Nyílt és sötét

 

Nyílt és sötét

Zoya Shu Integrity / Teljesség című kiállítása a KULT7 Labor-ban

 

Tegnap láttam egy fotó kiállítást Budapesten. Zoya Shu dokumentarista fotóművész kiállítása mélyen megrázott. 

A kiállítás két térben látható, a terekben mutatott képek összefüggenek egymással. A képek Ukrajnában készültek. 

Az egyik képsorozat közeli portré fotókat mutat, színes képek ezek, melyeken katonai öltözékekben látunk embereket, szűk kép kivágásban. Olyan mintha egy fényképezőgépen keresztül mi magunk próbálnánk lefotózni valakiket. 

A másik teremben fekete-fehér képeket látunk. Közeli képek, emberi testek részleteit látjuk. Háborús sérülések nyomait, sebhelyeit, a csonkolások visszavonhatatlan tényeit nézhetjük a képeken. 

De ezek között a képek között van két olyan kép is, amely nem egyszerűen sérülést mutat. Olyan emberi beavatkozások testi nyomait láthatjuk az emberi testeken, amelyek nem az iszonyat véletlenszerűsége okozott, hanem valami más. Az egyik képen valaki hátába késsel bevágott hatalmas horogkereszt hegeit láthatjuk. A másik képen egy fejen elkövetett durva hegek nyomaiból azt olvashatjuk ki: Szlava Russia, és egy nagy Z betű, az Ukrajnába bevonuló orosz katonák jelét. A két fotón látott sebeket oroszok emberek követték el ukrán emberek testén, bosszúból. 

 

A II. Világháború alatt megtörtént Holokauszt nyilvánvalóvá tette, hogy az emberi gonoszság nemhogy nem veszett ki a felvilágosodás nyomán, hanem új társadalmi hierachiában új technológiai szintekre lépett. Nemcsak az egykori fronton haltak meg sok millióan, hanem több mint 6 milló embert haláltáborokban öltek meg szerte Európában. 

Az Auswitz-ban működő tábor orvosa, Mengele embereken kísérletezett. A jogfosztás megtervezése, a háború elindítása, a szisztematikus gyilkolás rendszerének kialakítása az emberi civilizáció pozitív megítélésnek végleges megrendülését hozta el. 

 

Most mondatokat szeretnék írni, arról, hogy embereken kísérletezni, ember kínozni milyen iszonyat. De ezek a képek nem csak erről szólnak már. A képeken szereplő túlélők képei az emberi létre kérdeznek rá.

 

A kiállítás első részében tiszta tekintetű embereket látunk, egykori civileket, akik felvállalták az orosz hadsereg ellen harcot. Látatunk valakiket, akik Bucsa rettenetes, nyílt, civil áldozatokat megkínzó orosz katonák a mészárlásai után vállalták a harcot az orosz hadsereg ellen. A kiállítás második részében az iszonyatot látjuk.

El kell fordítani a szemünket. Nem tudjuk nézni a képeket. Bele kell nézni a katonák, nők és férfiak szemébe, de igazán nem lehet. 

 

A háború mi vagyunk. Az emberi faj sok-sok egyede a maga alkotta civilizációs keretek között egyelőre természetesnek látja, ha háborút tervez, finanszírozza azt és ölésre buzdít és kényszerít másokat, hogy brutális módon kínozzon és öljön meg másokat. A háború nem nemes. A háború az egyik legfőbb ellenségünk, túl a meteorok, és klímaváltozás félelmein.

Ezek a fotók haború két oldalát mutatja. A civileket, akik a megszállás és a brutális gyilkosságok ellen küzdenek. Nem tudjuk, hogy a fotókon látható arcok képviselői élnek -e még. A másik képsorozat az emberi lét leggonoszabb oldalát mutatja. A másik ember emberi létének az elvetését.

 

Ne vagyok Ukrajnában. Nem tudom megítélni a háborút. Tudom, gyerekkorom óta tudom, olyan helyen élek, ahol atombombák vártak a silókban, olyan világban, ahol nap mint nap emberek embereket kínoznak meg a brutatlitás teljes őrületében. 

Nem vagyok Ukrajnában. Nem tudom megítélni a háborút. Azt ellenben el tudom mondani, a fotók jók. A portrék élesek és személyesek. A pusztítás nyomait megmutató megrendítő fotók korrektek, tényeket mutatnak meg, pontosak és hitelesek. 

