Szalontai Ábel a Kult7 Labor kiállításán, 2026 02 02-én

Szemközt a fénnyel

Szalontai Ábel: Szemközti testek című kiállítása a Kult7 Laborbanérzem: ami c

Szalontai Ábel szobor-tematikájú fotográfiai sorozatának első olyan kiállítása, ahol a képek együttese összegző állításként lépnek fel. A falakon levilágított és előhívott nagyítások láthatóak, mellettük a teljes negatívanyag kontaktmásolatai, valamint két szoborfotó nagyméretű, rizspapírra nyomtatott negatívja úszik be a térbe. A kiállítás nem pusztán képeket mutat, hanem egy fotográfiai gondolkodás anyagi, időbeli és döntési struktúráját teszi láthatóvá. Szalontai Ábel az 1990-es közepétől napjainkig fotózta szobraim, és ezek a képek láthatóak most a Kult7 Labor falain és felfüggesztve a térben.

A szobor és a fotográfia viszonyát a 19. század közepe óta egy folyamatosan bővülő művészettörténeti diskurzus alakítja. E diskurzus egyik alapvető felismerése – amelyet a Skulptur im Licht der Fotografie – Von Bayard bis Mapplethorpe című kötet foglal össze – az, hogy a fotográfia nem pusztán a szobor dokumentációs médiuma, hanem önálló értelmező és jelentésképző aktus. A kérdés már régóta nem az, hogyan lehet „jól” lefotózni egy szobrot, hanem az, hogy a fotográfus szándékai nyomán milyen ontológiai viszony jön létre tárgy, tér, fény és kamera között. 

Ebben az értelemben Ábel szobor-tematikájú fotográfiai sorozata világosan illeszkedik abba a történeti ívbe, amelyet Erika Billeter „kiterjesztett dialógusként” ír le: a fotográfia itt nem közvetít, hanem társszereplőként lép be a szobrászati gondolkodás terébe. Ugyanakkor Szalontai munkái nem pusztán folytatják ezt a hagyományt, hanem új hangsúlyokat hoznak létre a digitalizáció korában. Ezen hangsúlyok első átfogó, kiállítási formában megfogalmazott összegzése a Szemközti testek kiállítás. Bár az 2017-es kötetben a legtöbb kép már szerepelt, most kiegészülve a legújabb fotókkal, az első olyan kiállítás, amelyben Szalontai Ábel egységes koncepció mentén mutatja be a szobrokat értelmező fotográfiai sorozatát: a pozitív nagyításokat, a kontaktokat és a negatívokat.

A digitális képalkotás korában Szalontai tudatosan választotta a nagyméretű analóg technikát. A Linhof kamera, a nagyméretű negatív és a kézi előhívás nem nosztalgikus gesztusok, hanem ontológiai állítások. A nagyméretű negatív lassít, ellenáll, és súlyt ad a döntéseknek; kizárja a végtelen variálhatóság illúzióját.A kontaktmásolatok nem mellékanyagok, hanem a fotográfiai látás etikájának lenyomatai. A fotó itt nem pillanat, hanem folyamat: keresés, elutasítás, koncentráció.

Szalontai fotográfiáin a szobrok drámai megvilágításban, gyakran éjszakai környezetben jelennek meg. Ezek a képek nem természeti fényviszonyokat rögzítenek, hanem színpadi tereket hoznak létre. A fény nem leíró elem, hanem strukturáló erő. A mély feketékben a szobrok nem eltűnnek, hanem megszületnek. Felületeik a sötétségből lépnek elő, nem lezárt formaként, hanem időben feszülő jelenlétekként. Itt nem az olvashatóság, hanem az egzisztenciális helyzet válik elsődlegessé.

A Skulptur im Licht hagyományában a fotográfia gyakran fragmentál és új nézőpontokat nyit. Szalontai azonban tovább lép: fotóin a szobrok ontológiailag elidegenednek. Ezt különösen hangsúlyozzák a rizspapírra nyomtatott nagyméretű negatívok. A tónusok megfordulása olyan ideális – valójában irreális – teret hoz létre, amelyben a szobrok angyali értelemben vett entitásokként jelennek meg. Az angelos, a görög küldött fogalom itt nem esztétikai idealizáció, hanem az üzenethordozás  megfogalmazása: a szobor köztes lénnyé válik anyag és jelentés, test és jel között.

