Elhangzott 2014 május 28-án a Szabadság téren.
A szöveg az elhangzott beszéd javított változata.
A köztér megszállása Megdöbbenve látom magamat, hogy egy színpadon beszélek. Elmondom, hogy miért furcsa és különleges pillanat. Egyrészt olyan embereket láttam itt az elmúlt hetekben, akikhez nekem fel kellett nőnöm, s akikhez el kellett jönnöm, hozzátok. Azoknak az embereknek az arcát ismertem meg, akik képesek kiállni egy nagyon erős rendszerrel szemben, saját lelkiismeretükre hallgatva, kiálltak, hogy a testükkel és a beszédeikkel együtt tüntessenek valami ellen. Ez a csapat, amely itt van most, Magyarországon, ezen a téren itt áll és hallgat, ahhoz nekem fel kellett nőnöm. Köszönöm, hogy itt lehetek, köszönöm, hogy megismerhettem azokat az embereket, akik egy nagy erővel szemben mégis Európában visszhangozva saját, új erőt adnak. Gratulálok, hogy itt vagytok az 51. évemben, az ötvenegyedik napon.
Szeretném elmondani azt is, hogy szobrász vagyok, s egyik ok, hogy miért nem szerettem volna ide eljönni, az az, hogy nem nagyon szeretek szobrokat bontani, szobrot építeni szeretek. Különösen fájdalom nekem, hogy az, aki ezt a valamit tervezte - majd visszatérünk rá, hogy ez micsoda, ha lehet egyáltalán minősíteni a maga megfelelő műfajában -, nos ezt az embert én ismerem, sőt osztálytársam volt a Képzőművészeti Főiskolán. Szégyellve látom azt, hogy oda jutottunk, hogy e szobrásznak az egykori mestere, Jovánovics György, és a szobrásznak az egykori osztálytársaként itt kell hogy álljak, és tiltakozzak valami olyasmi ellen, ami ellen mindent megtettünk mi diákok, hogy művészet mint szemét az utcára ne kerüljön. Mert ugyanis a Magyar Tudományos Akadémián ha valaki megnézte, Marosi Ernő professzor úr briliánsan bebizonyította, hogy az itt levő valami nem szobor.
Senki sem látta például, kérem szépen, ennek a valaminek a makettjét. Azt se tudjuk, hogy mi kerül erre a valamire. Azt se tudjuk, mikor alkották. Van nekünk egy miniszterelnökünk, aki úgy tudom, hogy nagyon szeret focizni, de én még kisgyerekként megtapasztaltam, pont a Kossuth tér egyik kis irodájába kellett elmennem sportorvoshoz, mert bizonyos termékek előzetes vizsgálata, kontrollja kötelező, sportolóknak is kötelező. Ugyanez érvényes a szobrászatra is. Először is nyílt pályázatokat szoktak köztérre hirdetni, a nyílt pályázat előtt zsűrit szoktak felajánlani, és a zsűri és a pályázati időszak felállítása után közbeszéd indul el a szobrok állításáról, majd ezek után elindul egy nyílt folyamat, a megmérettetés. Na kérem szépen, ez itt mind hiányzik. A miniszterelnök, aki szeret focizni, olyan embereket küld a pályára, akik nem szeretnek sportorvoshoz járni. Számomra egészen furcsa ez.
Különösen furcsa az, hogy ránézek erre a valamire, akkor mélyen elszégyellem magam mint szobrász, ugyanis az európai szobrászat történetében az oszlopoknak, az oszloprendeknek története, iskolája, hagyománya van. Gyerekek, ezek az esztergált izék nemlétező oszlopokat mutatnak. Miért izgalmas ez számunkra? Egy olyan emlékművet, amely emléket szeretne állítani a magyarországi német megszállásnak, akkor úgy érzem, hogy az oszlop mintha arról beszélne, hogy Magyarországnak volt egy kultúrája, amelyet az éppen betörő nácik megtörtek. Na most én elmondom nektek, hogy ennél sokkal jobb oszlopok álltak abban az időben, jobban tudtak faragni, jobban tudtak rajzolni. S még egy, gyerekek, egy oszlopnak - nem csak egy országnak - feje van, az oszlopfő jellemez valamit. Ez nem oszlopfő. Nézzetek oda, egy palacsintasütő van a tetején! Hát ez ciki, ciki az országnak.