Zoya Shu  kiállításának címe: Integrity / Teljesség. A kiállításon járva az éreztem, egy idő után nem mi nézzük a képeket. A képek néznek belénk. Kik vagyunk mi, hogy egy ilyen világot adjunk tovább a gyermekeinknek. Mert az élet küzdelem, hogy milyen világot szeretnénk magunknak és a szeretteinknek és jövőnek tovább adni. A művészet erről szól. 

A fotós a kamerával képeket lő. Zoya Shu kiállítása jó. Minden kép azt a pillanatot találja el, ami visszakérdez: ki vagyok én?

A felszín mélysége

Fischer Balázs 

Szemben című kiállítása

 

Red Door Galéria 

https://thereddoor.hu

Budapest, Szentkirályi utca 13.

Október 12 -  november 11.

 

 

 

Lehet-e különös esemény a festő művészetében egy kiállítás? A festő szakmai élete jellegzetesen két fő szakaszra oszlik, a műteremi munkára és a kiállításra való felkészülésre. Mindez persze egy leegyszerűsítés, de jelzi azt is, hogy ennek az életformának nemcsak az alkotás, hanem a művek bemutatása is fontos része. Számomra úgy tűnik, az elmúlt évekhez képest Fischer Balázs mostani kiállítása valami új, radikálisabb lépést jelent a művész életében. Ez az állítás pedig a művészei kifejezés egységére, egy új kifejezési rend megjelenésére vonatkozik.

 

A művészet az elmúlt évezredek során a hagyományok történetévé vált. Általában iskolák, stílusok uralják a kifejezés személyességét, és egy-egy korszak hagyományainak nagy hullámain tudunk felfedezni egy-egy újítót, vagy egy különös, személyes hangú alkotót. Az európai festészet alapvetően konzervatív, szereti megőrizni az előző korszakok nyelvi elemeit, és egy jó európai festő mindig betölt egy kis művészettörténeti adalékot a festőszerébe, hogy bizonyítsa a tájékozottságát, és jelezze a művészeti hagyomány megőrzésének tiszteletét. 

A Szemben című kiállítás Fischer Balázs életében azért jelenthet egy új korszakot, mert ebben a válogatásban először jelenik meg az a festői munkásság egy új szintje, már a képek kiválogatásában is követhető az az egységes kifejezésre való törekvés, amelyben a tér megjelenítése már elhalványul, és képeken már a színterek új hullámzását fedezhetjük fel. 

 

A kis és nagyobb méretű képeken az absztrakt színfoltok atmoszférikus világát ismerünk meg. A képek eredeti, inspiráló témái néha felsejlenek, a motívumok a műteremben elhelyezett képek foltjai, néha házfalak, egy-egy háztető és ház foltjai sejlenek fel a képeken. Mégis, egyes képeknél ez a konkrét tematikai utalás már teljesen eltűnik, és helyettük a színek foltjainak önálló világát ismerhetjük fel. A festmények általában világos tónusóak, gyakran fehér és világos szürke alapúak, és  ezeken jelennek meg az erősebb színhatású foltok. A kiállításon belül láthatóak Fischer Balázs korábbi festői korszakának egy-egy nagyobb színnel, lazúrral összefogott képei, mégis a kiállítás az új eleme az abszrtakcititás szintje, a foltokkal új módon megjelenő színkombinációinak világa. 

 

Fischer Balázs új képein, vagy több képből összeillesztett kompozícióin az egymás mellett torlódó színfoltok láthatóak. Néha a szürke-fehér világosabb színei közé ékelődnek a zárvány szerű erősebb szín elemek, amelyek ritmikát, erőteljes hullámzást érnek el a festmények felületén. A képek felszínén felén táruló színek, a szín téglák együttesen egy atmoszférikus színfallá épülnek össze. A színek rendszere visszafogott hangulatot sejtet, a közvetlen látványi világot a alkotó belső hangulatával azonosító festői látásmódot tudunk felfedezni a festmények nézése során. A képek csendet, csendes szemlélődést sugallnak, a kiegyensúlyozott nagyobb felületek között megjelenő erősebb színek néha zaklatott, zakatoló ritmusukkal felkavarják ezt a festői csendes felszínt, és az összhatást hullámzóvá teszik. 