A kiállítás terében körbejárva, ebben az értelemben mondható el: Szalontai Ábel szobor-tematikájú fotográfiái nem reprodukciók, illusztrációk. A képek önálló műalkotások, amelyek egy fotográfus világlátásáról tesznek tanúságot. A képek nem egyszerűen a szobrokról szólnak, hanem arról a világról, amelyben a szobrok megjelennek.A fotográfia itt nem alárendelt médium, hanem autonóm gondolkodási forma. Szalontai munkái nemcsak részei a Skulptur im Licht hagyományának, hanem annak kortárs továbbgondolásai.

Szalontai így fogalmazott a kiállítás tárlatvezetése során: 

„Azt érzem: ami csendnek érződik, az valójában rettenetesen hangos. Tehát nincs is csend. Ami csendnek tűnik, az sem az. És ez az egy valós helyzet: úgy próbálom csendesíteni a csendnek tűnő zajt. ...  Talán ennek a két negatívnak is ehhez van köze: hogy ennek a térnek a hangját kiszelídítettük. Amikor úgy gondolsz a térre, hogy ami fontos benne, azt témának tartod — de közben kiszorítod a térből — akkor tulajdonképpen megszűnik a tere. Megszűnik az az akusztikai helyzet is, amelyben a hangot értelmezni tudnád. Viszont abban, amit kiszorít, ez a negatív tér egyre tömörebb lesz. Ott válik izgalmassá. Valami történik benne — nem tudom pontosan mi — de mégis megindul. Mintha ezt keresné.”

A csend itt már nem a hang hiányaként, hanem az értelmezési feltételek hangolásaként jelenik meg, és a tér sűrű, intenzív jelenlétének tapasztalatához vezet. Ebben az összefüggésben a fotográfia nem reprezentációs médiumként, hanem érzékelési helyzetet létrehozó aktusként működik. A kiállítás így nem pusztán képeket mutat, hanem a jelenlét keletkezésének feltételeit vizsgálja.

A szobrászat a formákon keresztül a téralkotással foglalkozik. A művészet nem feltétlenül dokumentálni, hanem bővíti, kiterjeszti a kulturális teret számunkra. Szalontai Ábel fotói is új tereket hoznak létre. A Szemközti testek fotói nem kísérik a szobrokat, hanem önálló műalkotásokként állnak meg. Nem magyaráznak, hanem állítanak. És ebben az állításban a szobor nem az, ami volt, hanem az, amivé a fotográfiai látás által válhat.

 

---

Lábjegyzetek

1. Erika Billeter (szerk.): Skulptur im Licht der Fotografie – Von Bayard bis Mapplethorpe. Benteli Verlag, Bern, 1997.
2. Mohácsi András – Szalontai Ábel: Mohácsi András és kövei. Ex-Bb Kiadói Kft., 2017.
3. Szalontai Ábel: Szemközti testek, kiállítás, Kult7 Labor, 2026. február 4. – március 4., kurátor: Farkas Tiffany.
4. Szalontai Ábel, a kiállításán elhangzott mondatai, Kult7 Labor 2026 február 10.

      A kiállítás megnyitóján Váradi Júliával, Kult7 Galéria, 2026 02 04.,Cerkl Gábor fotója

Hallod-e te sötét árnyék

Váradi Júlia Café Péntek műsorának részlete, pontosított leirat, Klub Rádió, 2026, február 13., 25-36. perc

Váradi Júlia: – Mohácsi András kiállítása megnyitóján vagyunk a Kult7 nevű galériában a Klauzál téren. A kiállítás címe is már kérdéseket vet fel. Black and White, ha magyarul fordítjuk fekete, de miért? és miért? Ez egy szóvicc is, valójában angolul, de nem érzem azt, hogy ennek a vicc lenne a témája, sőt, sokkal inkább a fekete, mint nem mint a sötétség, hanem inkább mint az ismeretlenség az, amit ez a kiállítás nekem a képek által és a szobrok által üzen, mert itt mindkét alkotásformából találunk példákat. 