Miért ciki? Azért, mert ezen a talajon nem egyszerűen bejött hordák állnak. Itt kérem szépen egykoron - a latin kicsiny amfiteátrumok és nagy házak mutatják - egy görög-latin kultúra kezdett kiépülni. A görög-latin kultúrában jelent meg a magyar, a magyarországi területen, a pannóniai területen az a zsidóság, amely Európának új törvényeket tudott adni, s amelyre a kereszténység rá tudott épülni. Az a miniszterelnök, amelyik a beiktatási beszédében a keresztény ihletettségről beszél, egy olyan emlékmű felállítását szeretné támogatni, amely az igazságnak egy területét szeretné elhallgatni. Számomra ez azért gyalázatos, s azért jellemző egy ilyen oszlopszerűség, mert ez az oszlop azt mutatja, hogy valaki szeretné ennek a területnek a kulturális indentitásának egy részét eltagadni. Eltagadja a magyar történelem egy részét. Azt hiszem, hogy ezen a területen ennél borzasztóbb és fájdalmasabb dolgot nehezen lehet elkövetni.
Magyarországon annyi vér folyt az elmúlt száz évben, amennyit nem tudunk leírni. Ha valaki el szeretné mondani azokat a neveket, melyek az elpusztultak létező-nemlétező sírkövein vannak, évtizedekig sem tudná, ha éjjel-nappal mondaná, akkor se. Olyan számok ezek, amelyek fájdalomra, alázatra, türelemre és részvétre szorítanak bennünket. Az első világháborúban több mint hétszázezer ember pusztult el, a magyar katonaságnak több mint tizenhét százaléka tűnt el. Magyarország annyira jól szerepelt a fantasztikusan okos uraival, hogy a magyar egykori királyság területére, Budáig jött az a román hadsereg, amely az erdélyi területeket végleg annektálta. Elindult egy új folyamat: azok az urak - ahelyett, hogy szégyenletükben bocsánatot kértek volna Magyarország minden lakosától és elpusztított személyétől -, azok kérem szépen, összefogtak egy bűnös csapattal, és nem bocsánatot kértek, hanem egy új terrormozgalommal indulva hatalmat szereztek Magyarországon. Ennek a terrorkultusznak a szenvedését látjuk ebben az emlékműben, és a mellettem- mögöttem levő szörnyű, templomban felállított valaminek, amit ismét nem tudunk szobornak nevezni.
Eljutottunk oda, hogy 1920-tól folyamatosan új és újabb törvényeket hoztak a magyar polgárság gerincét adó zsidóság ellen.
Micsoda szégyen, hogy Európában ez az ország és ez az állam, és ennek az államnak a vezetői kezdték meg ezeknek a gyalázatos törvényeknek a megírását, és arra biztatták a lakosságot, hogy érzelmileg kövessék ezeket a törvényeket. És nem szégyellve magukat, eljutottunk odáig, hogy amikor 1944. március 19-én bevonultak a németek, Eichmann és kétszáz szörnyűséges falkatag boldogan fogadta a magyar állam összes előkészített törvényét, és a magyar csendőrség a magyar hadsereggel karöltve hónapok alatt eltüntette a magyar zsidóság gerincét, a magyar vidéki zsidóságot. Hol van az a hang, amelyik azt mondja, hogy ezt a gyalázatot soha többet nem szeretnénk átélni, és hol van az szégyen, amelyik ezzel szembe tud nézni?
Sokat gondolkoztam azon, hogy ez a szökőkút mit csinál itt, de amióta ezt a szörnyűséget felépítették, azóta tudom, arra emlékeztet bennünket, hogy sok száz évnek kell eltelnie, hogy annyi könny potyogjon ki az emberek szeméből, amennyit azóta sírunk az elvesztett emberek miatt. Óriási a hiány.
Most egy vagon képe, csendőr képe, és egy másik kép, egy nagymama és három gyerek képe előtt állok. Ez a kép már Auschwitzban készült. A magyar Auschwitz-jegyzőkönyvnek egy képe, az a pillanat, mikor nyáron egy mama vezet a placctól a megsemmisítő lágerben a krematóriumba gyerekeket. Édesanyák, kicsiny gyerekek tűntek el közülünk.
