Az otthagyott jelenlét

Vojnich Erzsébet: Moszkva téri telek, 2001, olaj, vászon, 158x192 cm

Vojnich Erzsébet kiállítása

Mindig óvatosan kell közeledni egy életművet összefoglaló kiállításhoz. Valami mindig hiányzik, sokszor az életmű maga is átfoghatatlan, vagy a válogatás egyenetlen és így lesz egy életmű az aktuális kurátori munka áldozatává. Vojnich Erzsébet most záródó, különös szerkezetű győri kiállítása képes megrajzolni egy komoly életmű ívét, képes rávilágítani egy-egy periódus jellegzetességére, és segít értelmezni azokat a kitörési pontokat, ahol az életmű, a maga öntörvényű sodrásával kínál fel új lehetőségeket számunkra, hogy elképzeljük, merre is lehet a Vojnich képek újabb területének kialakulása. Az életműkiállítás felszabadító érzést adott, egy nyitott életmű különös, belső terét mutatta meg nekem.

Vojnich képei, számomra most vált láthatóvá, már egészen korán, a 80-as évek végétől jellegzetesen voinichosak voltak. A festő akkora már kialakította a jellegzetes motívumrendszerét, a terek és tárgyak rá jellemző szublimált világát, a színek finom, transzparenciát sejtető, pasztell jellegét. Az életmű karaktere tehát az  alkotói periódus kezdetén láthatóvá vált. A képek méretei azok amelyek számomra először is különösnek tűnnek. A korai kicsi képek után rögtön egy hatalmas kép jelzi a kezdeti indulást. A későbbi képeknél hirtelen látjuk már a Vojnich féle teret, színrendet. A képek méretei, és motívumhasználat mindig is megmutatják egy festőnél azt, hogy mennyire közelről nézi és ellenőrzi a képeit az alkotás során. Később pedig izgalmas megkeresni azt a helyet, amely a kép lehetséges fókuszpontja, ahonnan a képet a legjobban lehet nézni, megtekinteni. Vojnich nagyméretű képeit két méterről közelítve/távolodva nézve egyszerre vagyok bent a kép belső terében, és vagyok képes még a képet, mint összefüggő színes ornamentikát felfogni.

A kép mérete és a kép belső motívumrendszere arra késztet, hogy a kép felületén sejtetett téri illúzió bevonjon, részessé tegyen abban a szubjektív térélményben, amely a Vojnich képek sajátjai. Van amikor a sejtett tér a festészetben, mintegy távolságot tart a kép nézőjétől, de Vojnichnál a perspektíva még megmaradt töredékei meghívnak, behívnak egy viszonylag közeli távolságba, ahol a részletek finomsága és a motívumok térre utaló érzete együtt hat ránk. A perspektíva, mint festészeti eszköz a XX. században visszaszorult. Vojnichnál mégis a világ a térábrázolás autentikus jellegét mutatja, ami igen izgalmas egy XX-XXI. századi életmű esetében. Úgy érezzük, a képen látható perspektíva a kép felületén is túlhalad felénk, és a tér kiterjeszti a hatókörét. A kiterjedő tér az alkotó és a néző közös kulturális alapját teremti meg. Máshogy is lehet leírni: sok minden redukálódik a festészet története során,  néha a képalkotási technológia a pusztulás nyomát viseli, de itt a tér nem, a tér képzete, mint legkisebb közös többszörös az életmű legnagyobb részében, mint valami alaphang a zenében,  egységesen ott feszíti ki a kép és a néző közötti tér közös terét, és a színek és a motívumok rendszerével a festő határozottan adja meg a kép nézőterét.

A motívumok különös, zárt rendszere sokat elmond a korunkról. Az elhagyott civilizáció már a olasz reneszánsz világában is feltűnik, hogy aztán mint egy toposz, időnként fel-fel tűnjön egy-egy kor kifejezésében. Ha Giorgone Viharára, vagy később Piranesi metszeteire, vagy a jóval későbbi Turner képek elhagyatott templomaira gondulunk, rögtön felidéződnek előttünk az elhagyott civilizációk szubjektív tájképei. Mégis, Vojnich képeit látva ez a civilizáció elhagyott, következetesen ember nélküli tája már magában hordozza már a funkcióvesztett ipari létesítmények bennünk is létező élményét. Vojnich képein nincs természet az idő, mint növényzet fonja be be a a tereptárgyakat, a pusztulás végérvényes köde üli meg az elhagyott tájat. Olyanok ezek a terek, mintha úgy hagyták volna ott a medencéket, lepárlókat, hidakat, gyárcsarnokokat egy azonnali, végeláthatatlan pusztulásban. A hidrogénbomba hatását tervezték így, hogy ennyire tárgybarát legyen a dehumanizálás, hogy minden tárgy megmaradjon, ha már a humanizmus, mint civilizációs program lehetetlenné vált. Vojnich képein a tárgyak egy dehumanizált teret mutatnak. Talán Piranesi-nél vált először fenyegetővé az ember által létrehozott tér. Az egykori civilizációt jelző vedutái után a fiktív börtönöket megmutató metszetei az emberi félelemet a tárgyakon, az ember által létrehozott tereken át sejtette meg.