 

A magyar festészet utóbbi 30 évének egyik jelentős alkotói csoportját tudjuk azonosítani a belső terek intim hangulatú, egyéni hangú feltérképezésével. Az építészeti terek nyomán megjelenített, valamint az ember létezés nélküli belső terek megmutatása, egyéni hangú feldolgozása, komoly alkotói munkásságok felemelkedését tette lehetővé. Váli Dezső, Szűts Miklós, Vojnich Erzsébet, halk hangulatú terekre épülő munkásságát Krajcsovics Éva festészete és az Artus Stúdióban dolgozó csoport tagjai, Nádor Tibor, Nagy Géza és Fischer Balázs életműve gazdagította, fejlesztette tovább. 

Mégis, az elmúlt néhány évben érdekes volt látni, hogy ezeknek a művészeknek a munkásságában a tér szemlélete megváltozott. A belső terek konkrét víziója elhalványult és egyre inkább a tér hangulata helyett a hangulatok színterének megjelenése vált erőteljesebbé a művészetükben. Ebben az alkotói körben a konkrét tér most már elveszni látszik, és az eddigi tereket megjelenítő, grafikai elemeket felvonultató, tónus alapú színvilág megváltozott és a szín, mint hangulatteremtő eszköz jelentősége egyre dominánsabbá vált az újabb munkáikban. Talán így is mondhatjuk, Mark Rotkho és Sean Scully munkásságának gravitációs hullámai elérték a magyar festészeti szcénát, és ez a belső terekkel foglalkozó jelentős magyarországi festészeti hagyomány transzformálódik, és megjelenik most már valami új, és a festmények felszínén láthatóvá válnak a konkrét tárgyi utalástól mentes színek szabadon úszó foltjai.

 

Fischer Balázs kiállítása ezért is érdekes, és már nemcsak a életművében, hanem számunkra is. A kiállításon a színek, a színfoltok, erős, rusztikus elemei egy új színteret, új színfelületi ütköző zónát mutatnak meg. A felszínen ütköző színek zajlásában érezzük meg Fischer Balázs erősségeit, a nagyobb színfoltok tagoltságának virtuóz kezelését, melyben felfedezhetjük a véletlenszerűen elhelyezett színfoltok improvizatív szikrázásának erejét is. A csendre utaló képeken a tagolt hatású nagyobb színfoltok és az apróbb színelemek felizzó parázs elemeinek összessége a csend új megfogalmazását, a szemlélődés új, intenzív lehetőségét tárják elénk. 

 

Sötét anyag / Egy kiállítás képei

Tasnádi József: Sötét Anyag

Sötét anyag, 2015, papír, igment, 35 x 100 cm

TASNÁDI JÓZSEF: SÖTÉT ANYAG

/ 2015 04 10., Székesfehérvár, Pelikán Galéria kiállítási megnyitószöveg/

"A gyakorlati élet, mint hazátlan vagabund minden művészi formába behatol és nem a formák létokának, hanem létük céljának tekinti önmagát." Írja Kazimir Malevich a Szuprematista kiáltványban.

Műveim az egészségtelen életmódról, az unalomról és egy mélyen antiszociális beállítottságról árulkodnak - mondja Dan Brown.

Mark Rothko - a megrendítőt, a semmi és az üresség tragikumát, a komolyat és az ünnepélyeset, a vallásos időtlent kereste. Festményei mellé saját katalógusa helyett a Bibliát és a Koránt helyezte.

Jackson Pollock nem a természetet festette, hanem önnön természetét. Saját ösztöneinek képét, amelyet olyan természetesnek és fennségesnek tartott, mint egy virágmezőt. 

Yves Klein a semmi kékszínű gáz-állapotának teátrális egyöntetűségét, a monománia és a monotónia ritualizását kereste és találta meg. 

Ami engem illet - munkáim saját ellentmondásosságom és temperamentumom enyhítésére tett próbálkozások.

..............................................................................................................

A fenti kijelentések, vallomások közös vonása az, hogy valami olyasmire utalnak, amit tartalmon túli tartalomnak, transz-tartalomnak, de legtalálóbban talán: meta-tartalomnak nevezhetnénk.

