyázott, jó volt vele egy csapatban kártyázni mert legtöbbször a többiek előtt járt az esze a kombinációkkal. Az élet sok területén is így volt. Eleinte természetes volt, hogy ide-oda segít továbbmenni, bölcsődéből ahonnan idő előtt kitessékeltek, mert anyuka ez a gyerek korafejlett, és emlékszem, ott megyünk a Szabadság téren, mert a kis csoporttal ott jött mellettünk, átkísért az óvodába. És később, amikor az éppen egyik aktuális balhém volt, akkor látszódott, taktikázott, előre látta a társadalom lapjait, és ő igyekezett lépni, előre meglépni egy lépést. Ez a metódusa, amikor lassan kezdtem a felnőni, teljesen láthatóvá nyilvánvalóvá vált. Ott volt mellettem amikor, éppen középiskolát váltottam, segített, hogy Annamari segítsen, hogy felkészítsen spanyol nyelvből, segített amikor nem vettek fel először egyetemre, hogy menjek el Jóska nagybátyám és Pázmándi Tóni segítségével kerámikus tanoncnak. Amikor nem vettek fel eleinte a Képzőművészeti Egyetemre megkérdezte tényleg festő akarsz lenni? És akkor már tudtam, figyelni kell rá, mert ha nem én döntök a sorsom felől, ő megteszi egy jó ajánlattal. Éppen kórházban volt, amikor elmondtam, harmadszorra sem vettek fel a képzőre. Elsírta magát. Én úgy jöttem aki a kórházból, hogy ölni tudtam volna. Senki sem teheti meg soha többé, hogy miattam sírjon az én édasanyám, és tudtam, hogy meg fogom neki mutatni, hogy átlépek a hülyék feje felett. Peszre tovább léptünk és új tervei voltak neki is. Mert tervei,  jó ajánlatai mindig voltak. A család ahogy kiteljesedett, ki hol lakjon, ki hova költözzön, hogyan  tudnátok lakást venni, ha nincs pénz. Kitalálta, hogyan lehet mozdulni, segített, hogy segítsen Pali és Bálint nagybátyám, hogy három gyerekkel, lakáshoz jussunk. Ez a folyton örvénylő, hömpölygő gondfolyam számára természetes éltetető víz volt, amelyet már a felszínéről átlátott és igyekezett segítséget adni ahhoz, hogy mi örömmel tudjunk a borulás veszélye nélkül tovább evezni.

Egy családban mindig kihívást jelent amikor az egykori gyerekek új alakokkal jelennek meg, és családot feszíteni kezdik az éppen aktuális szerelmek. Itt láthattam meg elképesztő előrelátásait és egy általam eddig csak nála látott mentalitást, ha valaki megjelent valakivel, azt igyekezett teljesen elfogadni. Ha a gyerekem szereti, én elfogadom, támogatom, és igyekszem szeretni - elv működött nála. Mivel minden testvérem sok szerelmének konfliktusát végig tudtam kísérni, sok-sok elemzését hallottam, hogy ki milyen, és jól teszi-e a testvérem hogy állja még a sarat. Ilyenkor sose mondott gyűlölködő mondatot. Tárgyilagos volt, pontos, és aggódóan óvatos, de amíg lehetett, amíg csak tudta, igyekezett egy kapcsolatot a maga eszközeivel támogatni, megtartani. 

Láttam, sok lány mennyire hirtelen otthont lelt nálunk, és láttam, a kapcsolatok bár megszakadtak, anyukám nem szakított. Ez az óvó, kitartó szeretet végtelen biztonságot adott, de tudni kellett vele szembe nézni is. Emlékszem, mikor középiskola végén szakítottam a szerelmemmel és ő mondta, biztos hogy meggondoltam ezt. És én mondtam, nem szabad az igazgató úrnak a dolgaiba beleszólni. Ő újra kezdte. Én újra elmondtam neki. Soha többé nem tette. De a mondatai mindig pontosak és jelentőség teljesek voltak, ha a családról szóltak. Pontosan jelzett amikor a házasságom recsegett ropogott, és értenem kellett, látja, amit én nem látok, figyelmeztet, de nem szól bele. Krisztával olyan mély kapcsolata alakult ki, amely nem jellemezhető anyós-meny viszonnyal. Melegen szerették egymást, és nekem, aki fia voltam, jó érzés volt élni úgy, hogy életemet meghatározó női szeretetben vannak.  

