Mohalit: Back to the Future

Mérföldkő, 2005 fotó: Szalontai Ábel 2012

"Szeptember 20-án éjjel, Pécsett az Aradi vértanúk útján, ledöntötték Mohácsi András szobrát. A szobor 2005 és 2006 nyarán készült Villányban, ahol még egyszer összejöttünk. Mesterünk, Bencsik István 75. születésnapját kívántuk köszönteni, közös munkával, nagy szobrok faragásával. Akkor még nem tudtuk, hogy utolsó alkalommal dolgozhatunk együtt Villányban. Az Alkotótelepeket az óta felszámolták. A hét elkészült szobrot Pécsett állítottuk fel. Ez a városnak egy fillérjébe sem került. Ennyire is becsüli őket. Hat év alatt három szobrot rongáltak meg. 2006 őszén ledöntötték Nyári Zsolt szobrát. Rá néhány évre összetörték Miklya Gábor művét és most Mohácsi András szobra került sorra. Kisebb sérülések a többi szobrokon is vannak. A helyzet tarthatatlanná vált. Lassan nem a jövőnkért, hanem a múltunkért kell küzdenünk. Bizonyos elemek még az emlékünket is eltörölnék. VELED VAGYOK MOHÁCSI ANDRÁS!"

25 09 2012 Böszörményi István

Lementünk Pécsre Szalontai Ábellel. Zuhogó esőben újra összeraktam a szobrot. Annyira eláztam, még a tiszta ruhám is, hogy el kellett mennem nadrágot venni. Mikor besötétedett, Ábellel nekiálltunk a fotózásnak. Az Aradi vértanúk útján kompresszorral támogatott reflektorokkal világítottuk meg a szobrot. Hogy a reflektorok a még enyhén szitáló esőben ne robbanjanak szét, Böszörményi István (Bösze) barátom, és én ott álltunk egy-egy esernyővel, a lámpák felett. Milyen szép is volt! Eső után csatakos föld, egy út mellett felállított szobor között körül lámpák, melyek mellett szobrászok Bösze, Miklya Gábor, meg én, ott álltunk esernyővel, és egy leterített takarón ott üllt gépével Ábel és állítgatta a gépét, irányíotta a lámpákat, bennünket.

A szobromat ledöntötték. Nem volt ez jó. Kevés szobrom álllhat. Amikor Szombathelyen szétverték egy szobrom a főtéren egy kiállításon, úgy éreztem, mintha meginognának a lábaim. Felállított szobraimat ha máshogy alakult volna, ha véglegesség szándéka lett volna akkor 2006-ban, akkor nem lett volna leheteséges feldönteni, de megtörtént. Most, hogy a végleges tulajdon kérdését úgy zártam le, hogy odaszögeztem a szobrot, 2005 utáni ideiglenesség után 2012-ben "véglegesen", most már azt sejtem, igen nehéz lesz eltávolítani onnan.

Tanulok ebből az esetből. Szobrásznak nem lehet ideiglenessége a cél. Mint a vad szerelem, amely nem választja el az ölelést és a gyerek felbukkanását, úgy kell szobrot állítani. Követ faragni, közvetlenül a vésőt a kalapáccsal ütni, ezt mindig csak egy belső határozottsággal lehet. Ha ez egy pillanatnyira is hiányzik, a kalapács mindig megcsúszik egy kicsit és az nagyon fáj utána. A kézfej érzékeny a bizonytalanságra. A kéz feje, test fejem, mire kifejtem maga ebből a gondolatból látom, most erről szól a történet: véglegesen kell tennem a dolgaimat. Határozott, megsemmisülésig való elkötelezettséggel.

A leterített kőhalom helyén ott áll a véglegesnek szánt szobor.

A kitaszítottság érzése helyett bennem egy bizonyosság: van értelme a semmiben való létezésnek, a szobrászi munkának, a magamat meghatározó munkának. Mintha visszaállítottam volna önmagam.

És a kép, a fotó, rögzítette ennek a végleges állapotnak a pillanatnyi örömét.