Vojnich tereiben a kevés tárgy, a tér a fények derengésében áll. A sejtett tájban, még látható a tér kivetülése, de nincs már fényforrás, csak derengés, a fény, mint valami otthagyott delejes köd uralja a tájat. Bár a fény iránya a teren belül az életműben változik, néha a belső terekben szembe kerül, bizonyos medence rajzokon, festményeken belül el is tűnik, mégis a derengés egyfajta belső mázként tölti ki a teret Vojnich képein. Emiatt válik az árnyék szinte másodlagossá a képeken. A dolgoknak ugyanis ebben a világban szinte eleve elrendelt színei, tónusai vannak. A fény ebben a világban nem változtat a dolgok állásán, mint az impresszionizmus fénnyel telt képein. A sejtető, derengő fény szinte ridegen, hideg tónusban segít dokumentálni, közvetíteni a dolgok állását, a tér elhagyott, létező állapotát.

Különös értékek felfedezését jelentette számomra ebben a kiállítási bolyongásban Vojnich színfejlődésére, színfejlesztési technikáira és korszakainak színtrendjeire rácsodálkozni. A korai képek párás, világos tónusú, pasztell színekből építkező korszaka után a sötét képek színelhagyó, a tónusok kontrasztjaira építő, majd a visszatérő gazdag színpaletta újboli megjelenése, mindig új oldaláról mutatta meg, hogyan képes színekből építkezni ez a motívumokkal, kompozíciókkal rettentően tudatosan bánó művész. Számomra, aki először látja Vojnich képeinek összefüggő rendszerét, meglepetés volt képről képre megfigyelni a csak közelről észlelhető gazdag színfelületképzést, amely távolról talán csak egy közömbös, szürke felületnek hat. A "Moszkva téri telek" című opusz volt az egyik ilyen megrendítő élmény, a szürkék gazdag tompa színpatkója fogja magába a tört rózsaszín elemeket. A szinte ecsetvonásról ecsetvonásra változó színek közös színtömböket hoznak létre, de mégis, ez a közelről reszkető színkezelés távolabbról már falakat, tömböket idéz. Vojnich a színharmóniák sejtető hangszerelője, hatalmas zenekart működtet, de összevonja, színtorzításaival egységes színmezőbe tereli ezt az ezertagú hangszert idézó eszközt az ecsetet és az általa felvitt színeket.

“Mert elhagyatnak akkor mindenek”. Vojnich párás képfelületeinek súlyos üzenete van. Valami kivonulás jelenléte tölti be a tereket. A megfigyelő, mint valami utolsó üzenetként közvetíti felénk a még látható, de végleg elhagyott tereket. A XX. század már az önmagát felszámoló civilizáció rémképét is megmutatta nekünk. A segítő tér, az otthonunk túl gyakran vált fenyegető rémálommá. Vojnich képeinek a terei, azt a végleg elhagyatott csendet teremtik meg, amelyben már csak az egyedüllét végső, nyugodt tekintete tud hazát találni. A képeket számomra áthatja a magány végső, kimerítő nyugalma. A kiürült tereket a fény derengéséhez hasonló szürke derű, valami többről való a lemondás pontos nyugalma hatja át. Látva a képek terét azt érzem, ezeknek az egykor közösségi tereknek éppen attól különösen visszhangos a csendje, mert  itt valami több tűnt el, mint a privát életek összessége. A végeláthatatlan elhagyatottság kap az életművön belül egy összefüggő teret. Bár a befogadást tekintve minden kép magányos, és csak bennünk egyedül álló nézőkben áll össze a kép belső hangulata, mégis, néhány kép szinte szereti, ha többen nézik. Vojnich képei azonban érezhetően egyszemélyes tekintetű képek. A közösségi terek bennünk már újból magányban állnak össze, amikor ezeket a tereket magunkban felidézzük.