Mohácsi András: – Valami hasonlóra gondolkoztam, mikor ez a cím gomolygott bennem. Egyrészt van egy csodálatos verse Orbán Ottónak, az a címe, hogy Hallod-e sötét árnyék, ami egy tánc dallamra íródott, és azt nagyon szeretem benne, hogy megszólítja a sötétséget. És ez a gesztus, az emberi létnek egy fontos témája, és engem is sok fajta módon érintette ez meg. Most ebben a terem részben ülünk, ahol csak grafikák vannak. És csak fekete-fehér, fekete-szürkék. Ezek voltak azok az első rajzok. 2010-ben kezdődött nálam egy folyamat. 

Váradi Júlia: – Egy változás, egy alapvető változás.

Mohácsi András: – Egy mély szorongás töltött el. És most, amikor ezt a kiállítást összeraktuk, ez összefoglalja annak a grafikai alapjait, utal valamelyest az utolsó festészeti korszakomra, a Tallisz sorozatra és erre az utolsóra, ami itt látható, ennek címe a Black and Why. Ugye a sötétség, ami imbolyog közöttünk, de nekem az a sejtésem, hogy művészként az a dolgunk, hogy jelezzük, hőmérői vagyunk a közérzetnek. És az a közérzet, ami megváltozott Európában, megváltozott a világban, az itt van, de nekünk erről beszélnünk kell. 

Váradi Júlia: – Ha belenézünk a sötétség mélyébe, ha feltesszük a kérdést, hogy Why, hogy valami miért váltsötétebbé, mint amilyen korábban volt, vagy a világosságból miért lett sötétség, akkor ezt művészileg tényleg meg lehet fogalmazni?

 

Mohácsi András: – Én azt gondolom, hogy azt lehet megfogalmazni, ami bennünk gomolyog. Én nagyon szerettem fiatalkoromban Dalinak a Polgárháború előérzete című testményét, ami egy szörnyű furcsa szürreális kép, és ez 1936. 

Váradi Júlia: – Az iszonyú.

Mohácsi András: – És nagyon szerettem a Goya-nak is a rajzait, festményeit, és a Radnótinak is a verseit. Ha belegondolok, ott gomolygott valami akkor már az, ami később valódivá vált. Olvasva a Mózes második könyvében, amikor a Mózes a fáróval beszélget, akkor azt mondja, hogy sötétséget állít és tapinthatóvá vált a sötétség. Egyszerűen egy kicsit másképp olvasható az eredeti szöveg, de az angol változat nyomán ismerjük mi így. És ez, ez ami engem érdekel, hogyha mi halljuk azt a sötétséget, már érezzük, és meg tudjuk fogni, akkor azt kötelességünk elmondani. És ilyen szempontból volt érdekes ez a kiállításnak az elkészítése Farkas Tiffanyval, a kiállítás kurátorával, és szerintem szép összefoglaló képet kitettünk erről a folyamatról. 

Váradi Júlia: – Mert ő azt érezte, hogy a képekből kirakjátok ezt a sejtést. 

Mohácsi András: – Igen, és én azt éreztem, egyre jobban látszik, hogy miért, mi születik itt meg bennem, és szerintem közöttünk. 

Váradi Júlia: – Azért arra nagyon kíváncsi vagyok, hogyha ezt mondod, hogy meg kell fogni a sötétséget, és érzékeltetni kell, hogy mi zajlik körülöttünk. Ott azokkal a képekkel, amik a másik teremben vannak, ahol megkísérled a színeket is a feketével összevetni, ott tehát arra késztettél minket nézőket, hogy a gondolkodásunkban azért engedjük helyét a színeknek. 