A meta-tartalom, mint az alkotói indíttatás és identitás sötét anyaga és energiája, ami közvetlenül nem látható, ami sosem jelenik meg direkt konkrétsággal a műben, ami azonban túlmutat az egyes alkotások konkrét és egyszeri tartalmán úgy, hogy tágabb és erősebb annál. Olyasvalami, ami a tárgyi konkrétum ellenében egy másik - spirituális konkrétumként nyilvánul meg, tartja össze és rendszerezi az alkotói ösztönöket, leplezi le a művek, vagy a művész energiáit, belső világát.

..............................................................................................................

Azt hiszem konszenzuális lehet az a megállapítás, hogy ebben a kiállításban látható művek egytől egyig absztraktak. 

Kérdés, hogy ez elég-e ahhoz, hogy azt gondoljuk: Mohácsi munkájának meta-tartalma nem más, mint maga az absztrakció. Ehhez egy kiállítás anyaga nyilván nem elég. 

Amennyiben viszont ismerjük András eddigi munkásságát, akkor nem tűnik erőltetettnek azt mondani, hogy az ő esetében az absztrakt nem stílus irányzat, nem is annyira formai kérdés, inkább alap attitűd, egzisztencia forma, bizonyos értelemben tehát meta-tartalomként tárgyalható. 

A Mohácsi meta-tartalomnak - véleményem szerint - van azonban egy olyan - az abszatrakción túli, vagy azt kiegészítő rétege is, amelyre később fogok kitérni.

..............................................................................................................

Az absztrakció mindig szembesít minket az értelmezés határaival. Következésképp, ami az absztrakcióról elhangzik - vagy elhangozhat - mindig vitatható. A vitathatóságot tekintsék tehát igaznak az itt következő gondolatmenetre és megjegyzésekre is.

Az absztrakció az abszolút vizuális narratíva, az introspekció tisztán vizuális leképezése. Az egyszemélyes interaktus realitásának demonstrációja. A személyes átírása a személytelenbe. 

A vizuális egyszerűség, amelynek fokmérője a konnotáció hiánya, vagy lehetetlensége. Az absztrakció segít ideiglenesen kiiktatni a valóság bonyolultságát, illetve az általa folyamatosan generált frusztrációt. Talán pont ezért, az absztrakció minden esetben megnyugtató és valahogyan kapcsolódik ahhoz, amit szépségnek érzékelünk.

Az absztarkció a tiszta szenvedély, az önmegismerés ambíciójának, a valódi magunkratalálás képe. A megkönnybbülés lehetőségének és a függetlenség illúziójának vizualizációja. 

Olyan magánügy, amely sokakat elvezet a katarzishoz. Általa mutatkozik meg az, amit a filozófia érzelmi bölcsességnek nevez. 

Konstans belső dialógus, amely során felfedezzük azt a labirintust, amit magunk köré építünk és, amelyből voltaképpen nem is akarunk kijutni. A közvetlenül nem kifejthető tartalom, nem a direkten üzenni akarás, nem is a programszerű kommunikáció, hanem az, amelynek nincs más szándéka, mint kideríteni önnön létrejöttének okait. Az a művészet, amely saját születésének történetét meséli, mely történet az alkotás létének indoklása is egyben.

Az absztrakció azonnali emocionális reakciót vált ki, viszont ellenáll az értelmezésnek, nem sok esélyt ad a verbális megfejtésnek.

...................................................................................................................

Viszatérve a Mohácsi meta-tartalomhoz. 

András munkái - szobrai - az anyag és a fizikai törvények provokációjának leképeződései, a kockázat-vállalás absztrakt vizualizációi.

Mohácsi absztrakciója a kockázatvállalás értelméről, izgalmáról, keménységéről, jó értelemben vett agresszív nyersességéről, egyben szépségéről szól. Mindez rendkívül stimuláló és szerethető meta-tartalom. 

Az itt látható - általa grafikáknak - nevezett, nekem inkább festményeknek tűnő sorozata - egységesen és kizárólagosan vertikális gesztusokra épül, mégis dominánsan horizontális kiterjedést eredményez. 