Testvéreim kapcsán pedig mentünk kocsival menteni valami helyzetet és csak beszélgettünk, és láttam, milyen egyszerűen tud lenni a családért.

Milyen volt ő nekem apám mellet? 

Egy gyereknek amikor felnő, nem mindegy, hogy milyen család veszi körül. Ismertek ezek a mondatok, de nekünk, ahogy nővérem fogalmazott két héttel ezelőtt a temetésén, ők voltak apámmal a mi lottó ötöseink. Ők nagyon harmonikusan, kiegyensúlyzott egyenletességgel tudtak veszekedni. Ez a folyamatos vita olyan volt nekem, mintha valaki a tenger mellet a hullámok folyamatos zúgásában él. Mi pedig egy különösen nagy forgalmú tengerparton éltünk, bárhová is ment a családunk. Ez a vitafelhő persze meg, meg akadt egy-egy nyugodt, csendes, meghitt pillanatra, amire az ember rögtön felkapta a fejét, de aztán hamar elmúlt ez a végzetesnek tűnő idill, és minden jól alakult és visszaállt a jól megszokott élénk vitarend. 

Nagyon tudott apámmal szemben kiállni magáért. Látva őket közel ötven évig, úgy tűnik, ki tudták alakítani az egymást el nem nyomás folyamatos háborúját, azaz az élénk vitákkal tarkított harmóniát. Két számomra jellegzetesen autonóm ember élt együtt, szinte alig volt az alapokon kívül az, amiben egyet értettek otthon, de a világot szinte egyöntetűen ítélték meg. 

Anyukám így fogalmazott, a lényeges dolgokban egyet értettünk. Számomra ő a kiteljesedett nő szép példája. Otthon vidám anyuka tudott lenni, kedves, csipkelődő mama, aki otthont tudot teremteni nekünk. Öntudatosan építkező szakmai hite láthatóan olyan területek megismerésébe vitte, ahol az ő élénk és híresen jó esze maximálisan meg volt jártatva. Anyuka volt, szép mama, szép feleség, és látszott rajta, hogy, szeretett dolgozni. Számomra ma is ez a kiteljedesettség volt, ami lenyűgöző volt apám mellett. Ugyanis láthattam, hogy arra van példa, hogy két ember a nyüzsgő problématenger ellenére gyereket nevel, akiket életük fontos momentumának tartottak, láthatóan lekötötték őket a maguk szakmai monomániái, és ez mind belefért egy életbe. 

Mint nevelődő férfi, láttam hogy apám, a kimondatlanul is utolérhetetlen példa mellet, egy kiteljesedett nő él.  Egy olyan asszonyt láthattam apám mellet, akire minden tekintetben büszke vagyok.

Akit szeretett, ahhoz, mély, ellenállást nem tűrő módon ragaszkodott. Hűséges volt, némán úgy intézte dolgait, hogy akire ő gondolt, annak a lehetőségei a legjobbak legyenek. Sokszor tapasztaltam, hogy nem egyszerűen önzetlen volt, hanem képes volt áldotazokat hozni valakiért. Amikor a nyoclvanas évek közepén egyszer beteg volt, egy műtét előtt volt. Azt mondta nekem, nem tudom, hogyan fog sikerülni ez a műtét, rutinmunka, de sosem lehet tudni. Egyszóval arra kérlek, ha meghalok, engedjétek, hogy apátok új kapcsolatot teremtsen. Ígérd meg nekem, hogy engeditek. Meghökkentem, és megígértem. Mikor apám meghalt, akkor jutott eszembe újra ez a pillanat, ahogy egykor, saját halála lehetősége  előtt apám jövőjéről rendelkezett.
Nagymamám sok évig ált nálunk a Ráth György utcában. Amikor középiskolás voltam, ez könnyű volt nekünk, nagymama főzött, mesélt, varrt. De az idő elküldte a számláit, és a nagymamára sok-sok gondoskodás várt. Anyukám ebben végig kitartóan hűséges volt. Azt mondta, felnevelt engem, anyukám volt, nem hagyott el, én sem hagyom. Haláláig kitartó hűséggel ápolta. Szembe tudott nézni a lassan múló időben megváltozó élet kihívásaival. 

Milynek voltak számomra az utolsó évei? 

