Mohalit

Szalontai Ábel a Kult7 Labor kiállításán, 2026 02 02-én

Szemközt a fénnyel

Szalontai Ábel: Szemközti testek című kiállítása a Kult7 Laborbanérzem: ami c

Szalontai Ábel szobor-tematikájú fotográfiai sorozatának első olyan kiállítása, ahol a képek együttese összegző állításként lépnek fel. A falakon levilágított és előhívott nagyítások láthatóak, mellettük a teljes negatívanyag kontaktmásolatai, valamint két szoborfotó nagyméretű, rizspapírra nyomtatott negatívja úszik be a térbe. A kiállítás nem pusztán képeket mutat, hanem egy fotográfiai gondolkodás anyagi, időbeli és döntési struktúráját teszi láthatóvá. Szalontai Ábel az 1990-es közepétől napjainkig fotózta szobraim, és ezek a képek láthatóak most a Kult7 Labor falain és felfüggesztve a térben.

A szobor és a fotográfia viszonyát a 19. század közepe óta egy folyamatosan bővülő művészettörténeti diskurzus alakítja. E diskurzus egyik alapvető felismerése – amelyet a Skulptur im Licht der Fotografie – Von Bayard bis Mapplethorpe című kötet foglal össze – az, hogy a fotográfia nem pusztán a szobor dokumentációs médiuma, hanem önálló értelmező és jelentésképző aktus. A kérdés már régóta nem az, hogyan lehet „jól” lefotózni egy szobrot, hanem az, hogy a fotográfus szándékai nyomán milyen ontológiai viszony jön létre tárgy, tér, fény és kamera között. 

Ebben az értelemben Ábel szobor-tematikájú fotográfiai sorozata világosan illeszkedik abba a történeti ívbe, amelyet Erika Billeter „kiterjesztett dialógusként” ír le: a fotográfia itt nem közvetít, hanem társszereplőként lép be a szobrászati gondolkodás terébe. Ugyanakkor Szalontai munkái nem pusztán folytatják ezt a hagyományt, hanem új hangsúlyokat hoznak létre a digitalizáció korában. Ezen hangsúlyok első átfogó, kiállítási formában megfogalmazott összegzése a Szemközti testek kiállítás. Bár az 2017-es kötetben a legtöbb kép már szerepelt, most kiegészülve a legújabb fotókkal, az első olyan kiállítás, amelyben Szalontai Ábel egységes koncepció mentén mutatja be a szobrokat értelmező fotográfiai sorozatát: a pozitív nagyításokat, a kontaktokat és a negatívokat.

A digitális képalkotás korában Szalontai tudatosan választotta a nagyméretű analóg technikát. A Linhof kamera, a nagyméretű negatív és a kézi előhívás nem nosztalgikus gesztusok, hanem ontológiai állítások. A nagyméretű negatív lassít, ellenáll, és súlyt ad a döntéseknek; kizárja a végtelen variálhatóság illúzióját.A kontaktmásolatok nem mellékanyagok, hanem a fotográfiai látás etikájának lenyomatai. A fotó itt nem pillanat, hanem folyamat: keresés, elutasítás, koncentráció.

Szalontai fotográfiáin a szobrok drámai megvilágításban, gyakran éjszakai környezetben jelennek meg. Ezek a képek nem természeti fényviszonyokat rögzítenek, hanem színpadi tereket hoznak létre. A fény nem leíró elem, hanem strukturáló erő. A mély feketékben a szobrok nem eltűnnek, hanem megszületnek. Felületeik a sötétségből lépnek elő, nem lezárt formaként, hanem időben feszülő jelenlétekként. Itt nem az olvashatóság, hanem az egzisztenciális helyzet válik elsődlegessé.

A Skulptur im Licht hagyományában a fotográfia gyakran fragmentál és új nézőpontokat nyit. Szalontai azonban tovább lép: fotóin a szobrok ontológiailag elidegenednek. Ezt különösen hangsúlyozzák a rizspapírra nyomtatott nagyméretű negatívok. A tónusok megfordulása olyan ideális – valójában irreális – teret hoz létre, amelyben a szobrok angyali értelemben vett entitásokként jelennek meg. Az angelos, a görög küldött fogalom itt nem esztétikai idealizáció, hanem az üzenethordozás  megfogalmazása: a szobor köztes lénnyé válik anyag és jelentés, test és jel között.

A kiállítás terében körbejárva, ebben az értelemben mondható el: Szalontai Ábel szobor-tematikájú fotográfiái nem reprodukciók, illusztrációk. A képek önálló műalkotások, amelyek egy fotográfus világlátásáról tesznek tanúságot. A képek nem egyszerűen a szobrokról szólnak, hanem arról a világról, amelyben a szobrok megjelennek.A fotográfia itt nem alárendelt médium, hanem autonóm gondolkodási forma. Szalontai munkái nemcsak részei a Skulptur im Licht hagyományának, hanem annak kortárs továbbgondolásai.

Szalontai így fogalmazott a kiállítás tárlatvezetése során: 

„Azt érzem: ami csendnek érződik, az valójában rettenetesen hangos. Tehát nincs is csend. Ami csendnek tűnik, az sem az. És ez az egy valós helyzet: úgy próbálom csendesíteni a csendnek tűnő zajt. ...  Talán ennek a két negatívnak is ehhez van köze: hogy ennek a térnek a hangját kiszelídítettük. Amikor úgy gondolsz a térre, hogy ami fontos benne, azt témának tartod — de közben kiszorítod a térből — akkor tulajdonképpen megszűnik a tere. Megszűnik az az akusztikai helyzet is, amelyben a hangot értelmezni tudnád. Viszont abban, amit kiszorít, ez a negatív tér egyre tömörebb lesz. Ott válik izgalmassá. Valami történik benne — nem tudom pontosan mi — de mégis megindul. Mintha ezt keresné.”

A csend itt már nem a hang hiányaként, hanem az értelmezési feltételek hangolásaként jelenik meg, és a tér sűrű, intenzív jelenlétének tapasztalatához vezet. Ebben az összefüggésben a fotográfia nem reprezentációs médiumként, hanem érzékelési helyzetet létrehozó aktusként működik. A kiállítás így nem pusztán képeket mutat, hanem a jelenlét keletkezésének feltételeit vizsgálja.

A szobrászat a formákon keresztül a téralkotással foglalkozik. A művészet nem feltétlenül dokumentálni, hanem bővíti, kiterjeszti a kulturális teret számunkra. Szalontai Ábel fotói is új tereket hoznak létre. A Szemközti testek fotói nem kísérik a szobrokat, hanem önálló műalkotásokként állnak meg. Nem magyaráznak, hanem állítanak. És ebben az állításban a szobor nem az, ami volt, hanem az, amivé a fotográfiai látás által válhat.

 

---

Lábjegyzetek

1. Erika Billeter (szerk.): Skulptur im Licht der Fotografie – Von Bayard bis Mapplethorpe. Benteli Verlag, Bern, 1997.
2. Mohácsi András – Szalontai Ábel: Mohácsi András és kövei. Ex-Bb Kiadói Kft., 2017.
3. Szalontai Ábel: Szemközti testek, kiállítás, Kult7 Labor, 2026. február 4. – március 4., kurátor: Farkas Tiffany.
4. Szalontai Ábel, a kiállításán elhangzott mondatai, Kult7 Labor 2026 február 10.