Különös kiállítás Vojnich győri kiállítása. Szűts Miklós határozott kézzel készített egy Vojnich ouvremetszetet a kiállítás megrendezésével. A metszet karakteres, jellemző pontjait, vonulatait mutatja meg a festő életművének. Friss ötlet a kezdő képek időrendje, ahogy haladunk e kiállító térben, amely egy ideig elandalít, mert később derül ki, hogy a kiállításnak teret adó palota folyosó mellett található egy másik párhuzamos teremsor, amelyben újra megindul az életmű, a legkorábbi fősikolai képekkel. A kiállítás emiatt időszerkesztéssel játszik, haladunk ez időben, de az festmények keletkezése által bejárt idő viszonylagossá válik. Külön érdelesség a korai korszakot a későbbiekkel összekötő, a szűk folyosón megjelenő kisebb méretű medence képek sora, amely, mintegy jelezve az életműben betöltött különleges helyét, mutatja meg a fiktív terek végső lebontását, a sajátos, már visszakereshetetlen perspektívában megjelenő szubjektív színterek megjelenését. A kiállítás hangulata magával ragad, nem enged, érezhető, aki ezt képes előidézni, az jelentős, kiemelkedő alkotó.

A kiállító térben járva a barokk épület palotának gazdag, kiállítótérnek szerény méreteit látjuk. A képeknek nemcsak méretei, de sajátos terük is van. Vojnich képeinek nagyobb a terük, melyet a kiállítás tere képes biztosítani. Az elmúlt évtizedek jellegzetesen magyar mutatványa a térfosztott életműkiállítás. A Rippl-Rónai, Ferenczy kiállítások azt mutatják, az életművek képei már méretükkel, és a képek sokaságával az egykori művészek a jelenkori magyar viszonyok között értelmezhetetlen gazdagságot hoztak létre. Emlékszem, amikor Párizsban a Petit Palais -ban egy Renoir életműkiállítást láttam a nyolcvanas években. Akkor sejtettem meg mit jelent egy alkotó különleges kulturális terének jelenléte. Vojnich életművének különösen szép metszetét láthattuk Győrben. Ezért érdemes kiállításra járni. Az életmű terei lassan szétfeszítik az eddigi lehetőségeinket.

Vojnich Retrospektív, Győr, Esterházy kastély 2014 09 24 -10 26

2014 10 26, Budapest

Történetek - Nagy Márta kiállítása

Nagy Márta: Váratlan öröm, 2009, 24x19x10,5 cm, porcelán, kőcserép, lapezüst, hernyóselyem, pamut, fotó: Füzi István

A kerámia fejlődése az elmúlt évtizedekben egyre inkább a stúdióművészet irányába haladt, és az egyéni kifejezés új, eddig nem ismert szintjeire emelte a kerámia mestereit. A XX. század sok jellegzetes alkotót és terjedelmes életműveket hagyott maga után, mégis, a magyar kerámiaművészet megmaradt egyfajta szakmai belügynek. Kiemelkedő alkotói legfeljebb belső szakmai ismertséget tudtak maguknak elérni, de hosszabb távon, a jelentős kifejező erőt sejtető, összefüggő életműveket felvonultató kulturális térképre nem tudtak felkerülni. Az áttörés csak egy-egy pillanatra tört meg. Gorka Géza, Gádor István, Kovács Margit, Gorka Lívia, Csekovszky Árpád, Schrammel Imre, Pázmándi Antal munkássága egy-egy időre érdekes színfoltjai voltak a magyarországi iparművészetnek, művészetnek, de hatásuk és ismertségük csak rövid idejű és részleges maradt. A kerámia területén a hatvanas évek művészi törekvései megnyitották az utat az iparművészeten túlmutató autonóm művészi kifejezés felé, de a kérdés megmaradt: lehetséges egy archaikus szakmai körből az általánosabb művészeti közegébe betörni?