Voltam vele a kivizsgálásokon, ahol a beszédközpontját vizsgálták. Tudta, hogy nem néz könnyű idő elé, de mindezt méltósággal viselte. Nagyon nehéz lehetett neki, hogy nem tudta kifejezni magát. De mellette élve, a kifejezési nehézségei nem így jöttek át. Mivel tudtam és éreztem is mindig az ő szinte mindenen átsugárzó intelligenciáját, ha nem siettem, és figyeltem rá, akkor pillanatok alatt látható volt, hogy magánál van. Egy egy rezdülése, egy-egy kérdése, mutatta, figyel a családra és segít. Ez az életünkön átfutó nyelv nélküli kapcsolat, a mindenre kiterjedő akaratos figyelme a beszéd nélkül is tudott működni. És nemcsak ez a mindig kiterjesztett kapcsolat maradt meg amíg élt. Valami olyat is mutatott, amit nem szeretnénk tudni. 

Ő tudta hogy egyre kevesebbet tud átadni abból ami benne van. És ennek az életnek a szépségeire, fájdalmaira úgy tudott reflektálni, hogy látszódott rajta az a tartás, amely egész életét besugározta. 

Ez a nemes tartás megrendítő tudott lenni. Ott voltunk, mi három fiúk, amikor édesapámtól búcsúzott. Azt mondta, előbb mentél, el, nem így terveztem. Olyan volt ott akkor nekem, úgy tudott búcsúzni, mint egy antik hősnő. 

És amikor apámtól el kellett búcsúzni, ő választott ki neki egy lepedőt. Isóval voltunk ott, nagyon nehéz volt az nekem. Akkor már épp leült, és letérdeltem és odahajtottam a fejem az ölébe, megsimogatott, mint régen, amikor kisgyerek voltam. Utána már tudtam indulni. Nemesen viselte apám halálát. Nehezen, de akarattal vitte magát az utolsó hetekben a saját halála előtt. 

Ott voltunk vele Isóval az utolsó este egy kórházi szobában. Nagyon szenvedett azon az utolsó éjjel. Alig volt magánál. De kimondta, ezekkel a szavakkal: meghalok, meg kell. 

Nem tudom pontosan mit is jelent ma ez nekem. Ott a János Kórházban adott nekem végleg életet. És átellenben egy kórházi ágyon tanított arra, hogy hogyan kell meghalni. 

Nekünk fontos volt, hogy mi lesz belőlünk, mit is látnak meg bennünk, belőlünk életünkből a szüleink. Arra mindig számíthattam, hogy anyukám figyeli, hogy mit teszek. Amikor apámtól elbúcsúztunk, ott voltunk mi a gyerekei egy autóban. Azt mondta, olyan jók vagytok. Akkor mi, ott abban a már rég nem vezetett ellenőrzőbe, egy akkora pirospontot kaptunk, amekkorát csak egy Piroska tud adni. 

Evvel a kérdéssel indítottam ezt a beszédet: jó édesanya volt-e? 

Mióta nincs velem, valahogy egyre kiegészül, valahogy átível bennem az ő élete. 

Amióta nincs velem, nehezen mondom egyre magamak, mert  máshogy érzem, már nincs. Egy hónapja halt meg. 

Már nem fájdalmat érzek. Valami több van itt. Mint amikor a régen az égen a repülők úgy csíkozták össze az eget, mintha egy hatalmas felhőboltív tartaná az eget. 

Tudom, most már mi az a kékítő az ég vizében. A szemem és az ég párája összeolvad, ha rá gondolok. Ez a mindenütt ottlét, a gyerekkorom után, a halála után már más értelmet nyer. Újra körül vesz engem.

Gyerekként, iskolásként, fiatalként, felnőttként segített, példát adott, és mindez persze sosem tűnt ilyen iskolásan leírtnak. Természetes volt, szép, és nagyon jófej az én édesanyám. Most mikor már hetek óta csak búcsúzom tőle, ebben a hosszúra nőtt szomorú őszben, és nézem a fényképeit, valami megváltozott. Nem a halálát látom. Az életét, ezt a szépet, amit csak köszönök, minden tekintetben kiváló, drága, éltető édesanyám. 

Ui.: Azt a Parker tollamat, amit oda adtál egy iskolai reggel az Isónak harmincöt évvel ezelőtt, azt a múlt héten végleg megbocsájtottam.