Velencei kalmár

Bánfalvi Eszter, Gáspár Sándor, fotó Puska Judit

Most talán mégis utolindulok a tetteimben. 

Márciustól Velencei kalmár a Nemzetiben. Janó megkért a díszltre, örömmel mondtam igent. Bemenni, nézni a színpadot, áttanulmányozni a technikát, mindez élvezetes. A titkok kezdete mégsem ez. Hanem a költségvetés. Visszanézhettem 2004-től a színház díszlet költségvetéseit, és eztuán kellett a korábbi díszletek árának tizedéből álmodni teret arra baszom nagy színpadra. 

Színpadra dolgozni nekem, aki ritkán teszek ilyet, mindig az a kérdés, miért is érdekel az adott darab. van-e olyan dolog, amiért érdemes lenne velem dolgozni aki megrendelni ezt a díszletet. És ezután, van-e olyan ótletem, látomásom, ami valami különöset mond el számomra, hogy aztán érdemes legyen dolgozni érte.

Az első dolog, ami megfogott, Janó azt mondta a legelején, csak annyit látok, hogy a Shylock és a lánya Jessica a legutolsó képben egyedül mennek el. Ez volt a amit a legelejétől láttam, a két ember lassú eltűnését egy úton, a semmibe, mikoözben a színház összes kellékrendszere, az egész tere felsejlik előttünk.

Később láttam már tereket, színeket, jeleneteket. Az alapötlet aztán lasssan kialakult. A tér kialakítására, nem volt pénz. Ahhoz a színház bonyolult színpadtechnikáját, változó tereit, és már használt színpadi függönyöket akartam használni. A tér lepusztult világát könnyű volt elképzelnem, régebben a kék korszakom elején a festményeim látomásait Velence ködös, hideg látványa keltette fel bennem.

Fotó Puska JuditVelencei Kalmár

A darabot olvasva archaikus modernitást láttam magam előtt. Idézni szerettem volna valami reneszánsz hangot, térrel, tagozatok arányával, fényekkel, mközben elensúlyozni akartam mindezt a mai világ tárgyi elemeivel. Ekkor vetődött fel az, hogy térbe beemeljek olyan design elemeket, amely a napjaink termékei. Bútort tervezetem, egykori tanítványaim, barátaim tágryait, kezük nyomait szerettem volna a térbe illeszteni. Volt amikor sikerült, volt amikor a színház költségvetési sakkjátszmája kijátszotta a kezem alól a legjobb alkotót. De ott lehetett Juhász Ádám  lámpáival, és Urgár Fanni erre az alkalomra tervezte át a diploma munkáját. 

Kriszta egészen furcsa átmenetes színű ruhákat készített. A fád, halovány szürke anaygokból emelkedtek, süllyedtel a színek a tompa, mély, ködös hátterekből. A színpad tereit meghatározta a mozgás, a bozonytalanság. Az utolsó előtti jelenet tárgyalási képénél, egy régi kiállítási ilnstallációmat használtam fel. A fentről lehozott drótokon óriási padok ingtak. Ezt imádta,. Csáki Judit nézte ennek a jeletnek a próbáját, és azt mondta, ennyi lengetéstől felfordul az ember gyomra. A színház nem akart hozzájárulni egy lengetett zongorához. Nem engedtem. A zseniális műszak végül megemelte a zongorát. Nemcsak a hangot, ahangot adót is úsztattuk. Minden ingott. Egy tárgyalás alatt az alapvető emberi jogok alól végleg kihúzódott az addig azt megtartó illúzió.

Mennyi tervezés, biciglizés, veszekedés, részeg hajnal. Próbák, teremek, műhelyek. Teret teremteni az enberi érzelemnek. Úgy tűnt el ez a darab is, mit a többi a Nemzetiben, egyszerre le a mélybe.

Hevér András utolsó velencei  jelenete, fotó Puska Judit