Nagy Márta életműve éppen ezért érdekes. Az archaikus tárgyak, tárgyegyüttesek megidézésével a kilencvenes évektől autonóm plasztikai kifejezés egyedi formáit alakította ki. Eleinte házak, szekerek, kelyhek, urnák motívumait használta fel munkái elkészítésekor. A későbbi kerámiáival megidézett tárgyi, építészeti attribútumok már nem váltak azonnal olvasható jelekké. Nagy Márta mítoszai ekkor már nem idézetek formáiban élnek, hanem egy önálló, magában értelmezhető renddé álltak össze. Munkássága sokunk által ismert archaikus formakincsre utal, melynek értelmezése már nem marad meg a kerámiaművészet keretei között. Az egyedi hang, a tárgyak átütő személyessége kiemeli műveit a stúdiókerámiák sokasága közül. 

Valami áttörés jelent meg a hazai képzőművészeten belül, amikor Nagy Márta szubjektív, fiktív tereit létrehozta. Megtörtént az,  amit a hazai művészeti szcéna Ferenczy Noémi kapcsán ismert meg először. Az addig csak egyszerű besorolással bíró kárpitművészet Ferenczy gobleinjei által kilépett az iparművészet addigi kulturális keretei közül és megjelent a kor legjelentősebb képzőművészeti törekvései között. Nagy Márta most megnyílt kiállítása épp ezt a párhuzamot bizonyítja. 

Látunk kell, a művészeti élet egy jelentős életművel gazdagodott. Nagy Márta elismertségét bizonyítja, az idén avatta fel az ország legnagyobb kerámiafalát Pécsett, a Kaptárban, a Tudományok Házában. Most Nagy Márta visszafogott hangvételű kerámiáit láthatjuk a  a Museion No. 1 Galériában, Budapesten.

Nagy Márta hosszú ideje az apró, sajátos építmények létrehozásából építkezik. Az apró kerámia dobogókon lehelletfinom porcelán elemek állnak, melyek formái egyedi kerteket, kutakat, tornyokat, építményeket tárnak elénk. Nézzük meg egy kicsit alaposabban ezeket az apró történeteket. A kerámiák falai, síkjai, nagyméretű tereptárgyakat idéznek, melyeken belül, falevelet megszégyenítő vékony porcelánlemezek, apró héjak, szirmok emelkednek ki. A samotttos agyag pasztellszínű mázai, a porcelán hideg színfekvésű árnyalataival a kora reneszánsz festők, Duccio, Fra Angelico  halk, feszült, hideg színálllású, derengő fényeket idéző színvilágát idézik meg. A színek lágy hangulatai érvényes feszültséget keltenek a nagy befoglaló formák durvább, erőteljes, súlyos tömegei és a porcelán belső, szinte papírfinomságú formái között.

A kerámia és porcelán találkozásai ebben a világban egy egyszemélyes terepasztal elemeit jelenítik meg. A kerámiaműhely asztala egy belső világ változó pillanatait örökíti meg. Amikor ezeket az építményeket nézem, az egyedüllét, a szorongás, a magára felejtett gyönyörködés, a csendes, szuggesztív szemlélődés, az éppen megengedhető remény egyedi történéseit látom megjelenni. Ebben az esetben azonban a nézés különös módon értelmezhető. Nagy Márta szuggesztív képessége abban rejlik, hogy bár mindegyik tárgy felidéz egy lehetséges egyedi kertet, tornyot, vagy nota bene "sivatagi vízgyűjtő"-t, mégis, ezek a tárgyi attribútumok egy önálló hangulat megjelenítésére képesek. Ezek tárgyak azonban nem mesélnek, hanem azonnal egy történet közepébe emelnek bennünket.

A tárgyak belső léptékei, a színek, felületek, motívumok arányai az apró történések kiterjesztésére, az idő lelassítására képesek. A létezés kertjei, a személyes történetek porcelán kertészete a belső rezdülések elementaritását mutatják. A történetek itt már hangulatokká válnak, költészet ez, melynek hatása alól nehéz kivonni magunkat. De talán ezért érdemes nézni a tárgyakat. Most Nagy Márta egyre gazdagodó életművének jelentős kiállítását láthatjuk. A kiállítótér egy kicsit sivár, a világítás túlságosan is telített ezeknek a tárgyaknak a bemutatásához. Mégis, az apró tárgyak hatalmas teret sejtetnek maguk körül. Mikor kilépünk a kiállítóteremből, valami megváltozik. A történeteknek nincs vége. Ezek a terek már bennünk jelennek meg.

Nagy Márta kiállítása,  Museion No. 1 Galéria, 1091 Budapest, Üllői út 3.

A kiállítás 2011 november 4-ig látható.

www.nagymarta.hu

Zsolnay díszburkorlat a Kaptárban