Miami Heats

Miami Sun 2008 akril, vászon 210 x 350 cm

Ha van a levegőnek uralma a tájon, akkor ez mindenképpen érvényes a caribi térségre. Először 1981-ben voltam Kubában. Kiléptem Havanna repülőterén a gépből, megcsapott valami nem várt otthon illat, a tüdőt pillanat alatt kitöltő egyedi varázs. A meleg, a pára, a tenger távoli de mindenütt jelen való üdesége vegyült lefojtott illatokkal, és rothadó gyümölcs émelygő párája, az átható benzinszag a fűszeres kreol illatokkal egy új, addig számomra ismeretlen elegyet hozott létre. Amikor tavaly megérkeztem Miamiba, újra megcsapott az egykori fiatalság illata, mintha csak át tudnánk repülni korszakokon és vissza a jelenbe. Miami újra az egykori Havanna illatát mutatta, és ott volt valami amit még nem láttam, még nem tudtam de fel kellett fedezni.

Miami ipari méretű lakópark. Minden kicsi utcája, gigantikus szállodasora, autópályái csak egy szélesen kiterjesztett lakossági szolgáltatás különböző helyszíneként értelmezhető. Európai értelemben nincs városközpont, nem mehetesz be a városba, minden rész önálló központ és távol van valamitől. Ahová mi mentünk nővéremmel, az a békés, alvó városok egyike, ahol a lakótornyokat a kisebb lakóparkok váltják fel, és széles pálmautak kötik össze a lagúnákat és   a  porcelán tisztaságúra ápolt területeket. Ide érkeztem először, hogy megnézzem először és másodszorra pedig, hogy megtegyek valamit a házban.

Nővérem új háza, mielőtt felújításra került, sikerült megnéznem, és tanácsot adni a felúításhoz. Joe, az egykori rabbi, évtizedek óta építési vállalkozó, érdeklődő belenyugvással fogadta nővérem és az én javaslataimat. Ő építeni szeret, de a felújítás valami bizonytalan, értelmetlenséget sugárzott számára. Végül sikerült a lakás összes leendő belső színét meghatároznom. A közvetlen cél pedig az volt, hogy segítsek kitalálni, milyen festményeket tegyünk ki nővérem tőlem kapott képeinek gyűjteményéből. Néztem, mértem, és láttam, hogy a jelenlegi képei csak cincognának a falakon. A legnehezebb ugyanis az óriási nappali képeinek a meghatározása jelentette. Arra gondoltam akkor, hogy két, hatalmas képet kellene festenem a hall egymással szemben álló falaira. A kinti táj izzó fényei, a letompítva is ragyogó fények új képek színeit úsztatták el a szemem előtt. Végignézve a miami vászon és festékpalettát, láttam színben szinte minden kapható, csak a méretek, a keretek és az idő volt a kérdés számunkra.

Hazautazva terveztem, gondoltam a képekre, aztán eszembe jutott valami. Most, hogy egy éve a Jurányi utcai műteremházban van nekünk is Krisztával egy műtermünk, lassan a képeim, rajzaim mind egy helyre kerültek, eszembe jutott két nagyméretű kép. 2006-ban voltam először az USA-ban. Abban az évben megfestettem a Blue Days című tíz méteres pannómat a pécsi Színerő névvel futó, az egykori Zsolnay gyárban tartott festészeti programon. A gyárban pécsi művészeti kar szervezésében festettünk hatalmas vásznakra. Egykori üzemcsarnokokban festettünk, a tér a lehetőség kitárult a kifejezés előtt. A jó tíz évvel azelőtti kompozíciómat, melyet többször megpróbáltam megfesteni, hirtelen elővettem az amerikai utam után, és szinte elmerültem abba, hogy átléphettem valamin, a sok-sok kőfaragás után a szikkasztó, szürke porok után a felület varázsos színfelhőibe léphettem át. Rá egy évre újból Pécsen megfestettem két nagyobb képet, egy napteli és egy éjszínű képet. Pécs, az amerikai út képeinek szabadsága egy gyorsított festészeti ügymenetben valahogy színné vált. A képek elkészültek és összetekerve elindultak a maguk rejtélyes útjukra.