A Sötét anyag nem stilizált, sem pedig formatervezett. Az önmegfigyelés, pontosabban az obszesszív vertikális gesztusok sorozatos - ezért horizontális - lenyomata, amely ezúttal sötét anyagok használatára épül. Egy ideiglenes komfortzóna, amely segít megkeresni a hasonlóság és a különbözőség szkizofréniájában rejlő potenciát.

"A sötét anyag olyan anyagfajta, amely csillagászati műszerekkel közvetlenül nem figyelhető meg, mert semmilyen elektromágneses sugárzást nem bocsát ki és nem nyel el, jelenlétére csak a látható anyagra és a háttérsugárzásra kifejtett gravitációs hatásból következtethetünk."( Wikipédia)

A sötét anyag az asztrofizikai spekuláció eredménye, amelynek számunkra - halandók számára - nincs közvetlenül tapasztalható igazság értéke, nehezen mérhető, tehát inkább az intuíció tartományából előhívható valami. 

Nekem mégis tetszik az a gondolat, hogy a sötét anyag a kozmosz meta-tartalma, vagy alapattitűdje, mely gondolat életben tartja bennünk a rejtély és a kétely iránti vonzalmat.

...................................................................................................................

A kiállítás megnyitó arra hivatott, hogy kapcsolatot hozzon létre a külvilág és a művészet világa között, hogy enyhítse a hétköznapokból érkező néző idegenség-érzetét, amelyet a képzőművészet szégyenlős szűkszavúsága, vagy éppen aszkétikus bőbeszédűsége - irányzattól függetlenül - mindig ott lévő hermetizmusa vált ki. 

Amennyiben az előbbi kijelentés igaz, akkor ez a megnyitó szöveg kudarcra van ítélve. Hogyan lehet a szöveg lineárisan fegyelmezett rendszerén belül akárcsak érinteni azt, ami egyáltalán nem lineárisan struktúrált, ami nem más, mint a láthatatlan - a kozmikus meta-tartalom, amely sötétség leple alatt tartja össze a világot és ad értelmet bennünk - többek közt - a lebegésnek, a gravitációnak, a vonzódásnak. 

Elképzelhető, hogy mindez ott van amögött a vonzalom mögött is, amelyet Mohácsi András absztrakciói iránt érzek. 

Talán azért, mert akárcsak a zene - ez a Sötét anyag is inkább energiát ad, mintsem követel.

Tasnádi József

Budapest, 2015.04.10,

SÖTÉT ANYAG

Az otthagyott jelenlét

Vojnich Erzsébet: Moszkva téri telek, 2001, olaj, vászon, 158x192 cm

Vojnich Erzsébet kiállítása

Mindig óvatosan kell közeledni egy életművet összefoglaló kiállításhoz. Valami mindig hiányzik, sokszor az életmű maga is átfoghatatlan, vagy a válogatás egyenetlen és így lesz egy életmű az aktuális kurátori munka áldozatává. Vojnich Erzsébet most záródó, különös szerkezetű győri kiállítása képes megrajzolni egy komoly életmű ívét, képes rávilágítani egy-egy periódus jellegzetességére, és segít értelmezni azokat a kitörési pontokat, ahol az életmű, a maga öntörvényű sodrásával kínál fel új lehetőségeket számunkra, hogy elképzeljük, merre is lehet a Vojnich képek újabb területének kialakulása. Az életműkiállítás felszabadító érzést adott, egy nyitott életmű különös, belső terét mutatta meg nekem.

Vojnich képei, számomra most vált láthatóvá, már egészen korán, a 80-as évek végétől jellegzetesen voinichosak voltak. A festő akkora már kialakította a jellegzetes motívumrendszerét, a terek és tárgyak rá jellemző szublimált világát, a színek finom, transzparenciát sejtető, pasztell jellegét. Az életmű karaktere tehát az  alkotói periódus kezdetén láthatóvá vált. A képek méretei azok amelyek számomra először is különösnek tűnnek. A korai kicsi képek után rögtön egy hatalmas kép jelzi a kezdeti indulást. A későbbi képeknél hirtelen látjuk már a Vojnich féle teret, színrendet. A képek méretei, és motívumhasználat mindig is megmutatják egy festőnél azt, hogy mennyire közelről nézi és ellenőrzi a képeit az alkotás során. Később pedig izgalmas megkeresni azt a helyet, amely a kép lehetséges fókuszpontja, ahonnan a képet a legjobban lehet nézni, megtekinteni. Vojnich nagyméretű képeit két méterről közelítve/távolodva nézve egyszerre vagyok bent a kép belső terében, és vagyok képes még a képet, mint összefüggő színes ornamentikát felfogni.