S nem volt elég ez Magyarországnak. Mire véget ért a háború, eltűnt Magyarország polgári fejlődésének másik oszlopa, a magyar németség egy része. A magyar állam államközi egyezményekben egyezett meg, hogy a magyar németség egy részét, a magyar svábságot kitelepítse, eltüntesse. Senki szót nem emelt.
Eljutottunk odáig, hogy a magyar pártrendszert az 1950-es években felszámolták. Itt van köztünk Mécs Imre. Pontosan tudja, tetteivel, életével bizonyítja, hogy hogy kellett szenvednie több ezer embernek, és hány embernek kellett eltűrnie a
Miért mondom ezeket a dolgokat? Ha visszanézek erre a történelmi időre, száz év történetere, a legnagyobb bűnöző Magyarországon a magyar állam. A magyar állam követte el a legtöbb bűnt. Eltüntette az ötvenes években a magyar parasztság gerincét adó, úgynevezett kulákságot, eltűnt a magyar értelmiség, eltűnt a magyar arisztokrácia, eltűnt a magyar polgárság. Emberek, az alapvető értékeink rendültek meg, az a csoda, hogy itt nem kannibálhorda uralkodik! Ennek vannak már előjelei, s ezen előjelek miatt állok itt.
A miniszterelnök a beiktatóbeszédében arról beszélt, hogy a konszolidáció lehetőségét látja, de szélsőségekre hívja fel a figyelmet. Elmondta, hogy itt maradunk Európában. Egyetértek vele és gratulálok ehhez a mondathoz - tíz év európai uniós tagság után. De azt is elmondta, hogy szélsőségesnek tekint minden olyan gondolatot, amely az európai jogrenden felül megalkotott, új alaptörvény meggondolására vagy újragondolására irányul. Én ezt szélsőségesnek tartom. Ennek az alaptörvénynek egyik része vonatkozik arra, hogy a magyar szuverenitás felszámolása tette lehetővé a magyar zsidóság nagy részének elpusztítását. Ez hazugság, egy szélsőséges vélemény. Azt gondolom, hogy Európán belül, az európai közös jogok elismerésével lehetne lehetőségünk arra, hogy egy olyan állammal szembe merjünk nézni, melynek kontrollját mi vívtuk ki. Kontrollálnunk kell az államot, kontrollálnunk kell azt az új államot, amely közjogi területe a médiafelület teljes ellenőrzésével és a gazdasági erőforrások tökéletes annektálásával egy új birodalmat épít ki, amelyet én személy szerint és a téren jelenlévők, mindannyian gyűlölünk.
Ez az emlékmű el akarja leplezni az 1944-ig létrejött tömérdek, szégyenletes törvénynek a történetét, össze akarja mosni a bűnt a bűntelenséggel, a gyilkosokat az áldozatokkal. Nekünk Európában egy olyan új világért kell harcolnunk, ahol nem tűrjük el azt, hogy a miniszterelnök a saját párt- és gazdasági klikkjének az érdekében arra biztassa a lakosságot, hogy szélsőséges az, aki gondolkozni mer az európai fejlődés jövőjéről.
Úgy gondolom, hogy nekünk más szerep jutott. Le kell bontanunk ezeket a vackokat. Látok egy helyet, ahova, bár egyikőtök se gondolta, de ahova érdemes lenne elmenni. Van Fejér megyében egy újonnan épült alkotmány, egy építmény, amely úgy látom, hogy jelenleg nagyon kevés embert tud odavonzani, bizonyos meccsek alkalmával. Nagyon örülnék annak, ha nem hagynánk úgy, mint a Ceaușescu szülőfalujában felállított futtballmonumentumot- hogy csak beton és fű legyen ott. Ajánlom, hogy az Orbán-korszak összes tákolmányát vigyük el oda, csináljunk egy kis szoborparkot, s annak a hatalmi elitnek, mely körülbelül 3500 ember, engedjük meg, hogy elmenjenek hétvégén oda, és gondolkozzanak azon, hogy Európa lelkiismerete, Magyarország lelkiismerete egy ilyen pici csoporton múlik, akik ti vagytok, 51 nap óta, ezen a téren.