Havana Moon 2008, akril, vászon, 210x350 cm

Tavaly ősszel kitekertem a műteremben a két képet. A műterem kicsi volt ahhoz, hogy teljesen átlássam a képeket, de láttam, ahogy képek kiszabadultak a tekercs rabságából, a tér hangulata megváltozott. Az addigi eszközök, és az újonnan megjelent színtér összeütközött, valami konfliktus keletkezett a barnás, szürkés műterem és a lendületesen színes két hatalmas kép között. A kékes, sötét kép a maga jeltelen felületi keresésével úgy éreztem, hogy majdnem kész a kép. A sárgás képet befejezetlennek tartottam. A különös az volt a számomra, hogy a képek létezését szinte elfelejtettem. Hol volt a kép a memóriámban eddig? Hogyan lehetséges hogy elfelejtek 2,1 x 3,5 m-es képeket? A kérdésre Miamiban kaptam meg a választ.

A képeket magunkkal akartuk vinni januárban. A reptéren előre egyeztetve kijelentették, hogy 350 cm-ig csomagnak ismerik el a tárgyat. Felhívtam az aktuális műtárgy ellenőrző csoportot, vajon kivihetem-e a tárgyat, igen felelték, ha nyilatkozom, hogy, 50 évnél nem idősebb a kép, és az én tulajdonom. Mindezek után egy csatornázási csőre feltekerve és egy másik, nagyobba becsúsztatva vittem ki a képet a repülőtérre, ahol lázas veszekedés alatt derült ki, hogy a gép csak 190 cm-ig tud tárgyakat vinni. Újabb veszekedés, toporgás, majd az indulás előtti végső izgalomban a képet egy csomagmegőrzőben hagytuk és elindultunk Krisztával Miamiba. A képek Janó és Isó közreműködésével érkeztek meg Miamiba. A képek végül megérkeztek és a kérdés csak ez volt: hogy kerülnek fel a falra.

Minden nagyvárosban ott van a megfelelő Home Depot, csak a nevüket cserélik fel. A számolás pedig Floridában csak inch-ben történik. Lassú számolással, helyszíni szemlék után tervet készítettem, és végül egy poplar nevű fa mellett döntöttem, hogy keretet készítsek. A fákat, a ragasztóanyagokat, csavarokat Joe furgonján vittük el Joe irodájához, amely egyben a műhelye is. Ott voltam valahol Miamiban, autó felújító, aszfaltkészítő és tetőburkoló műhelyek között és nagyon jól éreztem magam. Két nap igen szorgos munkája után a két keret elkészítettem. A poplar kiváló minőségű, csomómentes fa, az új faragasztó nem akart csöpögni, mint a hazai, egyedül a egy hatalmas sík felület hiányzott, amelyen a keretet végleg össze tudtam volna állítani. Nagyméretű lapokat fektettem le, próbáltam vízszintezni, de nem volt elég nagy, mégis, úgy láttam, a keret nem csavarodott el nagyon. Joeval házhoz vittük a kereteket és másnap kezdődhetett a felfeszítés.

A hall csempe felületén voltak kiterítve a vásznak arccal lefelé, erre helyeztem el a kereteket, amelyekre szép lassan, átlós irányba felfeszítettem  . Két óra alatt elkészültünk a felfeszítéssel és ott volt valami olyan, amit nem láttam addig ott, a tér megváltozott. Az üres, napfénnyel telített szobában a nagyméretű képek átalakított a teret. A képek mindig saját, csak rájuk jellemző teret képviselnek. A sajátos színtér a nagyméretű képeknél új dimenziót jelent, a méretek miatt az ember által befogadott látómezőben nagyobb teret hasít ki a nagyobb mérettel tüntető vászon és a rajta megjelenő önálló színrend. Abban a térben a képeim, az általam meghatározott színfelületű falon valami újat, valami otthonosan újat hoztak el számomra, mintha visszaléptem volna egy régi térbe, a gyerekkoromba.