A kép mérete és a kép belső motívumrendszere arra késztet, hogy a kép felületén sejtetett téri illúzió bevonjon, részessé tegyen abban a szubjektív térélményben, amely a Vojnich képek sajátjai. Van amikor a sejtett tér a festészetben, mintegy távolságot tart a kép nézőjétől, de Vojnichnál a perspektíva még megmaradt töredékei meghívnak, behívnak egy viszonylag közeli távolságba, ahol a részletek finomsága és a motívumok térre utaló érzete együtt hat ránk. A perspektíva, mint festészeti eszköz a XX. században visszaszorult. Vojnichnál mégis a világ a térábrázolás autentikus jellegét mutatja, ami igen izgalmas egy XX-XXI. századi életmű esetében. Úgy érezzük, a képen látható perspektíva a kép felületén is túlhalad felénk, és a tér kiterjeszti a hatókörét. A kiterjedő tér az alkotó és a néző közös kulturális alapját teremti meg. Máshogy is lehet leírni: sok minden redukálódik a festészet története során,  néha a képalkotási technológia a pusztulás nyomát viseli, de itt a tér nem, a tér képzete, mint legkisebb közös többszörös az életmű legnagyobb részében, mint valami alaphang a zenében,  egységesen ott feszíti ki a kép és a néző közötti tér közös terét, és a színek és a motívumok rendszerével a festő határozottan adja meg a kép nézőterét.

A motívumok különös, zárt rendszere sokat elmond a korunkról. Az elhagyott civilizáció már a olasz reneszánsz világában is feltűnik, hogy aztán mint egy toposz, időnként fel-fel tűnjön egy-egy kor kifejezésében. Ha Giorgone Viharára, vagy később Piranesi metszeteire, vagy a jóval későbbi Turner képek elhagyatott templomaira gondulunk, rögtön felidéződnek előttünk az elhagyott civilizációk szubjektív tájképei. Mégis, Vojnich képeit látva ez a civilizáció elhagyott, következetesen ember nélküli tája már magában hordozza már a funkcióvesztett ipari létesítmények bennünk is létező élményét. Vojnich képein nincs természet az idő, mint növényzet fonja be be a a tereptárgyakat, a pusztulás végérvényes köde üli meg az elhagyott tájat. Olyanok ezek a terek, mintha úgy hagyták volna ott a medencéket, lepárlókat, hidakat, gyárcsarnokokat egy azonnali, végeláthatatlan pusztulásban. A hidrogénbomba hatását tervezték így, hogy ennyire tárgybarát legyen a dehumanizálás, hogy minden tárgy megmaradjon, ha már a humanizmus, mint civilizációs program lehetetlenné vált. Vojnich képein a tárgyak egy dehumanizált teret mutatnak. Talán Piranesi-nél vált először fenyegetővé az ember által létrehozott tér. Az egykori civilizációt jelző vedutái után a fiktív börtönöket megmutató metszetei az emberi félelemet a tárgyakon, az ember által létrehozott tereken át sejtette meg.

Vojnich tereiben a kevés tárgy, a tér a fények derengésében áll. A sejtett tájban, még látható a tér kivetülése, de nincs már fényforrás, csak derengés, a fény, mint valami otthagyott delejes köd uralja a tájat. Bár a fény iránya a teren belül az életműben változik, néha a belső terekben szembe kerül, bizonyos medence rajzokon, festményeken belül el is tűnik, mégis a derengés egyfajta belső mázként tölti ki a teret Vojnich képein. Emiatt válik az árnyék szinte másodlagossá a képeken. A dolgoknak ugyanis ebben a világban szinte eleve elrendelt színei, tónusai vannak. A fény ebben a világban nem változtat a dolgok állásán, mint az impresszionizmus fénnyel telt képein. A sejtető, derengő fény szinte ridegen, hideg tónusban segít dokumentálni, közvetíteni a dolgok állását, a tér elhagyott, létező állapotát.