Mohácsi András: – Ez számomra nagyon fontos, amit mondasz, és nagyon köszönöm, hogy ezt felemlíted. Azt éreztem, hogy amikor ez a munka elkezdődött, hogy nagyon nehezen működött ez a sorozatom, és csak egyetlen egy képet láttam magam előtt. Az az első kép a című Black and Why, egy feketét és egy izzó narancssárgát mutat meg, és sokáig nem mertem megfesteni, és nem tudtam miért. Amikor már megfesettem,onnantól fogva azt érzem, hogy itt egy ilyen gát kiszakadt belőlem. Láthatóak a képeken, mintha kettéosztana a felület egy képen belül számomra, és egyszerre van az iszonyat, a fenségesség és sötétségnek a szorongása, és a kiszakadó öröm. És én azt érzem, hogy ebben a dichotómiájában élek, ebben a kettősségében vagyok, hogy egyszerre zuhanok, és a zuhanásban érzem magam, és egyszer csak ebben a zuhanásban lelassul az idő, és azt érzem, hogy hú.., de szép a világ. 

Váradi Júlia: – Ezek a szobrok itt kőből, gránitból láthatóak. Ezek a gránitszobrok felidézik az emberben azt a gyönyörű emlékművet, amit a Városmajori Templom előtt készítettél, bár más az anyaga és más a formája is, de valahogy megjelenik itt a felfelé törekvés és annak megakadályozása is. Tehát egyszerre felfelé és egyszerre lefelé - ez jut eszébe, nekem legalábbis ezekről a szobrokról. Róluk is tudsz valami hasonlóan érdekeset mondani? 

Mohácsi András: – Azt nem tudom, hogy érdekeset tudok-e mondani. Azt el tudom mondani, hogy a szobrok nehezen születnek. Gyorsan rajzolok, nagyon gyorsan sokat rajzolok szobrokat, de amikor ez szoborrá változik, az egy más idő -  amikor verset ír az ember, verset nem írni volna jó. Nem jó csinálni a munkákat, amikor nehéz dolgokkal foglalkozunk. És az az emlékmű, az életemnek egy nehéz időszakában született, mert nehéz a téma. Nehéz a téma, hogy a pusztulásba kell, magunkba, a közösségünkbe és a múltunkba belenézni. És ez egy olyan feszültség, amelyet nem biztos, hogy elbírunk. Az embernek néha a szeme megpattan egy fénytől vagy egy hangtól szakad a dobhártyája. A múltkor, - te is ott voltál - amikor a XII. kerület megemlékezett januárban a városmajori vérengzésekről. Három helyszínen volt a megemlékezés, ott ahol több száz embert legyilkoltak a magyar nyilasok, akkor mondtam el, hogy le tudtam fotózni életemben először azt a szobrot úgy, hogy hóesés volt, és a szobor két eleme között a világítás most újra működik, és ez a fény, az fölment a hóesésben, a szobron túl. 

Váradi Júlia: – Föl, a templomtorony tetejéig.

Mohácsi András: – Hát valahol meg párhuzamosan azzal ment fölfele, mint egy... bocsánat, most profán leszek: ima. És én azt érzem, hogy a szobraim valami ilyesmik, hogy mennek fölfele talán oldalt is. Nem tudom pontosan megfogalmazni még  ezeket a dolgokat. 

Váradi Júlia: – Köszönöm Mohácsi Andrásnak! Úgy érzem, hogy a beszélgetésünk végére ideillik a beszélgetés elején emlegetett Orbán Ottó vers, amelyre Mohácsi András utalt. Úgyhogy én ezt a verset most elolvasom:

 

Orbán Ottó: Hallod-e te sötét árnyék

Változat egy csángó népdalra
Lászlóffy Aladárnak

Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép.
Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép.
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.

 

Ha te vagy az ég kabátja, én vagyok az, aki váltja,
Én vagyok az, aki vakon bámulok ki az ablakon.
Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.
Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.

 

Nyisd meg nekem a dombtetőt, a dombtetőn a temetőt.
A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt,
Hadd készítsek ott heverőt, hadd feküdjem le a sárba,
Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba.

 

Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű.
Ősz szakállal mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre.
Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be.
Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.