A világosabb kép egy nagyobb tagolású sárgás felületre, egy színpadias sötét függönyszerű oldalelemre és alul egy lilás-kékes vízszintes felületre tagolódik. A sárga színek szinte jönnek felénk. A kép a Miami Sun címet kapta. A másik kép szövetszerűen megoldott kékes színszövéssel áll ottt abban a térben, kompozíciója tükörfodítása a másik képnek. Címe Havana Moon címet kapott, Little Richard zenéjére emlékeztetve. Joe is megérkezett, állványt állítottunk fel, és egy óra múlva a két kép már ott volt fent a falon. És a tér most már egy jó időre, alapvetően megváltozott. A színek felületei és a tér egy új kapcsolatot teremtettek. Ilyet először Párizsban láttam az Orangerie-ben, ahol a Monet csodás 8 gigantikus liliomos képeit állították ki, ét ellipszis alakú térben. A festmények és a tér együttesen egy új dimenziót hoztak ott létre. Azóta tudtam, hogy a képek elhelyezése nem egyszerűen kiállítási szakkérdés, hanem kulturális tett. A képek a térrel együtt a néző sajátos új pozícióját határozzak meg, a látvány ha nem dekoráció, megérinti az embert, a létezésének egyfajta új dimenzióját, a szemlélődésben, a létezés egészében való elmerülés lehetőségét tereik meg. A képeim ott Miamiban a hallt megváltoztatták, olyan volt, mintha ezekre képekre tervezték volna a teret, a nagyméretű hall kétemeletes magasságát, az óriási ablakfelületet megtörő fényterelő síkját. Láttam, a képek hazatértek, oda a hol a hatásuk a legjobban teljesedik ki.

Gyerekkoromban tudtam úgy nézni, hogy dolgok, amit éppen megfigyeltem valami jelentés nélküli totális jelentéssel bírtak. Egy üvegdarabon áttetsző fény, a lombok rezdülései között átderengő napfény, az alkonyattal megváltozó elcsendesült szoba, a szomorúságba hullott esteledő város, mindezek nem ismert jelentések azonnali megérzését és tudását jelentették. A festészet valami mélyen fekvő egybefüggő nézést jelent számomra, ahol a fogalmak előtti módon tudok ráeszmélni hangulatokra, észlelésekre, melyben a létezésem esendőségére, szépségére, különösségére döbbenek rá. Ezek rezdülések az élmények erősségétől függően képesek magukba vonzani, és egy új térbe. egy biztosan érzett új valóság világába beemelni. Mikor a két kép ott függött a falon, valami olyan történésnek lettem szinte kívülálló megfigyelője, amire nem számítottam, pedig ezért az érzésért dolgozom ha festek, ha vágom, faragom a követ. A dolgok helyre álltak ott. A képek színei bevonzottak, a napsütés fényei a sárgás képen lefotózhatatlan módon egyszerre csak, mintha ezernyi apró lámpás gyúlt volna ki a felszínen, megelevenedtek a színek apró csíkjai, és láttam nem szabad már hozzányúlni, és a kék kép benyitott engem egy valaha látott mély erdőbe, ahol a csend mint valami ritkán meglátott magányos állat nézett már felém.

András a négyzeten, Remete Kriszta fotója, Miami 2014 január

Nemcsak a képek nyíltak ki a keret feszülése, szoba és a képek méretének összhangja miatt. Valami más is megtörtént, amit már többször éreztem, amikor Amerikán voltam. A dolgok úgy működtek, ahogy gyerekkoromban hittem a világot. A festményem azért tudtam elfelejteni otthon, és megtalálni itthon Miamiban, mert a magyarországi elfogadása ezeknek a a képeknek nem lehetséges. A létezés tere, értelmezése ezen a kicsire szabott kolóniában kisszerű, a képeim, pedig, legyenek olyanok amilyenek, nem erről szóltak. Amikor már lassan túljutottam a felfüggesztés izgalmain, és a képeket nappali derengéstől az éjjeli sejtésig mindenféle fényben láttam, éreztem, a képek egy döntést hoztak a ház életében, mely szerint a személyiség, a munka értelmes és fontos. Valahogy a kép festési idejétől elkezdett munkám, és felfüggesztésig eltelt idő mint egy gyorsan felvázolt novella, hirtelen egyfajta ívet kapott az időben, és tevékenységem, amelyet visszhang nélkül élek meg, most hirtelen értelmet nyert. Egy régi indiai mese jutott most az eszembe amikor erről írok most. Egy férfit nyúz a felesége, hogy merre lakjanak. És a férfi végül ezt válaszolja: az embernek ott van az otthona, ahol a munkáját el tudja végezni. Két nap múlva már haza kellet utaznom. A képek, a pálmák, a januári nap fénye ott abban a térben megnyugtató volt. Újra itthon voltam önmagamban.

2014 02 23. Budapest