Különös értékek felfedezését jelentette számomra ebben a kiállítási bolyongásban Vojnich színfejlődésére, színfejlesztési technikáira és korszakainak színtrendjeire rácsodálkozni. A korai képek párás, világos tónusú, pasztell színekből építkező korszaka után a sötét képek színelhagyó, a tónusok kontrasztjaira építő, majd a visszatérő gazdag színpaletta újboli megjelenése, mindig új oldaláról mutatta meg, hogyan képes színekből építkezni ez a motívumokkal, kompozíciókkal rettentően tudatosan bánó művész. Számomra, aki először látja Vojnich képeinek összefüggő rendszerét, meglepetés volt képről képre megfigyelni a csak közelről észlelhető gazdag színfelületképzést, amely távolról talán csak egy közömbös, szürke felületnek hat. A "Moszkva téri telek" című opusz volt az egyik ilyen megrendítő élmény, a szürkék gazdag tompa színpatkója fogja magába a tört rózsaszín elemeket. A szinte ecsetvonásról ecsetvonásra változó színek közös színtömböket hoznak létre, de mégis, ez a közelről reszkető színkezelés távolabbról már falakat, tömböket idéz. Vojnich a színharmóniák sejtető hangszerelője, hatalmas zenekart működtet, de összevonja, színtorzításaival egységes színmezőbe tereli ezt az ezertagú hangszert idézó eszközt az ecsetet és az általa felvitt színeket.

“Mert elhagyatnak akkor mindenek”. Vojnich párás képfelületeinek súlyos üzenete van. Valami kivonulás jelenléte tölti be a tereket. A megfigyelő, mint valami utolsó üzenetként közvetíti felénk a még látható, de végleg elhagyott tereket. A XX. század már az önmagát felszámoló civilizáció rémképét is megmutatta nekünk. A segítő tér, az otthonunk túl gyakran vált fenyegető rémálommá. Vojnich képeinek a terei, azt a végleg elhagyatott csendet teremtik meg, amelyben már csak az egyedüllét végső, nyugodt tekintete tud hazát találni. A képeket számomra áthatja a magány végső, kimerítő nyugalma. A kiürült tereket a fény derengéséhez hasonló szürke derű, valami többről való a lemondás pontos nyugalma hatja át. Látva a képek terét azt érzem, ezeknek az egykor közösségi tereknek éppen attól különösen visszhangos a csendje, mert  itt valami több tűnt el, mint a privát életek összessége. A végeláthatatlan elhagyatottság kap az életművön belül egy összefüggő teret. Bár a befogadást tekintve minden kép magányos, és csak bennünk egyedül álló nézőkben áll össze a kép belső hangulata, mégis, néhány kép szinte szereti, ha többen nézik. Vojnich képei azonban érezhetően egyszemélyes tekintetű képek. A közösségi terek bennünk már újból magányban állnak össze, amikor ezeket a tereket magunkban felidézzük.

Különös kiállítás Vojnich győri kiállítása. Szűts Miklós határozott kézzel készített egy Vojnich ouvremetszetet a kiállítás megrendezésével. A metszet karakteres, jellemző pontjait, vonulatait mutatja meg a festő életművének. Friss ötlet a kezdő képek időrendje, ahogy haladunk e kiállító térben, amely egy ideig elandalít, mert később derül ki, hogy a kiállításnak teret adó palota folyosó mellett található egy másik párhuzamos teremsor, amelyben újra megindul az életmű, a legkorábbi fősikolai képekkel. A kiállítás emiatt időszerkesztéssel játszik, haladunk ez időben, de az festmények keletkezése által bejárt idő viszonylagossá válik. Külön érdelesség a korai korszakot a későbbiekkel összekötő, a szűk folyosón megjelenő kisebb méretű medence képek sora, amely, mintegy jelezve az életműben betöltött különleges helyét, mutatja meg a fiktív terek végső lebontását, a sajátos, már visszakereshetetlen perspektívában megjelenő szubjektív színterek megjelenését. A kiállítás hangulata magával ragad, nem enged, érezhető, aki ezt képes előidézni, az jelentős, kiemelkedő alkotó.

A kiállító térben járva a barokk épület palotának gazdag, kiállítótérnek szerény méreteit látjuk. A képeknek nemcsak méretei, de sajátos terük is van. Vojnich képeinek nagyobb a terük, melyet a kiállítás tere képes biztosítani. Az elmúlt évtizedek jellegzetesen magyar mutatványa a térfosztott életműkiállítás. A Rippl-Rónai, Ferenczy kiállítások azt mutatják, az életművek képei már méretükkel, és a képek sokaságával az egykori művészek a jelenkori magyar viszonyok között értelmezhetetlen gazdagságot hoztak létre. Emlékszem, amikor Párizsban a Petit Palais -ban egy Renoir életműkiállítást láttam a nyolcvanas években. Akkor sejtettem meg mit jelent egy alkotó különleges kulturális terének jelenléte. Vojnich életművének különösen szép metszetét láthattuk Győrben. Ezért érdemes kiállításra járni. Az életmű terei lassan szétfeszítik az eddigi lehetőségeinket.

Vojnich Retrospektív, Győr, Esterházy kastély 2014 09 24 -10 26

2014 10 26, Budapest

Indian Rock

Ketten erdőben, 1994, papír, tempera, 12 x 18 cm

Indian Rock

Már túl az ezredfordulón 2014-ben, az ENSZ emberjogi biztosához érkezett egy levél, melyet az Emberi Jogok a halál után ( Human Rights of Death Peoples Assosiations) nevű szervezet küldött.

A levél arra hívta fel a biztos figyelmét, hogy sok ideje csak a létező emberek jogaival törődik az emberiség, de a halottak jogait szinte teljesen figyelmen kívül hagyják. A fejlődő, gyarapodó emberiség, bár sok problémával küzd, de az emberi jogok egyre kiterjedtebbek lesznek. Nem így a holtak jogai, amelyek az évszázadok során szinte alig változtak. A szervezet ezért ajánlásokat is tett, melyben a halotti jogok kiterjesztésén túl, az elhunytak életének egykori lehetőségeit is halottak jogai közé sorolták fel. Ezen kívül az ENSZ 2012-es évét a halottak évének ajánlotta a szervezet. Bár sok vita után, mely alatt kiderült, hogy nincs olyan ember, amely ne lenne valamilyen módon érintett ebben a halott ügyi témában, mégis, a halottak éve programsorozat helyett komoly összegekkel támogattak meg egy alapítványt amely egy pályázat keretében szövegírásra serkentette az embereket, hogy írjanak valami fontosat kedves halottuk nevében, Mit tennék, ha nem haltam volna meg? címmel.

A pályázat eleinte majdnem hamvába holt, de egyszer egy kis lokális rádió Californiában elővette a témát, A halottak írnak levelet címmel harangozták be a műsort és innen már nagyobb érdeklődést kapott a pályázat, és hamarosan 12489 pályamű érkezett be a megadott címre. A műveket egy egy honlapon publikálták, melyen szavazni lehetett kié legyen a győztes halotti üzenet. A legtöbb szavazatot kapott győztes pályamű így szólt:

“ Az biztos hogy már ott lennék ahol akarok. Nem érdekelne mit mondanak anyáék, leszarom mit mond az a kibaszott Betty Sue, ott lennék veled az Indián sziklán és szeretkeznénk, és azt is tudom, már terhesen mennék haza.”

A pályázat lezárta után egy héttel egy kézzel írt levél érkezett egy házhoz.

“Kedves Betty Sue, ma este hatkor az elefánt mellett a téren. 273-as pályázat, Mark”[1]

Arról, hogy hogyan találta meg azt 1-est a 273-as, hosszú lenne leírni, maradjon meg ez már kettejük titka. A szikla ellenben igaz. De gyerek akkor nem még jött össze. Később, egyszer már mind az öten voltak ott a Yosemiti parkban, a szikla alatt, fent a hegyekben. Azt mondják, az indiánok lelke visszajár a haláluk után és beszél. Csak hallgatni kell őket, és a kövek is megszólalnak.

18 07 2014

Tegnap volt Kisztával a 20. házassági évfordulónk. 24 éve élünk együtt. ennek apropója most ez az írás és a kép.

---

[1] 273-as pályázat “Azt tenném, amit eddig is tettem. Arra mennék ahol eddig is voltam. Nem tennék máshogy semmit amit eddig tettem. Úgy néznék a szemedbe ahogy eddig. Csak egyet változtatok. Már soha nem hagylak el.”